|
9. fejezet - Újra otthon
Már két hónapja, hogy eljöttem otthonról. De még nem akarok arra a helyre visszamenni. Sok ott az emlék ,és ott van Jake is.
Az én Jakem, aki nem emlékszik rám. Ez fájt a legjobban. Hogy lehet ez? Egyszerűen nem tudom elhinni, még két hónap után is. Mindenkire emlékszik, csak rám nem.
Fáj ez nekem, nagyon fáj...
Letettem a táskám az ágyra. Felborult. A táskában lévő holmik leestek a földre. Gyorsan összekapkodtam a földön heverő dolgaimat. Pénztárca, mobiltelefon, smink cuccok és egy boríték.
Na hát ez mi?
Már két hónapja, hogy eljöttem otthonról. De még nem akarok arra a helyre visszamenni. Sok ott az emlék ,és ott van Jake is.
Az én Jakem, aki nem emlékszik rám. Ez fájt a legjobban. Hogy lehet ez? Egyszerűen nem tudom elhinni, még két hónap után is. Mindenkire emlékszik, csak rám nem.
Fáj ez nekem, nagyon fáj...
Letettem a táskám az ágyra. Felborult. A táskában lévő holmik leestek a földre. Gyorsan összekapkodtam a földön heverő dolgaimat. Pénztárca, mobiltelefon, smink cuccok és egy boríték.
Na hát ez mi?
Nem emlékszem, hogy mikor raktam volna bele.
De aztán villámcsapásként hasított belém az emlék.
Ezt a levelet még Jaketől kaptam a távozásom napján. Azóta nem nyitottam ki. Idáig a táskám alján hevert.
Itt a megfelelő alkalom, Nessie. Nyisd ki - bíztattam magam.
Kinyitottam és olvasni kezdtem:
Kedves nyakbaugrálós lány!
Sajnálom, hogy nem emlékszem rád, pedig nagyon szeretnék.
Egy ilyen szépségre ki ne szeretne emlékezni.
Remélem, ha jobban megismerlek, akkor újra emlékezni fogok rád.
Ehhez az kell, hogy több időt töltsünk együtt.
Köszönöm az ölelést, és a puszikat.
Jacob.
Sírtam. Nem tudtam visszatartani a könnyeim. Nem ment. Miért nem olvastam el előbb ezt a levelet? Akkor talán most is együtt lennénk, de lehet, hogy jobb ez így.
Megtudtam, hogy... De erre most nem szabad emlékeznem.
Ennem kell, majd utána végig gondolom ezt a dolgot.
Elmentem a legközelebbi erdőbe. Beleszagoltam a levegőbe és már meg is éreztem. Ez csak is őz lehet.
Imádom ezt az állatot. Ennél az illatnál, márcsak Jacob illata jobb.
- Mit eszel ezen az a négylábú kecskén? - kérdezte mindig Emmett, mikor vele és Rose-zal mentem vadászni.
- Először is ez egy őz. Másodszor pedig a vérét iszom, nem eszek rajta semmit. Maximum téged ennélek meg, mert ilyen kis idióta vagy, de ezt inkább meghagynám a kedves nénikémnek - néztem jelentőség teljesen a szőke nagynénémre. -, aki ezt minden este ki is használja.
Rose, ha el tudott volna pirulni, most paprikavörös lenne az arca.
- Drágám - nézett Emmett a feleségére. -, mondtam, hogy csendesen... Tudod ez a kislány már mindent meghall...- vigyorgott rám.
- Fogd be, Emmett - válaszolta neki bosszúsan Rosalie.
- Tudod ki a kislány! - vicsorítottam rá.
- Te - majd összeesett úgy nevetett.
- Azt te csak hiszed - már rajta is voltam.
- Hohóó, megállni! - parancsolta nagynénikém.
Nevetve leszálltam Emmetről.
- Még egyszer mondd nekem azt, hogy kislány, és a fejed már nincs is a helyén - fenyegettem meg, és közbe a mutató ujjamat ráztam, és vigyorogtam.
Az emlék tova szállt.
Szép idők - gondoltam.
Az őz nyomába eredtem. Öt perc fogocska után már jóízűen "ettem". Miután még vagy három őzikét befogtam, elindultam vissza a szállásra megmosakodni.
Mégse mehetek véresen az autópályára.
Felmentem a szobámba, összeszedtem a cuccaim, megfürödtem (csakhogy használjam is valamire a vizet, amit eddig nem használtam, de valahogy semmi értelme nincsen). Kijelentkeztem a hotelből, és már az autópályán hajtottam.
Eldöntöttem, amit már rág el kellett volna döntenem...
*
Három óra autózás a reptérig, hat óra repülő út. Újabban, csak most két óra repülőút, és két óra autózás után már Forks-ban is voltam.
Első ember, akit látni szeretnék az a nagyapám. Óvatosan kell odamennem, nehogy valaki meglásson.
Mivel nem éreztem senki olyat közelben, aki miatt nem mentem volna be, leparkoltam apám Volvójával a ház előtt.
Kiszálltam és az ajtó felé sétáltam. Bekopogtam, megvártam még kinyitják az ajtót.
Nagyapa volt az a szerencsés személy, aki két hónap után a karjaiba tarthat.
- Nessie, édes kis unokám... -ölelt át szorosan. - Hol voltál eddig? Mit csináltál? Kivel voltál? Történt valami baj? Anyádék tudják már, hogy itthon vagy?
- Menjünk be - invitáltam be magam.
- Ja, persze. Gyere be - Bementünk a nappaliba, és helyet foglaltunk. - És most mindet tudni akarok! - parancsolt rám.
- Azt nem mondhatom el, hogy hol voltam...
- Mi az, hogy nem? - szemei szikrákat szórtak. Mintha csak Edwardot vagy Bellát látnám.
- Mert nem. Elégedj meg azzal, hogy otthon vagyok. Volt egy kis dolgom - inkább nagy dolgom, mondtam magamba. - Nem történt velem semmi baj. De anyuék még nem tudják, és azt sem szeretném, ha te felhívnád őket miután én elmentem innen. Meglepetés tudod.
- De ugye azt tudod, hogy anyád ki nem állhatja a meglepetéseket?
- Hogyne tudnám, ezért csinálom - vigyorodtam el.
- Még itthon sem vagy, de már kiborítod őket - engedett meg magának egy kis mosolyt.
Körbe néztem, nem változott semmit a hely, csak annyit, hogy egyre több közös kép volt Charlie-ról és Sue-ról. Mindenhol voltak képek. A tévé tetején, a falon, az asztalokon, még az ablak előtt is. Több váza is volt, bennünk gyönyörű virágokkal.
Felnéztem a falra és megláttam, hogy anyám gyermekkori képei alatt ott voltak az én képeim. Alig voltam rajtuk három éves.
- Papa, szerinted nem kéne azokat a képeket leszedni, és helyettük újat feltenni?
- Nem-nem - rázta a fejét. - Azok úgy vannak jól ahogy vannak.
- Köszi - mondtam neki nagy sóhaj kiséretébe. - Tényleg hol van Sue?
- Épp bevásárolni ment, de szerintem mindjárt itthon is van.
Mikor meghallottam, felpattantam a kanapéról.
- Nekem most mennem kell.
- De hát miért? - értetlenkedett.
- Legyen azaz én dolgom - Charlie lemondóan rázta a fejét. - Szia, nagypapa!
- Vigyázz magadra – megölelt, és adott a homlokomra egy búcsú puszit.
Kirohantam a házból és a kocsiba pattantam.
Öt percbe se telt bele, és már az erdei úton hajtottam.
Behajtottam a garázsba.
Bementem a hátsó ajtón egyenesen a nappaliba.
Mindenki rám várt. Mikor megpillantottak egyszerre tették fel a kérdéseiket.
- Hol voltál?
- Mi történt?
- Mit csináltál?
- Nem történt semmi baj?
- Nem evett meg egy hegyikecske? - tudtam, hogy ez a kérdés nem mástól, mint Emmett-től származik.
- Kislányom - emelte felhangját apám. - Válaszolj, ha kérdeznek.
Ezt a szót nem kellett volna mondania. De mindegy már kimondta.
Se szó, se beszéd, megfogtam a holmim, és a lépcső tetejéig rohantam.
- Család! - mondtam ünnepélyesen, mikor minden szempár rám szegeződött. - Aro üdvözletét küldi...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
