A bálok és fényűző udvartartások korában járunk. A vámpírok létezése immáron nem titok a világ előtt, ám már alig maradt belőlük néhány szerte a világon és kilétüket homály fedi. Egykor rengetegen jártak a földön, de egy végzetes tragédia folytán szinte az összes vámpírt felkutatták és lemészárolták, nem tettek különbséget civilizált vámpírok és nomádok között. Egyetlen vámpírcsalád maradt meg, amelyik kiirtotta az összes többit, ez pedig nem más volt mint a Volturi, akik Volterrában élnek még mindig, de ők sem úszták meg veszteség nélkül a mészárlások során elvesztették a harmadik fivért, Caiust. De hogy hogyan is történt mindez?

100 évvel korábban                                                                         

Egy kétségbeesett vámpírnő érkezik Volterrába a vezető vámpírcsalád udvarába, a neve Claudia. Miután nem tágít elvezetik az uralkodó hármas színe elé, akik név szerint Aro, Marcus és Caius. 

-         Hogy merészeltél bejelentés nélkül színünk elé merészkedni? – kérdezte Aro.

-         Uraim szörnyű dolog történt, hatalmas veszélybe került a titkunk.

-         Az lehetetlen azt látnunk kellett volna, előttünk nincsenek titkok! – köpte Caius.

Természetesen ekkor Caius még nem is sejtette, hogy saját embere hozza a borzalmat fajtájuk számára. Akkoriban Caius vakon megbízott szolgálóiban, és akik hozzátartoztak, azokat Aronak szigorúan tilos volt megérintenie. Aro nem értette, hogy miért van ez így, de engedett testvére kérésének és nem kutakodott, úgy gondolta Caiusnak biztosan jó oka van rá, ha ezt kéri, és miért ne bízna a saját fivérében. Caius nem vallotta be, de gyakorta, ha testvére döntése nem tetszett neki bizonyos ügyekben, mondjuk úgy, hogy a saját kedvére fordította az eseményeket, ezért tiltotta meg a kutakodást testvérének, nehogy rájöjjön, de mindeközben arra nem gondolt, hogy őt is elárulhatják.

-         De Uram, szörnyű dolgok történnek. Európa szerte mindenhol új faj felbukkanásáról kezdenek suttogni. Félvérek, akiket vámpírok nemzettek.

-         Ne beszélj örültségeket, hiszen ez lehetetlen. – mondta Caius.

-         Én is azt hittem Uram, de aztán meggyőződtem róla, hogy igazak a hírek.

-         Tehát magad is láttál már ilyen félvért? – kérdezte Aro.

-         Igen, ha kívánja megmutatom. – emelte fel kezét Aro felé a lány, hiszen ismerte a vámpír  képességét.

Aro odasiklott a lányhoz és megfogta annak kezét, hirtelen egy gyönyörű lányt látott, akinek szemei smaragdzöldek, haja tűzvörös, bőre fehér mint a márvány, teste tökéletes. Aztán egy másik kép villant a szeme elé. Ezúttal egy fiú, akinek szintén tűzvörös volt a haja, a szeme barna, a bőre, mint a márvány, teste izmos és kidolgozott.

-         A lány igazat beszél fivérem. Már csak azt nem tudom, hogy ez hogyan történhetett. Hiszen ezek a félvérek kifejlett példányok vajon hol rejtőzködtek eddig, és hogyan nem szereztünk róluk tudomást. – döbbent meg Aro

-         Nem tudom Uram, mintha csak a semmiből kerültek volna elő. Egy hét alatt csupán amíg ideértem százakról suttogtak. És jómagam is láttam közülük elég sokat. Nem rejtik el a természetüket, az egyikük nyíltan a falu közepén támadott és ivott, fényes nappal. 

-         Akkor ezek a félvérek egyértelműen a lebukásunkat veszélyeztetik. El kell pusztítanunk őket, hogy írmagjuk se maradjon, ameddig még lehetséges és azok az emberek sem maradhatnak életben, akik látták őket, hogy ne járjon el a szájuk. – mondta ki véleményét Caius.

-         Attól tartok, hogy igazad van Caius. – jelentette ki Aro szomorúan.

Aro nem volt híve a végleteknek és nem szerette a mészárlást, ha nem volt muszáj megtenni, de ezúttal be kellett látnia, hogy nincs más út.

-         Akkor cselekedjünk tüstént! Először is derítsük ki, hogy ki vagy kik állnak a háttérben. – mondta Caius.

-         Rendben. Kérlek Caius utasítsd a felderítődet Vittoriot, hogy derítse ki kik idézték elő a vészt. – mondta Aro

Vittorio különleges képessége az volt, hogy meg tudja állapítani azt, hogy ki áll az effajta összeesküvések mögött. Ilyenkor vegetatív állapotba kerül egy ideig és mire újra magához tér képes megmondani, hogy hogyan is történt az összeesküvés, ki ellen irányul és ki idézte elő. Caius hívatta hát Vittoriot, és utasította a helyzet feltárására. Így hát Vittorio tette amit Ura parancsolt neki. Fél napig nem volt magánál ennyi ideig tartott még végigpörgette az események pontos vonalát, majd hirtelen magához tért és csak ennyit mondott:

-         A Cullenek a felelősek Uram! Az a tervük, hogy így törik meg a Volturi család hatalmát és átveszik az uralkodó pozíciót.

Döbbent csend lepte be a helyiséget. Aro kiáltása törte meg a csendet.

-         Nem, az lehetetlen. Biztosan tévedtél, ők sosem tennének ilyet. Mind ismerjük Carlisle-t. Soha nem fordulna ellenünk, ráadásul ő békés lény, sosem tenne ilyet már csak azért sem, mert rengeteg ártatlan életbe is kerülne, amit a lelkiismerete nem viselne el. – tiltakozott.

-         Sajnálom Uram, de ezt láttam. Carlisle úgy gondolja, hogy egyszeri nagyobb veszteség még elfogadhatóbb, mint az amennyit táplálkozik a Volturi udvartartása. – mondta Vittorio.

-         Nem, hazudsz. Add a kezed és mutasd, hogy mit láttál! – mondta Aro.

Vittorio felemelte kezét Aro felé, aki elindult, hogy megérintse, amikor hirtelen Caius termett közöttük.

-         Vittorio a legmegbízhatóbb emberem, én magam változtattam át. Sokkal inkább bízom benne, mint Carlisleban, hiszen őt már csaknem ötven éve nem láttuk. Az is bizonyítja, hogy Vittorio nem hazudik, hogy rögtön készségesen feléd nyújtotta kezét. – köpte Caius.

Aro elgondolkodott néhány percre, majd hátrébb lépett.

-         Rendben fivérem, mondasz valamit. Bocsássatok meg! De ezt nem tudom elhinni Carlisleról. – mentegetőzött Aro.

-         Semmi baj, Aro. Tudom, hogy milyen közel áltatok egymáshoz. – mondta Caius.

-         Itt az ideje, hogy felkészüljünk és elinduljunk kiirtani a félvéreket és mindenkit, aki az utunkba merészel állni. – mondta Aro.

-         Igazad van testvérem. Készüljünk fel és igázzuk le őket egész Európában. – helyeselt Caius.

-         Rendben, intézzük el ezt, és a Culleneknek is bűnhődniük kell. – szólalt meg végre Marcus is.

-         Tudom, de akkor sem akarom elhinni, hogy Carlisle ezt tette. – hajtotta le a fejét Aro.

Összeszedték az összes vámpírt Volterrában és nekiindultak a kontinensnek, Claudiát is magukkal vitték. Őrült hiénákként irtottak ki mindent és mindenkit, aki csak kapcsolatba lépett a félvérekkel. Így történt, hogy az összes félvér, és az összes Európában élő vámpír is elpusztult, valamint azt a néhány falut is kiirtották, akik belecsöppentek ebbe a világba. Nem is sejtették, hogy közben Vittoriot majd szétvetette az elégedettség, hiszen ő volt az, aki előidézte a bajt. Ő volt az, aki nyolc évvel ezelőtt Európa szerte nőket tett magáévá, majd a félvéreket összegyűjtötte és néhány nomád vámpírral kiképeztette, hogy a Volturi ellen fordítsa őket. Mindezt csupán azért, mert elege lett a szolgasorsból. Pontosan tudta, hogyha a Culleneket állítja be bűnbaknak akkor Caius rögtön mellé fog állni, hiszen sosem kedvelte a vegetáriánus családot. Így történt hát, hogy a vámpírok száma erősen lecsökkent a világon, hiszen a legtöbb fajtársuk Európában élt. Alig maradt néhány vámpírcsalád szerte a világon és néhány nomád horda. A csata azonban nem várt veszteségekkel járt. Sokkal többen pusztultak el a Volturik közül, mint valaha is gondolták volna. A legnagyobb veszteség maga Caius volt, akit egy óvatlan pillanatban a félvérek magukkal ragadtak. Miután bevégezték a feladatot hazatértek, de így is életben maradt pár ember, akik tudomást szereztek a vámpírok létezéséről, ami futótűzként terjedt a világon. A Caius elvesztése miatti fájdalomban Aro és Marcus örökös kínszenvedésre ítélte a Cullen családod. Az ítélet végrehajtására Vittorio önként jelentkezett néhány másik vámpírral. Aro beleegyezett a kérésbe, hogy miután bevégezték a dolgukat nem kell visszatérniük a Volturihoz, hanem élhetik a maguk életét, csak üzenjék meg, hogy a Cullenek megkapták a büntetést. Testvére iránti tiszteletből Aro megfogadta, hogy sose fog olvasni Vittorio gondolataiban, így sosem tudták meg, hogy mi történt valójában. Az áruló tehát elindult néhány másik vámpírral, az egyik közülük Anton volt, aki képes volt összezavarni a képességeket így Alice nem láthatta, hogy mekkora bajban is van a családja. Amikor odaértek elkapták a Culleneket és mindegyiküket egy-egy acél koporsóba zárták és jó mélyen elásták őket a földben egy hatalmas erdő közepén Forks mellett. Mind a hat Cullenre ez a sors várt, örökké szomjazva és kínok között a párjuk nélkül a föld alatt. Dolguk végeztével megjelentek Vittorio társai, akik segítettek megölni a Volturi embereit, akik vele jöttek. Vittorio kicsit csalódott volt, mert nem tudta elérni célját, hogy kiirtsa a Volturit, de legalább megúszta, úgyhogy barátaival Jamessel és Victoriával elhagyták Forksot. A Volturinak pedig Vittorio megüzente, hogy a feladat bevégeztetett.  Nem is sejtették, hogy hét Cullent kellett volna keresniük. Edward Cullen ugyanis, aki az évek során szintén kiváló orvossá vált, az Amazonas mentén volt önkéntes gyógyító és fogalma sem volt róla, hogy mi történt a távollétében. Csupán hazaérkezése után szerzett róla tudomást, hogy mi történt, kiolvasta egy vámpír gondolataiból az eseményeket, amik távollétében történtek, de a vámpír akitől információt szerzett rosszul tudta, így Edward azt hitte, hogy a családja halott. Ezért nem is kereste őket. Első gondolata az volt, hogy megkér valakit, hogy küldje őt a családja után, de aztán eszébe jutottak apja szavai, amit az átváltozása után mondott neki. „Amíg egy Cullen is jár a földön az állatvéren élő vámpírok sose lesznek egyedül.” Így hát nevet változtatott, hogy ne találják meg, de szívében mindig Cullen maradt és segített a vegetáriánus vámpíroknak, de soha senkit nem engedett közel magához. Magányosan éli életét abban a hitben, hogy családja meghalt. A mai napig járja a világot Edward Masenként. 

***

1. fejezet

100 év telt el azóta, hogy a vámpírok létezésére fény derült. Esős szeptemberi éjszaka volt, amikor Lord Swan kint ült Londoni kastélya folyosóján , amikor végre felcsendült a gyermeksírás a szobából. Lord Swan dadája Marie szaladt ki az ajtón, hogy közölje a jó hírt a ház urával.

-         Kegyelmes Uram, kislány lett! Gyönyörű akárcsak az édesanyja, de a csokoládébarna szemeit Öntől örökölte.

-         Ez csodálatos Marie mama, - mosolyodott el a férfi is - és a hitvesem hogy érzi magát?

-         Még meglehetősen gyenge, de hamar rendbe fog jönni, csak pihenésre van szüksége.

-         Bemehetnék hozzá?

-         Természetesen Uram.

Ekkor Lord Swan belépett az ajtón és megnézte gyönyörű kislányát (a pici fürtöcskéi vöröses barnák voltak, mint az édesanyjáé, a szemei csokoládébarnák, mint az övé, és két orcáján halvány kis pír látszódott), boldog volt, hogy végre gyermekük született, hiszen Kedvese már ötször elvetélt eddig és félő volt, hogy ezt a babát sem tudja majd kihordani, de végre sikerült, gyermekük született, bár leánygyermek. Remélte, hogy fia születik, mert egy leánynak nem könnyű a helyzete. A pici nem örökölheti meg apja után a vagyont és a birtokot, csak az az egy esélye van a lányának, hogyha sikerül jól férjhez adni. Miután alaposan szemügyre vette lányát a hitveséhez lépett, aki az ágyon feküdt és már alig tudta nyitva tartani a szemét.

-         Jól érzed magad Kedvesem?

-         Igen, csak eléggé elfáradtam. Sajnálom, hogy nem adtam meg Neked amire vágytál. Tudom, hogy mindig is egy fiú volt az álmod, aki tovább viheti a Swan nevet és örökölheti a birtokot.

-         Ne butáskodj Kedvesem. Boldog vagyok, hogy végre megadatott nekünk egy gyermek. Szeretetben és boldogságban fogjuk felnevelni. Minden rendben lesz. Most pedig pihenj.

-         Rendben, szeretlek!

-         Én is szeretlek.

Miután Lady Swan elaludt a férfi elhagyta a szobát és irodájába ment. Töltött egy pohár konyakot és leült kedvenc fotelébe. Tudta, hogy sikerült Szerelmét megnyugtatnia a felől, hogy nagyon is örül a babának, de a szíve mélyén érezte, hogy sosem fogja annyira szeretni a lányát, mintha fia született volna. Egész éjszaka a fotelben ült és miközben kortyolta a konyakját arra gondolt, hogy milyen szörnyű ember, amiért nem képes felhőtlenül örülni annak, hogy végre megszületett egyetlen gyermeke. Igen, egyetlen gyermeke, mert az biztos, hogy hitvese közel a negyvenedik születésnapjához nem lesz képes még egy babát kihordani. Hiszen az orvosok azt hitték, hogy ez a gyermek is az életébe fog kerülni.

Reggel miután hitvese felébredt végre bement hozzá és a gyermek nevén kezdtek vitatkozni. Igazság szerint még nem nagyon gondolkoztak rajta, mert a harmadik vetélés után rádöbbentek, hogy sokkal rosszabb úgy elveszíteni a picit, hogy már túlságosan is beleélték magukat az álmodozásba. A nevek csak úgy záporoztak, de egyszerűen nem bírtak dűlőre jutni. Lord Swan mindenáron szerette volna, ha Kathleen lesz, mivel hitvesét is így hívták. Lady Swan pedig végül az Isabelláért kezdett harcolni, mivel imádott nagymamájának ez volt a neve. Így hát miután már túl voltak az Annától kezdte a Sophia-ig minden lehetséges néven, ami csak a naptárban megfordult, a kislány végre megkapta nevét, ami az Isabella Kathleen Swan lett. Természetesen két keresztnevet kapott, hiszen egy jó családból származó nemes hölgynek nem lehet csupán egy neve. Mindketten elégedettek voltak, mert megkapták, amit akartak és a leányuk sem volt már névtelen.

Teltek - múltak az évek és Isabellából gyönyörű, előkelő hölgy cseperedett, a szülei szerették és mindent megtettek a boldogságáért.  Már tizenhét éves volt, tehát eladósorba került, de eddig egy kérő sem nyerte el a szívét. Ám boldogságának hamar vége szakadt, amikor kiderült, hogy édesanyja tüdőgyulladást kapott. A házban többé nem volt az örömnek még csak halovány szikrája sem, még csak egy apró kis mosoly sem. Isabella mindent elkövetett, hogy biztassa apját, de a férfi egyre többet járt el otthonról. Lánya azt hitte, hogy kocsmába jár, hogy felejtsen, de még csak a közelében sem járt az igazságnak. Édesapja nagyon veszélyes játékba keveredett. Egyfajta pókerklubba járt, ahol emberek játszottak a vámpírok ellen, de a tétek meglehetősen veszélyesek is lehettek, ha az embernek elfogyott a vagyona. Lord Swan úgy érezte, hogy még az is jobb, hogyha felesége vámpírrá változik, mintha meghal. Csupán nyernie kell egy vámpír ellen. Ez csak póker, mindegy ki ellen játszik. Már harmadszor ment ebbe a pókerklubba, mire végre talált egy vámpírt Benedictet, aki hajlandó volt az átváltoztatásra, hogyha legyőzi. Lord Swan felajánlotta  az összes vagyonát arra az esetre hogyha veszítene, de végül is szerencsés kézzel játszott és nyert. Csupán arra nem számított, hogy mire hazaér a vámpírral hitvesét már holtan találja. Így már a vámpír nem tudott segíteni, viszont Benedict így meglátta Isabellát, aki nagyon megtetszett neki. Lord Swan nem is sejtette, hogy a vámpír alig várja, hogy az öreg újra benézzen a klubba, mert feltett szándéka volt elnyerni tőle a lányt. Lord Swan összeomlott és felesége temetése után és ahelyett, hogy lányával lett volna újra visszament a klubba és meg akarta öletni magát. Azon az estén csoportok játszottak az asztaloknál. Két vámpír és két ember minden asztalnál. Benedict odahívta a férfit ahhoz az asztalhoz játszani ahol ő volt, hiszen oda még pont egy ember hiányzott. Így elkezdődhetett végre a játék. Először is bemutatkoztak egymásnak. Először a vámpírok, majd az emberek.

-         Jó estét uraim. A nevem Benedict Vice!

-         Örvendek Edward Masen!

-         George Birk! Jó estét!

-         Jó estét. Charles Swan!

Ezután elkezdődött a játék. A vámpíroknak nem volt nehéz téteket feltenni hiszen minden vámpír meglehetősen gazdag volt. Az emberekre ez már nem volt feltétlenül igaz. George volt az első, aki kiesett az asztalnál. Benedict ellen vesztett a körben és a vámpír már éppen vérét akarta venni mivel ez volt már a tét, mikor Edward úgy döntött, hogy kiváltja a férfi tartozását egy szemérmetlenül magas összegért és George-ot elengedte, azzal a feltétellel, hogy többet nem jön ilyen helyre. Így már csak hárman maradtak az asztalnál. Lord Swan már elvesztette a vagyonát, a birtokát és a kastélyát is. Már minden Edwardé lett. Charles nem is sejtette, hogy a játék végén visszakapta volna mindezt, mert Edward csak azért játszott itt, hogy az ostoba embereket megmentse a fajtársaitól, hiszen ha valaki veszít, az asztaloknál figyelő vámpírbírók betartatják a téteket ez egészen biztos.  Edward és Charles éppen felállni készült az asztaltól jelezvén, hogy befejezték a játékot, amikor Benedict hirtelen a férfi után szólt.

-         Lord Swan mit szólna még egy körhöz és ha Ön nyer én visszavásárolom Mr. Masentől a vagyonát és visszakapja. – ajánlotta Benedict.

-         És mit kíván, hogyha én veszítek? – kérdezte a férfi.

-         Hát amikor legutóbb Ön nyert és a házában jártam volt szerencsém látni gyönyörű leányát, aki igencsak felkeltette az érdeklődésemet. – húzta mosolyra ajkait a vámpír.

-         Nem, azt nem lehet. – tiltakozott a férfi.

-         Ahogy gondolja, de jobb lesz, ha nincstelen lesz a leány és majd a testét kell árulja, mintha én feleségül venném? 

-         Maga feleségül venné a lányomat, és nem bántaná? – döbbent meg a férfi.

-         Gondolja át uram. Jól bánnék a lányával és vagyonom is van, de ha Ön nyer akkor visszakapja a birtokát.  Ön mindenképpen jól járna. – magyarázta a vámpír.

-         Ez nem is hangzik rosszul. – mondta a férfi és visszaült az asztalhoz.

Ám a férfi nem is gondolta, hogy mi jár Benedict fejében, de Edward kihallgatta a gondolatait. „Gyere csak vénember, hidd azt, hogy minden rendben lesz, aztán ha nyerek megöllek és a drága kis szűz leányodat magamévá teszem és ha túléli átváltoztatom, hogy örökké azt tehessek vele, amit csak akarok.”  Amikor Edward meghallotta Benedict gondolatait ő is gyorsan visszaült az asztalhoz.

-         Ha megengedik én is játszanék még Önökkel. – mondta és leült.

-         És mi lenne a tét? – kérdezte Benedict.

-         Ha vesztek visszaadok mindent, amit elnyertem Lord Swantól. – mondta határozottan.

-         És ha nyersz? – kérdezte Benedict gyanakodva.

-         Ha nyerek, akkor enyém lesz a lány.

-         Rendben. – úgysincs esélyetek. – tette hozzá gondolatban Benedict.

Hosszú volt a játszma és Charles Swan bizony gyorsan kiesett, így hát nem tehetett mást csupán annyit, hogy imádkozzon a lányáért. És átkozta magát, amiért ilyen ostoba volt. Tudhatta volna, hogy nincs sok esélye egy ilyen játékban, de a felesége elvesztése elvette az eszét, már nem bírta tovább, rádöbbent, hogy mit is tett, képes volt egyetlen gyermekét elveszíteni kártyán, így hát elnézést kért és kiment a mosdóba, ahol is elővette a pisztolyát és megölte magát. Edward nem figyelt Charles gondolataira, mert csak arra koncentrált, hogy ő nyerje meg a lányt, így csak Benedict gondolatai érdekelték, nem is gondolta volna, hogy az öreg meg akarja ölni magát. Miután meghallották a lövést mindenki oda rohant, de a férfin már nem lehetett segíteni. Így mindenkit visszatereltek a szervezők az asztalukhoz, és újra osztottak, hogy befejezzék a játékot. Egy órás kemény küzdelem után Edward végül győzedelmeskedett és elnyerte a Swan lányt. Így hát az övé lett a lány, a birtok, a vagyon és a kastély. Benedict dühöngve állt fel és fogott kezet Edwarddal, de gondolatban már azt tervezte, hogy hogyan fogja mégis megszerezni a lányt. Edward tudta, hogy amíg Benedict életben van kénytelen lesz mindig a lány mellett maradni és vigyázni rá, mert különben a férfi elkapja Ms. Swant és beváltja a mocskos gondolatait. Soha többé nem akart semmilyen emberi kapcsolatot kialakítani a családja elveszítése után senkivel sem, de mégsem hagyhatja ezt a lányt a sorsára. Arra gondolt, hogy most biztosan mind büszkék lennének rá, amiért megment egy ártatlan lányt, magában egy pillanatra elmosolyodott, hiszen ez esetben talán még Rosalie is igazat adna neki. Így hát elindult a Swan birtok felé, hogy elmesélje a lánynak a történteket.