(David szemszöge) 

A karjaimban vittem haza Marie-t, aki útközben elaludt. Nagyon aggódtam érte, de nem tehettem semmit sem az akarata ellenére, és igaza van Edwardnak. Marie erős lány és nagyon elszánt. Képes lesz túlélni a baba kihordását. Nem lesz semmi baja, és boldog család leszünk. Győzködtem magam, bár én sem hittem el, hogy minden rendben lesz, de támogatnom kell a szerelmemet. Hiszen még az életénél is jobban szeret engem és a gyermekünket. Én pedig ugyanígy érzek. Igen, azt hiszem, hogy szeretnék családot, csak nem az élete árán. Mindent részletesen meg kell beszélnem Carlisle-lal, Edwarddal és Bellával. Ők tudnak a legtöbbet az efféle terhességről mesélni.

• Sziasztok – suttogtam, amikor szerelmemmel a karjaimban beléptem a nappaliba.
• Szia – köszöntek a többiek is, és rám mosolyogtak.
• Beszélhetnénk, hogyha lefektettem Marie-t? – kérdeztem halkan.
• Természetesen – mosolygott rám Bella. Biztosan tudta, hogy mire vagyok kíváncsi.

Bólintottam, majd elindultam kedvesemmel a szobánk felé. Letettem az ágyra és óvatosan betakargattam, majd csókot leheltem a homlokára és visszamentem a nappaliba.

• Mik az esélyei? – kérdeztem Carlisle-tól idegesen.
• Nagyon jók az esélyei – mondta Carlisle határozottan. – A felépítése és a génállománya erősebb, mint Belláé volt, ráadásul az a baba, akit Marie vár csak negyed részben lesz vámpír, így sokkal kevésbé fogja a szervezetét megviselni, mint ahogy Nessie tette Bellával.
• Biztos vagy benne? – kérdeztem kíváncsian. Azért ezek elég biztató tények.
• Nos, teljesen biztos csak akkor lehetek, hogyha elvégeztem pár vizsgálatot, de azt kell, hogy mondjam, hogy kilencven százalékig biztosan tudom állítani az előbb elhangzottakat.
• Túlélheti? Mármint úgy értem, hogy van rá esély, hogy ember maradhat? – kérdeztem félve.
• Ezt nem tudom garantálni, de egy halvány esély van rá. Nem akarok hazudni neked. Bella törött bordákkal és gerinccel kezdte meg az átalakulást – mondta Carlisle kissé idegesen.
• Istenem – temettem az arcom a kezeim mögé. Törött gerinc. Abból nem épülhet fel csak a méreg segítségével. Tehát szinte biztos, hogy át kell változtatni majd Marie-t.
• Semmi sem biztos. Még nem volt dolgom ilyen terhességgel, de ígérem, hogy minden tőlünk telhetőt elkövetünk érte – tette Carlisle a vállamra a kezét.
• Tudom, köszönöm – mondtam őszintén.

Miután mindent megkérdeztem Edwardtól, Bellától és Carlisle-tól, amit akartam visszamentem szerelmemhez. Még mindig úgy aludt édesdeden, ahogy itt hagytam. Nagyon remélem, hogy még sokszor láthatom őt nyugodtan aludni.  

Legközelebb csak másnap reggel ébredt fel. Nagyon éhes volt, úgyhogy rögtön le is mentünk a konyhába, hogy megreggelizzen, de alighogy megette a reggelijét ki is jött belőle minden. Az ebéd és a vacsora viszont egészen jól ment, úgyhogy kicsit megnyugodtam. Carlisle és Bella azt mondták, hogy ez csak egy sima reggeli rosszullét lehetett, ami normális a kismamáknál. Másnap szerelmem egész nap a vizsgálóban volt és számtalan vizsgálaton esett át. Carlisle és Edward nagyon alaposak akartak lenni, úgyhogy minden kivizsgálást megejtettek kétszer is, amit egy állapotos nőn el szoktak végezni. Ahhoz képest, hogy nem embert tartott a szíve alatt egészen jól nézett ki még a rákövetkezendő hetekben is. Carlisle folyamatosan vitaminokkal és csonterősítőkkel etette, már a harmadik hónapban járt kedvesem, de még mindig nem volt semmi rossz a terhességében a reggeli rosszulléteken kívül. A pocakja már hatalmasra növekedett, és a baba is sűrűn mocorgott, de annyira nem, hogy nagyon fájjon Marie-nak. Azért néhány zúzódást beszerzett, de ez csak ritkán fordult elő, és törésre hála az égnek nem került sor. Carlisle pedig azt mondta, hogy még néhány hét és meg fog születni a kisbabánk. A nemét nem tudta megállapítani, mivel valamiféle burok körbevette őt is, mint anno Renesmee-t, de korántsem olyan vastag. A baba körvonalai nagyjából kivehetőek voltak az ultrahangon, de semmi más nem derült ki. Bár Edward hallotta a kicsi gondolatait és azt mondta, hogy a hangja olyan, mint az enyém, tehát elvileg fiúnk lesz. Már éppen kezdtem határozottan örülni, hogy hallgattam Marie-ra és megtartottuk a kicsit, hiszen mindig is vágyakoztam családra, amikor megtörtént. Egyik reggel hatalmas sikolyra ébredtem és Marie fájdalomtól eltorzult arccal vonaglott mellettem a kíntól. Alig hogy kedvesem fölé hajoltam Carlisle és Edward már be is rontott a szobába.

• Mi történt? – kérdezte Carlisle idegesen Marie-től.
• Nem tudom, égek – sikoltotta Marie.
• Ezt hogy érted? – döbbent meg Carlisle.
• Belülről égek. A méhemben – zihálta kedvesem.
• Edward? – nézett Carlisle fiára.
• Fogalmam sincs, hogy mi történt. Most nem hallom a babát – válaszolta Edward idegesen.
• Mentsétek meg a babát, kérlek – kiabált Marie kétségbeesetten.

A következő  pillanatban Edward a karjaiba kapta Marie-t és Carlisle-lal együtt elrohantak vele a vizsgáló felé. Én pedig csak feküdtem ott sokkos állapotban és nem tudtam, hogy mit tegyek. A következő pillanatban pedig berohant hozzám Bella és Nessie, akik szorosan magukhoz öleltek és nyugtató szavakat suttogtak a fülembe.

• Nem lesz semmi baj – suttogta Bella a fülembe. – Carlisle és Edward nem engedi, hogy baja essen – hallottam a sokkon túl Bella hangját.

Egy perccel később hallottam szerelmem ijedt hangját, valamint Carlisle és Edward tanácstalan mondatait. A ruhák reccsenve adták meg magukat az erős kezeknek. Majd kapkodás hangjai, a következő pillanatban pedig felcsendült egy vékonyka kis hang. A fiam sírt. Tehát a fiam életben van, de vajon a kedvesem is? Megígérte, azt mondta, hogy soha nem hagy el. Nem hagyhat el. Azonnal felpattantam, meg kellett tudnom, hogy mi történt vele. Még hallottam, ahogy Bella megkéri Nessie-t, hogy várakozzon a földszinten, majd követett engem a vizsgálóba.  

(Marie szemszöge) 

Reggel arra ébredtem, hogy lángol mindenem, és a babám mintha nem mozogna, pedig az utóbbi időben meg sem állt. Állandóan járt a keze-lába. Felsikoltottam a fájdalomtól és a következő pillanatban már ott is volt mellettem Carlisle. Nagyon megrémültem attól, ami történik, és a tetejébe Edward még azt mondta, hogy nem hallja a kicsit, pedig már egy hónapja mindig jókat bájcsevegtek a fiammal. Kétségbeesetten kérleltem őket, hogy mentsék meg a babámat a következő pillanatban pedig már a vizsgálóasztalon feküdtem, és a ruháim reccsenéseit hallgattam. Azt hiszem, hogy nagyon kellett sietni, mert Edward és Carlisle határozott mozdulatokkal tépték le a felső ruházatom, hogy a hasamat felszabadítsák. Jelen pillanatban nem igazán tudtam követni, hogy pontosan mi történik, mert csak a kicsire tudtam gondolni és az égő érzésre, ami lassan már az egész testemet átjárja.

• Úristen – hallottam meg Edward döbbent hangját. Ajaj, ez nagyon rosszul hangzott.
• Mi történt vele? – döbbent meg Carlisle is. Most már komolyan pánikba estem.
• A kicsi megharapta – mondta Edward határozottan. – Gyorsan vedd ki, különben már nem fogjuk tudni felnyitni Marie hasát. Túl gyorsan terjed a méreg – mondta Edward kétségbeesetten.
• Morfiumot, siess – kiabált Carlisle.
• Mentsd meg, kérlek – ziháltam kétségbeesetten. Nem halhat meg a kisfiúnk, és én sem. Megígértem Davidnek, hogy nem hagyom el és nem is fogom.

Mintha még  éreztem volna egy tűszúrást, aztán lassan minden egyre homályosabbá  vált, és a végén teljesen elsötétült a világ körülöttem. 

(Carlisle szemszöge) 

Gyorsan letéptük Marie pizsama felsőjét, hogy lássuk a hasát, mert nem tudtuk, hogy mi történhetett. Ilyet még soha nem láttam ezelőtt. A méreg Marie méhéből indult ki, és fokozatosan lett egyre nagyobb területen márvány fehér és kemény. Megdöbbenésemben lefagytam, csak Edward hangja hozott vissza a kábulatból.

• A kicsi megharapta – mondtam fiam határozottan. – Gyorsan vedd ki, különben már nem fogjuk tudni felnyitni Marie hasát. Túl gyorsan terjed a méreg – magyarázta Edward egyre kétségbeesettebben.
• Morfiumot, siess – kiabáltam Edwardnak. Igaza volt, nagyon kellett sietni.
• Mentsd meg, kérlek – zihálta Marie kétségbeesve, majd miután beadtam neki a morfiumot azonnal elvesztette az eszméletét.

A következő  pillanatban már nyitottam is fel a hasát, még éppen el tudtam végezni a bemetszést mielőtt odaért volna a méreg. Kicsit szétfeszítettem, Edward pedig gyorsan kivette a kicsit. Akkor már értettük, hogy mi történt. A pici mellkasára és nyakára volt tekeredve a köldökzsinór, haldoklott és próbálta kiszabadítani magát, ezért harapta meg Marie-t is több helyen. Abban már biztosak lehettünk, hogy a baba mérgező. Amíg én összeillesztettem Marie sebét, addig Edward ellátta a kisbabát. Leszedte róla a köldökzsinórt, és gyorsan megmosdatta, hogy ráadhasson egy rugdalózót. Nem sokkal ezután pedig a kicsi már sírt is. Én pedig összeillesztettem Marie sebének két végét, de varrni nem kellett, mert ahogy a méreg odaért beforrasztotta a sebet. Nem értettem, hogy mi történik, ez a legkevésbé sem volt klasszikus átalakulás. A méreg túl gyorsan terjedt, néhány perccel később hallottuk Edwarddal, amint már a szívénél jár. Vártuk, hogy a szív leálljon és befejeződjön az átváltozás, egyre hevesebben vert, mint ahogy az átalakulás utolsó fázisában szokott, majd ahelyett, hogy megállt volna lenyugodott és más ritmust vett fel.

• Mi történik? – nézett rám Edward döbbenten.
• Fogalmam sincs – néztem fiamra tanácstalanul és tényleg nem tudtam a választ.

Csak álltunk ott döbbenten, miközben Edward a már megnyugodott kisfiút tartotta a kezében. Nem sokkal később David és Bella dugta be a fejét az ajtón. David szeme, azonnal eszméletlen kedvesére tévedt.

• Ugye nem…? – próbálta kérdezni, de elcsuklott a hangja.
• Nem, nem halt meg – mondtam határozottan.
• Átváltozik? – kérdezte David kétségbeesve.
• Nem tudom – adtam meg az értelmes választ. Érdekes már nem is emlékszem, hogy mikor mondtam utoljára azt, hogy nem tudom.
• Mi az, hogy nem tudod? – döbbent meg David.
• Átváltozott, de nem vámpír – gondolkodtam el. De akkor mi? Valamennyire vámpír, de dobog a szíve. Olyasmi mintha félvér lenne. A szívdobogása is hasonlít Nessie-ére és Davidére. De ilyesmi hogyan történhet?
• Nem vámpír? Most vámpír, vagy ember? – kérdezte döbbenten Bella.
• Nem tudom. Valahol a kettő között van – magyaráztam. – Talán a fiatok mérge más, mint a teljes vámpíroké, vagy a félvéreké, ezért nem volt képes teljesen átváltoztatni, de megmenteni meg tudta vele – próbáltam megfejteni a dolgot.
• Ha már vége az átalakulásnak, akkor miért nem ébred fel? – nézett rám David kérdőn.
• Nagy adag morfiumot kapott, úgyhogy egy ideig ki lesz ütve, de fel fog ébredni – mondtam határozottan, legalább ebben biztos voltam.
• Akkor életben marad? – csillant fel David szeme. – Biztosan?
• Igen, ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy most pontosan hol áll az emberek és a vámpírok között. Az biztos, hogy a bőre márvány fehér és kemény, mint a miénk, a hőmérséklete hasonlít a tiétekhez, de valamivel hűvösebb. Elvégzek néhány vizsgálatot Marie-n és a fiatokon is és kiderítem, hogy pontosan mi történt – ígértem.
• Előtte még megfoghatnám? Utána nem zavarlak a vizsgálatoknál – nyúlt David a fia felé.
• Természetesen – mosolygott rá Edward és óvatosan a kezébe adta a kisfiút.
• Hogy fogják hívni? – kérdezte Bella mosolyogva. De David már nem figyelt ránk. Megbabonázva nézte a fiát. Tényleg gyönyörű kisbaba volt. A haját az apjától örökölte, de a szeme egyértelműen Marie-é volt. Erős és egészséges újszülött. A következő pillanatban pedig Marie mellé sétált a fiukkal, majd lehajolt és óvatosan megcsókolta Marie-t.
• Köszönöm, Szerelmem – suttogta a fülébe. – Ne várass minket sokáig. Ébredj fel minél előbb, kérlek. Szeretlek.
• A pici azt üzeni, hogy „én is szeretem a, mamit” – mosolyodott el Edward.
• Oh, bocsánat – nézett David a fiára. – Szeretünk – fordult vissza Marie-hoz.
• Megint hallod a gondolatait? – néztem kérdőn Edwardra.
• Igen, amióta megnyugodott, azóta megint mindent hallok. Valószínűleg a sokk miatt volt néma egy ideig minden körülötte.
• Sokk? – nézett ránk David kérdőn. Éppen válaszra nyitottam a számat, amikor apjára szegezte a tekintetét, és David ledermedt. Néhány perccel később pedig újra ránk nézett, miután a pici elfordította a tekintetét. – Értem – mondta David a fiának.
• Mit értesz? – kérdeztem kíváncsian.
• A pici azt hiszem, hogy valahogy visszajátszotta, ahogy rátekeredett a köldökzsinór. Az ő szemén keresztül láttam a történteket és éreztem a félelmét – magyarázta David.
• Akkor a fiadnak is hasonló a képessége, mint Nessie-nek, csak neki szemkontaktus által működik – mondtam el a feltételezésem. – Érdekes képesség.
• Tehetséges – mosolygott rá David a fiára. – Ügyes vagy – mondta büszkén a babának.
• Az üzeni, hogy „köszi, apu” – tolmácsolta Edward. David pedig megpuszilta fia homlokát. Majd felém fordult.
• Kérlek, alaposan vizsgáld meg őket – adta át nekem a fiát.
• Megígérem, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik – mondtam őszintén. – Ki fogom deríteni, hogy mi történt Marie-val.
• Tudom, köszönöm – mondta David hálásan, majd kiment a vizsgálóból. Az ajtóból még visszanézett a családjára, majd becsukta maga mögött.

Azonnal elkezdtem a vizsgálatokat. Először a kicsi életfunkcióit ellenőriztem, majd a hőmérsékletét, a bőrét. Meg kellett állapítanom, hogy nagyon hasonlít a félvér kisbabákra, de egy kicsivel lassabb a fejlődés üteme.

• Vehetek tőled egy kis mintát a mérgedből? – kérdeztem a babától.
• Azt mondja, hogy „persze” – válaszolta helyette Edward.
• Akkor mondd, hogy Áááá – magyaráztam neki és a pici azonnal kinyitotta a száját, én pedig levettem a mintát. – Köszönöm. Most már becsukhatod a szád.

Ezután Marie-t kezdtem el vizsgálni. Ahogy már mondtam a bőre márvány fehér  és kemény. A fogai élesebbek lettek, vadászatra alkalmasak. Tőle is vettem mintát, hogy kideríthessem, hogy mérgező-e. Az életfunkciói teljesen stabilak voltak. Elkezdtem megvizsgálni a mintákat, amihez a saját méregmintámat is felhasználtam az összehasonlítás kedvéért, és megállapítottam, hogy Marie egyáltalán nem mérgező. A pici mérge pedig egészen másmilyen, mint az enyém. Vannak hasonló jegyek a vámpírméreggel, de sok minden különbözik. Lényegében sokkal gyengébb méreg, mint a normál vámpír méreg, de mégiscsak méreg. Tehát Marie valami félvérszerűség lett. Csak nála ez nem született adottság, hanem a méreg okozta.

• Biztos vagy abban, hogy ez lehetséges? – szakított ki Edward a gondolataimból.
• Nos, minden jel arra mutat, hogy a pici harapása nem vámpírt képes teremteni, hanem félvért – mondtam határozottan. – Nem teljesen klasszikus értelemben vett félvér, de ahhoz áll a legközelebb. Egyébként is elmondtam volna, nem kell mindig kihallgatni.
• Sajnálom, de nem bírtam megállni – nézett rám fiam bocsánatkérően.
• Semmi baj – legyintettem mosolyogva.
• Visszajöhet David? Már egy órája itt toporog az ajtóban – bökött Edward az ajtó felé.
• Persze – húztam mosolyra ajkaimat. – Gyere be nyugodtan, David. Már végeztünk – mondtam kicsit hangosabban. A következő pillanatban már nyílt is az ajtó és David lépett be rajta izgatottan.
• Nos? – kérdezte kíváncsian.
• Nos, a fiad harapásától Marie egyfajta félvér lett. Tehát valóban nem is vámpír és nem is ember, de azt hogy hogyan fog táplálkozni csak akkor tudom megmondani, hogyha felébredt.
• Mármint olyan félvér, mint Nessie és én? – kérdezte döbbenten David.
• Igen, valami hasonló, de sokkal többet meg fogok tudni, hogyha már ébren lesz és úgy is megfigyelhetem – mondtam őszintén.
• Rendben. Köszönöm – mosolyodott el David.
• Most magatokra hagyunk titeket – indultam el az ajtó felé.
• A babát meg kéne etetni – mondta Edward határozottan. Mire én kérdőn pillantottam rá. – A pici mondta, hogy éhes.
• Oh, szegényke, hát persze. Csak vizsgálgatom, de enni még tényleg nem kapott. Bocsánat – néztem a babára bűntudatosan.
• Azt üzeni, hogy nem haragszik, de most már kér valamit – mondta Edward mosolyogva.
• Már csak az a kérdés, hogy vér vagy tápszer – gondolkodtam el.
• Ezt könnyedén megtudhatjuk – mondta Edward határozottan.
• Mégpedig? – kérdeztem meglepetten.
• Megszagoltatjuk vele a lehetőségeket és megmondja, hogy melyiket szeretné – válaszolta fiam egyszerűen, és igaza is volt.
• Remek ötlet. David?
• Igen? – nézett rám kérdőn.
• Levihetjük a babát a konyhába enni? Te nyugodtan maradj Marie-val.
• Köszönöm, az jó lenne – mondta David hálásan. – Utána esetleg visszahoznátok?
• Persze, amint jól lakott visszahozom hozzátok – válaszolt Edward helyettem.
• Köszönöm – mondta még David, majd elfordította rólunk a tekintetét és megfogta Marie kezét. Mi pedig magukra hagytuk őket.

(Marie szemszöge) 

Két nappal később…

A sötétség teljesen rabul ejtett. Nem tudtam, hogy mi történt, de valahol éreztem, hogy nem haltam meg. Reméltem, hogy a fiam is jól van, és azt is, hogy David nem csinált semmi őrültséget. Kétségbeesetten próbáltam kijutni erről a sötét helyről, ahol most voltam, de nem találtam a kivezető utat, akármerre indultam mindenhol csak korom sötétet láttam. Aztán meghallottam a hangját. David, hozzám beszélt. Könyörgött, hogy térjek magamhoz, hogy ne hagyjam magára. Én pedig követtem a világ legszebb hangját. Nem sokkal később már valami halvány fény is derengett, én pedig gondolkodás nélkül követtem a parányi fénycsóvát. A hang is egyre közelebbről jött felém. Puha, meleg érintés az ajkamon, mint amikor David megcsókol, majd gyengéd érintés a szemhéjamon is. Ki kell nyitnom a szememet. Megígértem, hogy nem hagyom el.

• Marie? – hallottam meg a reménykedő hangját. – Ez az, Kicsim. Ébredj fel. Várunk rád – mondta egyre boldogabban. Én pedig végre ki tudtam nyitni a szemem.
• David – suttogtam és elmosolyodtam. Túláradó mosollyal válaszolt.
• Tudtam, hogy visszajössz hozzám, Édesem – csókolt meg gyengéden. – Illetve, hozzánk – javította ki magát miután elváltunk.
• A baba? – kérdeztem aggódva.
• Alszik – mondta szerelmem és a másik oldalra mutatott. Megfordítottam a fejem és megláttam az ágyam mellett a kiságyat, amiben a fiunk egyenletesen szuszogott.
• Egészséges? – kérdeztem félve és kinyújtottam felé a karom, hogy megérinthessem.
• Igen, és majdnem olyan erős, mint egy félvér. Szereti a vért, de az emberi ételeket is igényli. Már most nagyon értelmes, és van képessége is.
• Velem mi történt? – kérdeztem ijedten. – Mindent olyan élesen látok, és érzek. Átváltoztam? Nem érzek vérszomjat. Pedig azt mondtátok, hogy elviselhetetlenül égni fog a torkom az átváltozás után, de nem érzek ilyesmit.
• Mert nem lettél vámpír. Carlisle szerint nagyon hasonló lettél hozzám. Majdnem olyan, mint egy félvér – mosolygott rám szerelmem. – Azt hittem, hogy nem lehetsz ennél gyönyörűbb, de tévedtem.
• Olyan, mint egy félvér? Akkor ez mit jelent pontosan? – kérdeztem kíváncsian.
• Még nem tudjuk pontosan. Carlisle abban biztos, hogy nem vagy mérgező. Az illatod kicsit megváltozott, de nem rossz értelemben, hanem még vonzóbb lett. A bőröd hófehér és szinte áthatolhatatlan, a hőmérsékleted néhány fokkal hidegebb, mint az enyém, de egy kicsit melegebb, mint egy átlagemberé. Gyorsan gyógyulsz. A szívritmusod pedig egy kicsit megváltozott. A többi dolog, hogy kívánod-e majd a vért és a vadászatot, hogy mennyire vagy gyors, az csak most fog majd kiderülni, amikor ki tudod próbálni – magyarázta szerelmem lelkesen.
• Rendben van – mondtam határozottan. – Noah? – kérdeztem félve.
• Nagyon aggódik érted. Itt van lent a nappaliban Joanne-val együtt.
• Gyűlöl? – kérdeztem idegesen.
• Miért gyűlölne? – kérdezte David döbbenten.
• Azért, ami lettem. Nem nagyon örült neki, hogy hajlandó vagyok az átváltozásra.
• Nem, egyáltalán nem gyűlöl. Sőt. Még egy kicsit örül is annak, hogy félvér lett belőled, mert így te sem öregszel – mosolyodott el David.
• Én sem öregszem? Ilyen maradok mindig? – kérdeztem mosolyogva.
• Igen – mondta szerelmem boldogan.
• Ez egészen biztos?
• Igen, Carlisle többször is ellenőrizte. Én nem értek hozzá, de ő biztos benne. Örökké együtt maradhatunk – szorított magához David boldogan.

A következő  pillanatban pedig már mindenki a szobában állt és mosolygott rám. Noah jött oda először, hogy átvéve David helyét szorosan magához öleljen, majd a többiek is mind megszeretgettek. Én pedig végtelenül boldog voltam. Daviddel, a fiunkkal és a többiekkel örökké. Mit kívánhatnék még?