Claudia és Alex első útja Forks felé vezetett, mivel a Volturi innen kapta az utolsó üzenetét Vittoriotól és habár ennek már egy évszázada, Caludia akkor is azon a véleményen volt, hogy innen elindítani a nyomkövetést a legjobb, mert akkor a Forksból való távozástól tud levezetni minden mozzanatot. Apró jelek pedig mindig vannak, hogy valaki merre tart.

----------------------------------------------------------------------------

(Írói megjegyzés: az események a Swan kastélyban onnantól folytatódnak, ahol abbamaradtak a 7. fejezet elején. )

Eközben Angliában a Swan birtokon Marie mama éppen behozta ebédjét Isabellának a szobájába, ahogy ígérte, mert a lány nem akart találkozni Mr. Masennel. A dada megértette, mivel a beszélgetésük óta még csupán néhány óra telt el, és tudta, hogy a lánynak majd napok, esetleg hetek kellenek mire hajlandó lesz egy kicsit megenyhülni a sérelmei miatt. Miután Isabella megette ebédjét beszélgetni akart a dadájával egy kicsit.

-         Hol van Mr. Stevens?

-         Mr. Masen megkérte, hogy hozza el a holmiját a szállásáról, mert szüksége van rájuk, de szerintem Greg hamarosan visszaér.

-         Tessék? Be akar költözni ide az az alak? Arról volt szó, hogy nem akarja a birtokot megtartani. – mondta Isabella ingerülten

-         Nyugalom, Kincsem. Mr. Masen nem tudja, hogy meddig kell téged védelmezni a másik vámpír elől és megjegyzem, hogy neked is szükséged van néhány dologra, ha vendégségbe mész. Mondjuk váltás ruhára. Ráadásul a fiatalember orvos, tehát egyértelmű, hogy nem árt, ha nála van a táskája, ha valakinek szüksége lenne segítségre. Higgy neki, nem akarja elvenni a birtokot, és téged sem tekint a tulajdonának.

-         Nem is ajánlom neki. Én senkinek sem vagyok a tulajdona vagy a nyereménye, ha úgy tetszik.  Egyébként miért nem Mr. Masen hozza el a holmiját?

-         Mert nem szeretne egyedül hagyni a kastélyban.

-         Remek. És most mit csinál? Ül a babérjain és malmozik, hátha egyszer csak betoppan ez a Benedict?

-         Nem tudom pontosan, hogy mit csinál. Azt mondta, hogy körbejárja a kastély minden szegletét, és gyenge pontokat keres, ahol a másik vámpír könnyen bejuthat. Azt mondta, hogy jó, ha ismeri a kastély gyengeségeit és erősségeit. Ez valami hadászati dolog lehet, amihez a férfiak értenek, én meg nem.

-         Arra az eshetőségre vajon gondolt már bárki is rajtam kívül, hogy Benedict esetleg már a városban sincs, és teljesen hidegen hagyja, hogy nem ő nyert meg engem? Biztos akad még számtalan hajadon, akit megnyerhet egy parti pókeren. – mondta savanyúan

-         Nem akarlak elkeseríteni, de megkérdeztem erről Mr. Masent kíváncsiságból, és azt mondta, hogy te vagy az első lány, akit úgymond feltettek tétnek, legalábbis tudomása szerint.

-         Micsoda megtiszteltetés. Csak az én sorsom múlt egy kártyajátékon. Mindig is tudtam, hogy nincs hozzám fogható. – mondta gúnyosan - Tehát Mr. Masen tapasztalt kártyajátékos. Vajon mennyi ilyen helyen járt már, ha szinte biztosan tudja, hogy én vagyok az első, akit feltettek? 

-         Nem tudom. Nem akarod első kézből hallani a kérdéseidre a választ?

-         Mire gondolsz?

-         Hát úgy látom, hogy izgat téged, hogy miért gondolja, azt Mr. Masen, hogy Benedict veszélyt jelent, hogy hány ilyen kártyapartin vett részt, és hogy sok lány jutott-e már a sorsodra.

-         Ez csak természetes kíváncsiság. Csak tudni akarom, hogy mégis, hogyan működik ez a kártyajáték az emberek és a vámpírok között, és igen azt is jó lenne tudni, hogy mit láthatott Benedict fejében, hogyha ennyire meg akar tőle óvni.

-         Talán menj és kérdezd meg tőle. – mosolygott a dada

-         Nem, annyira nem fontos.

-         És mi a helyzet a többi kérdéseddel?

-         Mire gondolsz?

-         Hát mindig azt mondtad, hogyha jön egy vámpír, aki vegetáriánus és nem félelmetes megkérdezel tőle majd sok dolgot. Hogyan működik a világuk, mi az a Volturi pontosan, kik azok a félvérek, akiket megöltek a mészárlások során, és hogyan születtek meg? Már nem érdekelnek ezek a dolgok? Csak, mert itt van a várt vámpír egy karnyújtásnyira tőled és nála az összes válasz. - vigyorgott a dada

-         Mh…ügyes próbálkozás, kérdéseket akarsz elültetni a fejemben, amikre csak Mr. Masen tud választ adni. Cseles vagy dadus, de nem megyek ki a szobából, és végképp nem állok szóba vele.

-         Rendben. Ha nem, hát nem. Nem erőltetem.

-         Nem akarsz választ kapni ezekre a kérdésekre te is? Mi lenne, ha megkérdeznéd és elmesélnéd nekem is? – kérdezte a lány ártatlan szemekkel

-         Nos, szívesen beszélgetek Mr. Masennel, mert szerintem nagyon barátságos, de sajnos el kell készülnie a vacsorának, úgyhogy nincs rá időm. Sajnos nem segíthetek. – vigyorgott a dada

-         Kegyetlen vagy Marie mama.

-         Tudom, de te mindig is így szerettél. Na, de most már tényleg mennem kell.

-         Akkor sem fogok kimenni és beszélni vele! – kiáltott utána a lány

-         Rendben Kedvesem.

Marie mama vigyorogva lépett ki az ajtón. Tudta, hogy a lány nagyon makacs, de azt is tudta, hogy a kíváncsisága világ életében felülkerekedett a makacsságán, úgyhogy egészen biztosan nem bírja tovább egy-két napnál, hogy ne kapjon választ a kérdéseire.

---------------------------------------------------------------------

Miután Edward körbejárta a kastélyt és megállapította, hogy az ablakok jelentenek csak veszélyt, mert ott csendben bejuthat egy vámpír, máshol nem igazán lehet csendben bejutni, ha bezárkóznak, mert tömörek a falak, minden zugot alaposan átvizsgált kivéve persze Ms. Swan szobáját, mert a hölgy jelenleg ott tartózkodott. Edward már alig várta, hogy Mr. Stevens megérkezzen a holmijával. A kastélynak voltak meglehetősen elhanyagolt és poros részei, úgyhogy szívesen átöltözött volna már.  A férfi már nem is váratta sokáig, alig tíz perccel azután, hogy Edward bement a szobájába kopogtattak az ajtón.

-         Szabad! – mondta Edward

-         Szép napot Uram! Meghoztam a holmiját. Behozhatom?

-         Igen, Mr. Stevens. Köszönöm.

-         Nincs mit Uram.

A komornyik behozta a két bőröndöt és az orvosi táskát, és mindegyiket óvatosan letette a szőnyegre.

-         Tehetek Önért még valamit Uram?

-         Nem, köszönöm.

-         Akkor én megyek is.

-         Rendben és még egyszer köszönöm Mr. Stevens.

-         Nincs mit Uram, ha szüksége van még valamire, csak szóljon.

Azzal a komornyik már el is hagyta a szobát. Edward a bőröndjeihez ment és feltette őket az ágyra. Kinyitotta őket és elkezdte kipakolni a holmiját a hatalmas szekrénybe, ami a szobában volt. A második bőrönd alján volt egy titkos retesz, amit felpattintott és elővett egy régi fotót a családjáról a Cullenekről és a Cullen címerét, amelyektől egyszerűen nem volt képes megválni. Tudta, hogy hatalmas bajba kerülhet miatta, ha valaki, valaha is megtalálja a kincseit, de nem érdekelte. Csak ennyi maradt meg a családjából és ettől a világ minden kincséért sem válna meg. Hosszan nézte a fényképet, ahol Esme és Carlisle középen állt egymást átkarolva és szélesen mosolyogva, a testvérei és ő pedig előttük guggoltak félkörben és mindannyian nagyon boldogok voltak. A félkör két szélén volt Emmett és Jasper, párjuk mellett guggoltak a lányok Rosalie és Alice, és ő volt középen, boldogan ölelték át egymás vállát. Azért tették középre a testvérei Edwardot, mert ő volt az egyetlen, akinek még nem volt párja és a többiek nem akarták, hogy a kép valamelyik szélén legyen, nehogy kívülállónak érezze magát. Ezzel próbálták érzékeltetni, hogy igenis van kihez tartoznia. Jobban, mint hinné. Mindig is Edward volt az a családban, aki elsimított minden félreértést és ezzel megteremtette a családi békét és boldogságot.  Soha nem mondták el neki, hogy miért akarták mindenáron középre tenni, de persze arra nem gondoltak abban a pillanatban, hogy úgyis kiolvassa a gondolataikból, hogy mi a szándékuk. A képet nézve megrohanták az emlékek. Ez a kép éppen azelőtt készült, mielőtt elindult az Amazonasi küldetésére. Carlisle és Esme szíve dagadt a büszkeségtől, és a többiek is nagyon büszkék voltak rá. Nehéz volt az elválás, de tudták, hogy öt év egy vámpír életében nem is olyan hosszú idő. Úgy búcsúzkodtak el egymástól, hogy hamarosan találkozunk, és akkor még azt is hitték, hogy így is lesz. Vajon ki mondta azt a Volturinak, hogy a Cullenek a felelősök? Vajon miért nem látta Alice a bajt? Vajon ki volt az, aki végzett a családjával? – visszhangzott a fejében a sok kérdés.  Minden vámpír fejébe beleolvasott azóta, amióta megtudta, hogy mi történt, aki csak a nagy mészárlásokra gondolt, akár csak egy pillanatra is, de soha nem kapott választ a kérdéseire. Mintha homály fedné ezeket az információkat. Mardosta a bűntudat azóta is, hogy miért nem volt otthon, amikor történt. Talán, ha ő ott van, és meghallja a gondolatokat, hogy jönnek, és bántani akarják őket, akkor talán el tudtak volna menekülni. – gondolta magában - Vagy lehet, hogy akkor se? Lehet, hogy az ő képessége sem segített volna? Kinek lehetett akkora ereje, hogy Alice-t blokkolja? Edward természetesen tudta, hogy lehetetlen az, amit a családjáról mondanak, de nem tehetett semmit, addig, amíg nincs a kezében valami bizonyíték, de eddig bárhol járt még sehol nem bukkant olyan vámpírra, aki tudott volna mondani valami biztosat az akkor történtekről. Mindenki csak azt hajtogatta, hogy „A Cullenek teremtették a félvéreket  azért, mert át akarták venni a hatalmat a vámpírvilág felett. Megérdemelték a sorsukat.” – visszhangzott Edward fejében. Teljesen elmerengett a gondolataiban. Mire észbe kapott odakint már besötétedett. Még egy nap a családja nélkül. Mindenki azt mondja, hogy az idő mindent megold, de ő mégsem lett jobban egy kicsivel sem az évek során. Még egyszer rápillantott a képre, és a címerre, amik a családját jelképezték és visszarejtette őket az apró kis reteszbe.

11. fejezet

Az éjszaka gyorsan eltelt a Swan kastélyban. Isabella nem sokat aludt, végig azon gondolkodott, hogy mit tegyen ezzel a kialakult helyzettel. Átgondolta Marie mama érveit és rá kellett döbbennie, hogy a dadájának valószínűleg igaza van Mr. Masennel kapcsolatban. Hiszen önszántából jött ide és mesélt el mindent, ami történt, és valószínűleg tényleg megmentett, és az a Benedict nevű vámpír már akkor sem volt szimpatikus, amikor először itt járt. Sokkal inkább találtam félelmetesnek. Természetesen jól nézett ki Benedict, mint minden vámpír, vállig érő barna haja, izmos felsőteste, hófehér bőre, mind nagyon vonzó volt, még az illata is, de az a goromba tűzvörös szempár, ami szinte felfalt a tekintetével, és az az arckifejezés, ami kiült rá, amikor ránézett. Ezzel szemben Mr. Masen még jobban néz ki, mint a másik vámpír, és egyáltalán nem félelmetes. Az a mézarany szempár pedig olyan gyengéden néz rám, teli érzelemmel. Ha tudta volna, biztosan megmentette volna apát. Nem hibáztathatom. Bár akkor sem szép, hogy egy puszta tét voltam, de gyakorlatilag Mr. Masen nem volt benne a fogadás kezdeményezésében. Csak sodorták az események, ahogy most engem is. – gondolkodott el a történteken.

-         Na jó, most pedig megyek és kidugom az orrom a szobából, ha nincs senki a folyosón elindulok a konyhába Marie mamához. Ha pedig találkozok Mr. Masennel, akkor megpróbálok normálisan viselkedni. – suttogta maga elé.

Elindult az ajtó felé, de ott meg is torpant, mert eszébe jutott az utolsó találkozása a férfival. Amikor először a férfi visszavonszolta a szobájába, miközben ő püfölte, aztán meg sírva fakadt csak úgy gondolkodás nélkül előtte. Vajon mit gondolhat most rólam? Vajon egy makacs, elkényeztetett kis fruskának tart? Lehet, hogy jobb lenne, ha mégsem mennék ki innen? Nem, Marie mama azt mondta, hogy Mr. Masen igazi úriember, akkor pedig biztosan el fogja nézni neki ezt a kirohanást.

Miután átgondolta a dolgokat újra elindult és most már ki is lépett az ajtón. Legnagyobb örömére a folyosó üres volt. Gyorsan elindult a konyha felé, szeretett volna odaérni még mielőtt Marie mama a szobájába hozta volna a reggelit. Szeretett volna ma reggel már az étkezőben reggelizni és visszatérni a normális szokásokhoz. Bár még egy kicsit tartott a Mr. Masennel való találkozástól. Be kellett ismernie, hogy szégyelli magát egy kicsit a modortalan viselkedéséért, bár Mr. Masen sem viselkedett éppen úriemberként, hiszen egy igazi úriember nem kap hajadonokat a vállára és cipeli őket a szobájukba. Vajon tényleg olyan viccesen néztünk ki, mint ahogy a dadus visszaemlékezett a látványunkra? Hiszen Marie mama percekig kuncogott, amikor eszébe jutott a látvány. – gondolkodott el a lány

Nagyon belemerült a gondolataiba, és sietett is, így észre sem vette, amikor útban a konyha felé egyszer csak Edwardba botlott.

-         Jó reggelt kisasszony! – szólította meg Edward és meghajolt a lány előtt, de igazából nem várt választ, hiszen megsértette a lányt, aki haragszik. Ilyenkor a hölgyek legfeljebb biccentenek, és tovább mennek. Egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, amikor a hölgy nem csak tovább rohant, hanem megállt előtte.

-         Jó reggelt Mr. Masen! – viszonozta a gesztust Isabella és pukedlizett a férfi előtt.

Edwardot borzasztóan bosszantotta, hogy nem hallja a lány gondolatait. Nem is tudta, hogy mit gondoljon hirtelen. Vajon megenyhült az irányomban? Vagy csak udvarias, ahogy egy úrihölgyhöz illik? Most mit tegyek? Próbáljak meg beszédbe elegyedni, vagy inkább hagyjam, hogy tovább menjen? A szemébe kéne néznem, a szeme nem hazudik, de nem merek. Mi van, ha csak a haragot és a megvetést látom majd benne?– vívódott Edward. Isabella csak meredten nézte a férfit és várta, hogy most mit fog tenni. Vajon most mire gondol? Megkérdezzem velem tart-e ismét reggelire? Vagy inkább csak menjek tovább? Vajon elkényeztetett libának tart a tegnapi kirohanásaim után? Most mi legyen? Nem néz a szemembe, ez rosszat jelent, azt hiszem inkább tovább megyek. Azzal Isabella újra elindult a konyha irányába. Hirtelen azonban Edward újra előtte termett. Így a lány rögtön megtorpant. Edward bár még mindig félt, de most a lány szemébe nézett, és ott nem látott sem haragot, sem megvetést, sokkal inkább csak kíváncsiságot. Nagyon őrült a látottaknak, de azért egy kicsit meg is lepődött. Azt hitte, hogy a lány soha nem fog tudni csak gyűlölettel ránézni, azok után, ami történt. Így álltak csendben egymással szemben és a helyzet már kezdett kínos lenni. Isabella megelégelte a dolgot, úgyhogy megszólalt.

-         Velem tart Mr. Masen?

-         Örömmel kisasszony. – mosolyodott el Edward és próbaképpen a karját nyújtotta Isabella felé, mikor a lány elfogadta, boldogan mosolyodott el – Hová igyekszik?

-         A konyha felé tartok, hogy szóljak Marie mamának, hogy az étkezőbe hozza a reggelit és ne a szobámba.

-         Rendben hölgyem, tehát a konyha felé. Remélem tudott pihenni egy keveset.

-         Igen, köszönöm. Még meg sem kérdeztem, hogy elégedett-e a szobájával.

-         Igen, kisasszony. Köszönöm. Nagyon otthonos a szobám.

-         Ennek örülök. A csomagjai is rendben megérkeztek?

-         Igen, már minden itt van, amire szükségem van, de ne aggódjon, csak addig maradok ameddig szükséges. Komolyan mondtam, hogy nem tartok igényt a birtokára. – komorodott el Edward

-         Elhiszem magának, és nem ezért kérdeztem. – nézett Isabella gyengéden, mert látta a bűntudatot a férfi arcán. Mr. Masen tényleg nagyon kedves, úgy látom, hogy nem neheztel rám a történtekért, és komolyan mondott mindent arról, hogy nem tart igényt a birtokra és rám. Igaza van Marie mamának most már biztos.

-         Köszönöm, hogy így látja, de tényleg nem szívesen zavarok. Vajon csak udvarias, vagy most már tényleg hisz nekem?

-         Nem zavar. Őszintén szólva kedvelem a társaságát, bár tudom, hogy ezt nem igazán képes elhinni a tegnapi viselkedésem után. Sajnálom a kirohanásomat. – sütötte le a szemét szégyenlősen a lány

-         Semmi gond kisasszony, megértem. Én sem viselkedtem tegnap kifogástalanul. – mosolyodott el - Tudom, hogy nehéz, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Ezt az utolsó mondatot vajon miért mondtam ki hangosan? Miért vonz ez a lány annyira. Nem lenne szabad ilyen közel engednem magamhoz.

-         Tehát már ön is veszített el valakit? – kérdezte döbbenten. Jesszus, ezt nem illett volna megkérdeznem. Hogy jutott ez az eszembe? Hogy elkomorult Mr. Masen tekintete. Gyorsan helyre kell hoznom. – Bocsásson meg, kérem ne válaszoljon. Nem lett volna szabad ilyet kérdeznem.

-         Semmi gond kisasszony. Csak tudja nem szeretek erről beszélni. Sőt igazából még soha nem is beszéltem róla senkinek. – mondta Edward, de Isabella látta a szemeiben, hogy nagyon mélyen érinti az, ami történt a szeretteivel, bármi is volt az. A férfi szeme szinte feketén szikrázott és már semmi jele nem volt benne az arany árnyalatnak.

-         Még egyszer kérem, bocsásson meg.

Közben megérkeztek a konyhához. Ahol Edward kitárta a lány előtt az ajtót. Isabella bekukkantott és rögtön meglátta a dadáját, aki döbbenten állt, amikor meglátta kis neveltjét az ajtóban, amint Mr. Masenbe karol.

-         Jó reggelt Marie mama! – köszönt a lány

-         Jó reggelt asszonyom! – hajolt meg Edward

-         Jó reggelt Kedvesem! Jó reggelt Mr. Masen! Miben segíthetek?

-         Szeretnék az étkezőben reggelizni, ha lehet.

-         Természetesen Kedvesem! Örülök, hogy így döntöttél. – nézett jelentőségteljesen a dada Isabellára. – Amint elkészülök a reggelivel, kiviszem az étkezőbe. Csak pár perc és készen lesz.

-         Rendben, köszönöm. – mosolygott rá a lány

-         Nincs mit. – mosolyodott el a dada is

Azzal Isabella megfordult és kijött a konyhából. Edward meghajolt Marie mama előtt, majd becsukta az ajtót. Ott álltak a konyhaajtó előtt, megint kínos csendben és egymást nézték. Egyikük sem tudta, hogy most mi legyen. Végül megint Isabella törte meg a csendet.

-         Van kedve velem tartani Mr. Masen?

-         Csak ha nem zavarom, kisasszony. Legutóbb zavarban volt, hogy előttem kellett ennie.

-         Csupán addig voltam zavarban, amíg nézett. Miután mesélni kezdett nekem már egy kicsit sem volt kellemetlen a helyzet. – mosolyodott el Isabella

-         Ezt úgy értsem, hogy vannak még kérdései? – húzta mosolyra száját Edward

-         Tulajdonképpen még lenne pár kérdésem, de csak ha nem zavarja.

-         Egyáltalán nem zavar, hogy kíváncsi.

-         Nem vagyok kíváncsi! – csattant fel a lány

-         Akkor hogy nevezné a kérdésözönöket? – vigyorgott Edward

-         Érdeklődésnek.

-         Rendben. Tehát szeretne még érdeklődni?

-         Igen, de tényleg csak akkor, ha van kedve nekem mesélni.

-         Természetesen van kedvem, hölgyem. Indulhatunk az étkezőbe? – kérdezte és megint a karját nyújtotta

-         Köszönöm – karolt bele a lány mosolyogva - Igen, indulhatunk.

Elindultak az étkező felé. Amikor odaértek Edward kinyitotta az ajtót a lány előtt, az asztalhoz vezette és kihúzta a székét. A lány illedelmesen megköszönte és helyet foglalt. Majd megvárta, amíg Mr. Masen is helyett foglal mellette. Marie mama néhány perccel az érkezésük után valóban megérkezett a reggelivel és miután mindent lepakolt az asztalra magára hagyta őket. Ám az ajtóból még visszapillantott és elmosolyodott. Uramisten, látszik rajta, hogy nem pusztán azért érdeklődik Mr. Masen iránt, mert a fiatalember vámpír, hanem bizony vonzódik hozzá. Tisztán látszanak rajta az apró kis jelek. A szeme fényesen csillog, már évek óta nem mosolygott ennyit, mint ma reggel és eddig egész életében csupán az édesapjába volt hajlandó belekarolni, ma reggel pedig könnyedén belekarolt Mr. Masenbe, pedig biztosan nem illemből tette, mert eddig akármennyire is illetlen volt, minden egyes férfit elutasított, aki a karját kínálta. Miután megmosolyogta a furcsa párt kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Edward természetesen hallotta a nő gondolatait, és nagyon megdöbbentették a hallottak. Micsoda butaság. Még hogy egy ilyen lány vonzódjon hozzám? Hiszen ez lehetetlen. Ugyan mi vonzana hozzám egy ilyen tiszta lényt? – gondolta magában, majd folytatta a mesélést Ms. Swannak az Amazonas szépségeiről, amit mindenkinek érdemes legalább egyszer megcsodálnia élete során. A lány közben csöndesen majszolta reggelijét és tágra nyílt szemekkel hallgatta a történetet. Edward teljesen a lányra koncentrált így esélye sem volt észrevenni, hogy egy dühös, vörös szempár szegeződik rájuk a közeli erdő rejtekéből.