Edwardra néztem.

A bronzvörös hajú fiú egy kicsit távolabb állt tőlünk.

Kezében még mindig az ajándékomat igazoló lapot tartotta, és szorongva nézett Carlisle – ra, majd rám.

A szemei aranybarnák voltak, ám a ruhái, és a testtartása is arról árulkodott, hogy sokáig élt a civilizáción kívül.

- Edward!  - szóltam boldogban, és megöleltem.

- Fiam! Visszajöttél? – kérdezte boldogan Carlisle, és ő is átölelte a fiút.

- Igen. – válaszolta nemes egyszerűséggel, és teljes szívből átölelt mindkettőnket.

Most éreztem először, hogy igazi család vagyunk.

Én voltam az anya, Carlisle az apa, Edward pedig a fiunk.

- Köszönöm, hogy hagytatok üzenetet a szomszédnál. Visszamentem Madison – ba, de már nem voltatok ott. Mondjuk gondoltam, hogy elköltöztetek, de azért úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Már majdnem feladtam, amikor a szomszédban lakó öregember átadott nekem egy levelet, mert úgy vélte, hogy a kedves hölgy, – most rám nézett – aki itt hagyta ezt, biztosan nekem szánta.

- Esme ötlete volt, hogy adjuk meg az új címünket hátha utánunk akarsz jönni. – szólt Carlisle.

- Nagyon köszönöm. – hálálkodott Edward.

- Mi történt veled? Hol voltál eddig? – kérdeztem, és láttam rajta, hogy legszívesebben nem beszélne a dologról.

- Sok bajt okoztam amikor elmentem, és amíg külön éltem elkövettem rengeteg hibát! De ha ti készen vagytok visszafogadni, ígérem, hogy soha többé nem hagylak el benneteket, és arra is készen állok, hogy szüleimként szeresselek mindkettőtöket. – szólt a fiú.

Boldogan néztem Carlisle – ra, aki a meghatottságtól szóhoz sem jutott.

Végül csak bólintott, és megszorította Edward vállát.

- Természetesen velünk maradhatsz. Hiszen te is Cullen vagy. – mondta végül.

- Ezért is jöttem vissza. – mesélte Edward – Egy egész hétbe telt amíg rájöttem, hogy Jasminne jól elbánt velem. Felhasználta ellenem a képességét! Micsoda egy … - Edward nem mondta végig a mondatot.

Mi csak megértően bólintottunk

– Aztán amikor kitisztult a fejem azon kaptam magam, hogy Los Angeles – ben vagyok, és nomád életet élek.

- Szóval emberekre vadásztál? – kérdeztem sajnálkozva.

- Bocsássatok meg! – válaszolta Edward, és úgy néztem, hogy saját magától is iszonyodik.

- Gondoltuk, hogy ez lesz a vége. – mondta Carlisle.  – Nem kell magadat hibáztatnod!

- Pedig az én hibám volt. Rájöttem, hogy elegem lett a prédikációidból, és úgy döntöttem, hogy Jasminne befolyása ide – vagy oda mostantól szabadon fogok élni. A világot akartam járni, és nem törődni senkivel.

- Hónapok teltek el így, és lassan beláttam, hogy így sem vagyok boldog. A lehető legkevesebbet vadásztam, ám amikor már nem bírtam tovább ártatlan emberekre rontottam rá.

- Oh. – mondtam ijedten, és kissé csalódottan néztem a fiúra.

- Tudom – mondta, és a fejét rázta – Szörnyű! Aztán ahogy múltak a hetek rájöttem, hogy én az áldozataim fejében is tudok olvasni.

- Ez igaz. – mondta Carlisle.  – A vámpírok képessége mindenkire kihat. Legyen az ember vagy éppen egy hideg.

- Ezt volt alkalmunk tapasztalni. – szóltam, és visszagondoltam a Volturis Caleb-re.

- Itt volt a Volturi? Marcus és Jane is? Húha. –  ámuldozott  Edward, és hirtelen  eltért a tárgytól – Lesz mit elmesélnetek.

- Ez így igaz, de most inkább te mesélj! – mondta a férjem.

- Igaz. Bocsánat. – szabadkozott a fiú, és észre sem vette, hogy én és Carlisle is  meglepődtünk.

Eddig sosem fordult elő, hogy elnézést kért volna valami miatt.

- Megváltoztam! Sok mindenben!  - tette hozzá, válaszolva a gondolatainkra – Szóval amikor rájöttem, hogy olvashatok mások gondolatában olyan emberekre kezdtem vadászni, akik rosszat akartak másoknak. Így történt meg, hogy egy tizenhét éves lányt megmentettem egy gyilkostól.

- Hogy mit csináltál? – kérdeztem döbbenten.

- Egy esős napon éppen összefutottam egy lánnyal, aki a boltba tartott. Már elég késő volt, de a szülei akkor küldték el bevásárolni. Ahogy elhaladt mellettem jól szemügyre vett, mint általában mindenki, de én próbáltam ellenállni a kísértésnek, és továbbmentem.

Ám ekkor egy másik gondolatot is meghallottam.

Egy férfi volt. Gonosz szándékai voltak a lánnyal és azonnal tudtam, hogy ezt nem engedhetem meg! Emellett meg szomjas is voltam.

Így hát a nyomába eredtem és addig követtem amíg rájuk nem találtam.

Már megijedtem, hogy későn érkeztem, mert a lány a földön feküdt, és vérzett a keze. Az a férfisarokba szorította, és megakarta hurcolni.

Ekkor elkaptam hátulról, és azonnal végeztem vele.

Megremegtem Edward meséje hallatán, mert szinte magam előtt láttam  ezt a kedves fiút, ahogy négykézlábra ereszkedik, és morogva ráront arra a gyilkosra.

- És mi történt a lánnyal? – kérdezte Carlisle.

- Szerencsére megmenekült. Olyan sokkos állapotba került, hogy szinte fel sem fogta miként ,, mentettem ” meg  a haláltól. Elkezdett nekem hálálkodni és azt kérte, hogy kísérjem haza mert nagyon fél.

- Mihez kezdtél ezután? – kérdeztem.

- Megsajnáltam és hazakísértem. Azt hiszem még azóta sem jött rá, hogy valójában én jelentettem a nagyobb veszélyt  a számára, és nem az a másik! – szólt gyűlölködően a fiú.  – De hála ennek az esetnek nemcsak annak az egy lánynak az életét mentettem meg, hanem sok másikét is. Ezután végiggondoltam, hogy mi is a legjobb a számomra, és így vagyok most itt!

Rájöttem, hogy soha többé nem akarok embert ölni! Cullen akarok lenni!

- Büszke vagyok rád! – mondta Carlisle.

- Tényleg visszafogadtok? Nem akarjátok inkább, hogy elmenjek?

- Nem! – vágtam rá rögtön – Itt kell maradnod! A neveltfiúnk vagy! – szóltam, és rámosolyogtam.

- Annyira jók vagytok hozzám! Mindent köszönök, és tényleg bocsássatok meg, hogy a legnagyobb bajban hagytalak el benneteket! Ígérem, hogy mostantól gondom lesz rá, hogy a lehető legjobban viselkedjem!

- Nem kell semmit sem bizonyítanod! Elhiszzük. – szólt Carlisle.

Edward elmosolyodott, és vámpírrá válása óta, most először ő ölelt át minket.

- Akkor most elmentek nászútra arra szigetre? – kérdezte végül.

- Te is jöhetsz ha akarsz. – mondtam boldogan.

- Nem akarnék zavarni. – szólt Edward, és mosolygott – Csak útban lennék.

- Most jöttél vissza! Nem akarunk újra különválni tőled! Te is jössz! – jelentette ki Carlisle ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ezzel nem ellenkezhetem. – válaszolta a fiú feltartott kezekkel.  – Szóval most egy darabig Rochesterben fogunk élni?  - kérdezte, és körbenézett az udvaron, majd tekintete a nyüzsgő nagyvárosra tévedt.

- Igen. Aztán meg majd meglátjuk, hogy mit hoz mér a sors.  – mondta Carlisle, és átölelt.

Én csak mosolyogtam, és magamban azon gondolkodtam mire is vágyhatnék még.

Hiszen végre mellettem volt a férfi akit igazán szerettem, Edward is visszajött, és hajlandó volt anyjaként tekinteni rám.

- Azért jó lenne még pár gyerek. – gondoltam magamban.

Persze tudtam, hogy sajátom már sosem születhet, de  eszembe jutott, hogy attól függetlenül még,  így a világot járva találkozhatunk olyan elveszett lelkekkel, mint amilyen én is voltam egykoron, és őket befogadhatjuk a családba.

Hirtelen eszembe ötlött, hogy az örökké tartó élet mellett, az emberi lét és a szenvedéseim eltörpültek, mindaz amit Charles mellett átéltem már nem is érdekelt.

- ,, Rövid szomorúság   - hosszú boldogság !”  - gondoltam,  és rájöttem, hogy ezt  is Nora mondta egyszer.

Ebben is igaza volt.

Elmosolyodtam.

Az emberi életem volt a rövid szomorúság, és a hosszú boldogság pedig a vámpírrá válásom napján kezdődött el.  

Ennek így kellett lennie.

Én pedig teljesen elégedett voltam.

Vége