Remegő kézzel nyúltam az ajtó felé, de még mielőtt kopoghattam volna, az magától kitárult előttem. Pontosabban valaki kinyitotta nekem. 

- Bella! – Egy kicsi hideg kéz a csuklómra fonódott és behúzott a házba. 

Egy hatalmas helyiségben voltunk, az egész földszint egy tágas nappaliból és egy konyhából  állt, a két szobát csak egy boltív választotta el egymástól. A falak nem világosak, hanem sötét bordó színűek voltak, a parketta hófehér, közepén egy gyönyörű fekete szőnyeggel. Egyáltalán nem hasonlított rá, de engem mégis a régi Cullen házra emlékeztetett. Elfogott egy különös érzés – otthon éreztem magam.  

A szoba közepén egy bőrkanapé  volt, ahol a Cullen család három tagja – Carlisle, Esmé  és Emmett – ült. Jasper a falnak dőlt, Alice pedig még mindig a kezemet szorította. Egyikőjük sem tűnt meglepetten, sőt ellenkezőleg – az arcuk meg sem rezzent, csak Emmett vigyorgott, mint mindig. Valahogy rossz érzésem támadt a feszült csendtől és a gyomrom zsugorodni kezdett. Meg akartam szólalni, de Alice megelőzött. A szeme idegesen csillogott és hadarva beszélt. 

- Bella, nem tudom, hogy találtad meg a házat, és azt sem, hogy miért jöttél, de az most várhat. Minél hamarabb el kell menned. 

A szemei elrévedtek, és a távolba néztek. Elképzelni sem tudtam, mit láthatott. Ő is azt akarja, hogy visszamenjek Forksba? Hol van Edward? És a többiek miért ülnek olyan feszülten, miért nem szólalnak meg? Mit jelentenek ezek az aggódó pillantások?

Alice homloka gondterhelten ráncokba szaladt, a szeme még mindig a semmibe meredt. 

- Valami baj van? –  akartam kérdezni, de csak egy egércincogásra hasonlító vékony hang jött ki a torkomon. Alice egy fotelhez kormányzott. Vagy egyszerre látta a jövőt és a szobát is, vagy annyira ismerte a nappali minden négyzetméterét, hogy vakon is sikerült odavezetnie anélkül, hogy bármit is feldöntött volna. 

- Az égvilágon semmi –  felelte Emmett egy széles mosoly kíséretében, de a többiek arca nem volt túl meggyőző. Kezdtem megint ideges lenni. 

- Bella – szólalt meg higgadtan Jasper – ne ijedj meg! – mondta feleslegesen, már megijedtem. – Alice-nek tegnap óta látomásai vannak rólad és… Victoriáról. 

A szívem kihagyott egy ütemet. Még jó, hogy ültem, különben összeestem volna. A vér megfagyott az ereimben és az arcom falfehér volt.

Victoria. Réges-rég nem gondoltam rá. Azt hittem, hogy elmenekült és soha nem fog visszajönni.

Hát mégsem feledkezett meg rólam.

Bosszút akar állni.

Londonba fog jönni.

Jacob… Angela… 

- Mit láttál? – fordultam Alice-hez émelyegve. 

- Nem sokat – felelte szomorúan. – Nagyon gyorsan váltogatja a terveit. Csak rövid, homályos foszlányokat látok. 

- Egyértelmű. Forksban kiszagolta, hogy ide jöttél, szóval ő is ezt fogja csinálni – mondta Emmett olyan hangon, mintha csak z időjárásról beszélgettünk volna. – Mi meg majd levadásszuk. Ha ennyire a drága Jamese sorsára akar jutni, hát rendben, megadjuk neki ezt a szívességet – tette hozzá izgatott mosollyal. Én egyáltalán nem találtam viccesnek.  

- Laurent nincs vele. Nem tudjuk, miért. Talán még mindig Denaliban van – állt fel Carlisle. – Most egyedül van, de nem szabad lebecsülnünk. Legalább ugyanolyan veszélyes, mint James volt.  

- Mennyi időnk van? –  kérdezte egy lágy hang mellettem. Észre sem vettem, hogy Esmé  felállt. Már el is felejtettem, mennyire gyönyörű. Még így is, hogy szív alakú arca öregebbnek tűnt az aggodalomtól. Hideg kezével nyugtatóan simogatta a kezemet, de én csak egyre szaporábban vettem levegőt. 

- Holnap az első hajnali géppel jön – válaszolt Alice kifejezéstelen, ködös tekintettel. A torkomat valami láthatatlan erő olyan erővel megragadta, hogy majdnem megfulladtam tőle.

Holnap… Angela is holnap akart hazamenni. Nyeltem egyet – semmit nem segített. Ha összefutnak a repülőtéren… Úgy éreztem magam, mintha áramot vezettek volna az ereimbe. 

- Mi a baj Bella? –  kérdezte Jasper. Megérezte az eddiginél is erősebben rám zúduló  félelmet. Elmeséltem az egészet. Amikor befejeztem, nagy meglepetésemre csak ennyit mondott: 

- Egy gonddal kevesebb.

A megrökönyödéstől még pislogni i elfelejtettem. Mi van? 

- Ha visszamegy Forksba, miatta nem kell aggódnunk, ott biztonságban lesz – sietett a magyarázattal. – Csak meg kell kérned, hogy eggyel előbbi géppel menjen haza. Még ma este. Akkor pont elkerülik egymást. 

- És ha már itt van, akkor te leszel az egyetlen célpontja - vette át a szót Emmett. –  Forksban mindenki úgy tudja, hogy mi Los Angelesbe költöztünk. Azt hiszi könnyű dolga lesz, de ha megérzi a városban az illatunkat, talán elmenekül. Mi akkor is utána megyünk. 

- A kérdés csak az, hova rejtjük el Bellát – szólt közbe Carlisle. 

- Csináljuk azt, amit múltkor – vetette fel Esmé. – Alice és Jasper elviszi valahova, én pedig megpróbálom megtéveszteni. 

- Az a terv egyszer már rosszul sült el – ellenkezett Alice. 

- Igen, de Bella most szépen ott marad, ahova visszük, és nem hisz el semmilyen mesét Victoriának, ha megint ilyesmivel próbálkozna, bár szerintem erre nincs sok esély – mondta határozottan Jasper. A szemei végig rajtam voltak, és pár másodperc múlva éreztem, hogy a nyugalom átjárja minden porcikámat. 

- Igazad van – bólintott Alice. – Ha nem engedjük, hogy csőbe húzza, minden rendben lesz. Szóval hova megyünk? 

- Valahova Európába –  javasolta Jasper. 

- Csak tisztes távolságba Olaszországtól… - motyogta Alice. 

- Denali nem lenne biztonságosabb? – kérdezte Esmé. 

- Jó ötlet lenne, de ha Laurent még mindig ott van, akkor kockázatos. Nem tudhatjuk, melyik oldalon áll. 

- Maradjunk itt – szóltam közbe, a hangom rekedt volt, de határozott. Minden szem rám szegeződött. Öt szempár vonta kétségbe az épelméjűségemet. Mielőtt elkezdtek volna egymás szavába vágva tiltakozni, gyors magyarázkodásba kezdtem. – Először a lakásomra fog elmenni, utána megkörnyékezi a sulit. Hamar rá fog jönni, miért nem vagyok ott.

Ahogy te is mondtad –  fordultam Emmetthez, - tudni fogja, hogy a ti kezetek van a dologban. Victoria számít rá, hogy valahova elbújok előle. Vagy megint Phoenixbe, vagy vissza Forksba, vagy az Antarktiszra. Arra nem is fog gondolni, hogy itt maradok a veszély közepén, pont ahonnan menekülnöm kellene. – Meglepődtem rajta, hogy ennyire magabiztosan beszéltem, mintha a szám magától mozgott volna. – London óriási. Elég, ha a negyedből elmegyek, onnantól tűt keres a szénakazalban. 

- Van esze a csajnak –  bólintott Emmett elismerően. – Csak egy hamis nyom, és  ő maga megy minél távolabb Bellától. 

- Tényleg jó terv –  mondta Jasper is. – Az eső elmossa holnapig az igazi illatodat. Esmé el tudja terelni, amíg elég messze értek, hogy megtámadhassátok. 

- Akkor ezt megbeszéltük. Bella, szólnod kell Angelának, hogy ma este menjen haza, és nem ártana bepakolnod néhány ruhát magadnak – darálta Alice.  

Megfogta a kezem és kihúzott az ajtón. Berángatott Carlisle Mercedesébe és beletaposott a gázba. Ahogy kiléptünk a házból, a kellemes nyugalom azonnal megszűnt. Hiába mondtak nekem bármit, Victoria puszta gondolata is elég volt hozzá, hogy kiverjen tőle a víz. A hosszú, narancsszínű lobogó haja, a parázsló vörös szemei és a gonosz mosolya úgy kísértett, mint egy szörnyű rémálom. Sajnos ez annál is rosszabb volt. Maga a valóság. 

- Gyorsabb, ha kocsival megyünk, és nem hagyunk vele nyomot – szakította félbe Alice a gondolataimat.

Pár perc alatt odaértünk a házhoz. Azzal a tavalyi estével ellentétben, most világos volt, de a nappal egy csepp biztonságérzetet sem nyújtott. A sötét ég és a hatalmas szürke felhők most fenyegetően tornyosultak fölénk. 

Kapkodva kikászálódtam az autóból és becsaptam az ajtót magam mögött. Előrángattam a kulcsomat és szinte feltéptem a zárat. Angela még mindig nem volt ott. Nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Kérdőn néztem Alice-ra, arra vártam, hogy majd ő megmondja, mit csináljak.  

- Tudom – mondta. –  Nem várhatjuk meg. Még órákig nem fog visszajönni. Hagyj neki egy üzenetet! – utasított. Szó nélkül engedelmeskedtem. Felborítottam mindent, ami az utamba került, kihúzkodtam a fiókokat, kiforgattam mindent, de nem találtam tollat. Alice odanyújtott egyet a dohányzóasztalról. Hálásan biccentettem, letéptem a kupakot és gyorsan írni kezdtem. Annyira siettem, hogy háromszor le kellett írnom, mire olvasható lett. 

- Beraktam neked pár ruhát, fogkefét és a mobilodat – mondta Alice a táskámmal a kezében. – Tedd azt valami feltűnő helyre, és háromszor húzd alá, hogy nagyon fontos – mutatott a cetlire. 

Alice-ből csak elmosódott foltot láttam, már kinn is volt a cuccaimmal. Egyre növekvő  hányingerrel elindultam én is az ajtó felé, de félúton megálltam. A lábaim mintha földbe gyökereztek volna. 

- Bella, gyere már! –  sürgetett Alice. Az arcomra nézve – ami nem tudom, hogy hamuszürke vagy zöld színű lehetett-e – észrevette, hogy valami baj van. – Mi történt?  

- Jacob – suttogtam elhalóan. Tudtam, hogy ő nem olyan, mint a többi átlagos fiú. Erős és gyors, de attól, hogy izmos és magas, még mindig csak egy gyerek. Egy sebezhető gyerek, aki remek áldozat egy vad vámpírnak. 

- Nem mondunk neki semmit –  felelt egy másodperc gondolkodás után. – Ha nem tudja meg, hogy Victoria rád vadászik, akkor nem avatkozik bele. Nem ismerik egymást, ha nem adunk rá okot, nem fognak találkozni. 

A válasz nem győzött meg túlságosan. Hirtelen nagyon kockázatosnak tűnt a terv. Túl sok volt a buktató. Egy apró hiba is elég, hogy valakinek az élete veszélybe kerüljön. Miattam. Nem lehetne megoldani, hogy csak én szenvedjek? Miért kell mindig másokat is bajba kevernem az életveszélyes problémáimmal? 

- Ne felejtsd el, hogy ez a te ötleted volt – emlékeztetett, mire a gyomrom összerándult. De ez most egy másféle fájdalom volt.  

- Alice? – kezdtem bizonytalanul, amikor már az immár nedves utcán száguldottunk – eleredt az eső. A tekintetét felém fordította, de nem lassított, ennek ellenére az autó egy millimétert sem siklott ki. Életemben először már nem is kezdtem el a vezetési stílusa miatt aggódni. Megpróbáltam nem tudomást venni vadul dübörgő szívemről és a szédülő fejemről. – Hol van Edward?  

- Elmentek Rosalie-val vadászni. Messzebb mentek Londontól, talán egy hét, mire visszaérnek. –  Csak bólintottam, megszólalni nem tudtam. Legalább Ő távol van, neki nem eshet baja, most ez a legfontosabb. 

Többet nem beszéltünk, amíg oda nem értünk a házhoz. Esmé felfutott velem az emeletre, és mire észbe kaptam, a ruhái már lehuppantak a padlóra. A ruhái természetesen nagyok voltak rám, de most is ügyesen felhajtotta nekem. A földszinten már mindenki ránk várt. 

Mindenki egyszerre mellettem termett. Esmé megcsókolta a homlokomat, Emmett bordaropogtató  ölelésébe zárt, Carlisle megkért rá, hogy vigyázzak magamra. Ez a gyors búcsúzás újabb emlékeket idézett fel. Halvány, régi emlékeket, de elegek voltak ahhoz, hogy feltépjék a mellkasomat, és a szemembe könnyek szökjenek. Jasper a vállamra tette a kezét és a kocsihoz vezetett. Alice beült mellém hátra. Az eddig is fojtogató déja vu érzés most még erősebben söpört végig rajtam. Sírni már nem tudtam, és annak ellenére, hogy egyikünk sem szólalt meg, a várt feszült csend elmaradt – helyette kellemes nyugalom uralkodott az utastérben. 

Rájöttem, hogy szörnyen fáradt vagyok. Napok óta nem aludtam rendesen, a kétségbeesés pedig még többet lemerített belőlem. Angelán és Jacobon járt az eszem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy minden rendben lesz – Angela kérdezősködés nélkül hazamegy, Jacob pedig nem keresi a bajt. Próbáltam elhitetni magammal, hogy mindez igaz, de egyre csak Victoria vad arcát és mohó tekintetét láttam magam előtt. Az agyamra hirtelen köd borult, a szemem leragadt, és mielőtt rájöttem volna, hogy mi történik, már elaludtam. 

* * * 

Egy sötét szobában ébredtem fel. A fejemben egymást kergették a gondolatok. Rémlett valami, mintha Angelával vitatkoztunk volna aztán… Angela! Mintha pofon csaptak volna, rájöttem hol vagyok. Kikászálódtam az ágyból és az ablakhoz mentem. Széthúztam a függönyt – már sötétedett. Az utcákon viszont – mint mindig – nem állt meg az élet. A bárok, gyorséttermek és kaszinók fényei jól láthatóak voltak, mindenhonnan zaj szűrődött ki. A távolban megláttam a Temzét. Most, hogy térben sikerült elhelyeznem magam, már csak az időt akartam megtudni. Hány órát aludhattam? Miről maradtam le? A ruha, ami rajtam volt, kényelmetlenül lógott rajtam. 

- A ruháid a szekrényben vannak. – Majdnem felugrottam ijedtemben. Alice felkapcsolta a villanyt és közelebb jött. 

- Mennyi idő van? –  kérdeztem. 

- Este hat. Jasper úgy gondolta, nem árt, ha kipihened magad. Ha ébren vagy, csak idegeskedsz, és ismerd be, szükséged volt egy kis alvásra. – Csak bólintottam. Alig tudtam elhinni, hogy átaludtam az egész délutánt és még mindig egy kicsit álmos vagyok. 

- Történt valami? 

- Nem – rázta meg a fejét. – Victoria még mindig Forksban van, nem változtatott a tervén, csak holnap reggel jön ide. Angela megtalálta az üzenetedet és fel is hívott. Írtam neki a nevedben, nem ért semmit, de nem ellenkezett. Tizenegykor indul a gépe. – Megint csak bólintottam. 

- Nem vagy éhes? Szerintem enned kellene. Rendeltem neked vacsorát, kinn van a nappaliban. Öltözz át, adok egy kis magánéletet – mondta, majd táncos léptekkel kiment a szobából.  

Kivettem az első ruhát, ami a kezem ügyébe akadt és kimentem a nappaliba. A tévé be volt kapcsolva, de csak alapzajnak, Alice és Jasper a szeme sarkából engem nézett. Valószínűleg a múltkori szökésem után most árgus szemmel fogják figyelni minden ártalmatlan mozdulatomat. Nem állt szándékomban kiugrani az ablakon van visítva kirohanni a hotelból, szóval semmi értelme nem volt – de azért nem tettem szóvá.

Csak azért ettem, hogy Alice boldog legyen, de igazából épp hogy csak beleturkáltam, a szám annyira ki volt száradva, hogy alig bírtam lenyelni. 

Egy ideig még ott tébláboltam. Fel-alá mászkáltam, ki-be járkáltam egyik szobából a másikba. El akartam terelni a figyelmemet, de semmi nem tudott lekötni. Ha egy helyben ültem, zavart, hogy nem csinálok semmit, ha nekiálltam valami értelmetlen pótcselekvésnek, hamar ráuntam, mert rájöttem, hogy teljesen felesleges. 

Már fél órája néztem a tévét, amikor rájöttem, hogy azt sem tudnám megmondani, hogy romantikus vagy horrorfilm. Még csak nyolc óra volt, amikor már laposakat pislogtam, de elhatároztam, hogy megvárom Carlisle hívását. Tudtam, hogy még mindig otthon vannak és egy ideig nincs miről beszámolniuk, de makacsul ragaszkodtam a szándékomhoz.

Azon kaptam magam, hogy vad fantáziálásba kezdtem, mindent képtelen dolgot beképzeltem, az összes árnytól és nesztől megijedtem. Jasper hamar észrevette, hogy már megint kezdem. 

- Azt hiszem, rád férne még egy kis pihenés. – Mielőtt esélyem lett volna ellenkezni, ólmos fáradság járta át a testemet, a fejem oldalra billent és a szemeim maguktól lecsukódtak. Arra sem ébredtem fel, hogy valaki bevitt a hálószobába. Éreztem a hideg érintést, de csak békésen simogatott a békés sötétségben. Legalább nem gyötört semmilyen rémálom. 

* * * 

Végre kipihenten ébredtem fel. A függöny majdnem teljesen el volt húzva, csak egy apró résen szűrődött be a fény. Kipattantam az ágyból. Már reggel van, vagyis Victoria Londonban van. A szívem egyre hangosabban és gyorsabban vert. Mire kiértem a nappaliba, a szívem már egyszerre dobogott a gyomromban, a mellkasomban és a torkomban, a fülemben valami furcsán visszhangzott. A tévé most nem szólt, Alice és Jasper halkan sugdolózott, amikor észrevettek, elhallgattak. 

- Jó reggelt, Bella –  mosolygott Alice, de a hangja hamiskás volt. A gyomrom bukfencezett egyet – valami baj van. 

- Kialudtad magad? – kérdezte Jasper – nyugodt volt, de rajta is észre lehetett venni, hogy… Nem is tudom mit, de valahogy szokatlan volt. 

- Mi történt? – kérdeztem, miközben lehuppantam a kanapéra. 

- Semmi – felelte túl gyorsan Alice tágra nyílt, ártatlan szemekkel. Ezzel csak az ellenkezőjéről győzött meg. 

- Telefonált már Carlisle?  

- Igen. Már elmentek –  felelt Jasper.  

- Láttál valamit Alice? –  próbálkoztam, de biztos voltam benne, hogy nem akarja elmondani. Talán megint engem látott meghalni, csak Victoria terve még nem volt teljes. Alice vékony ajkait harapdálta és aggódó, tanácstalan pillantásokat váltott Jasperrel. Hirtelen úgy éreztem, nincs tüdőm és vadul kapkodni kezdtem a levegőt. 

- Még mindig nem látok semmi értelmeset. Csak rövid, villanásnyi képek. Azok is homályosak. Nem értem, mi történik – ismerte be. – De persze ha valakinek baja esett volna, azt látnom kellett volna – tette hozzá sietve. Nem tudtam rám mit válaszolni, de mindenesetre megkönnyebbültem, hogy komolyabb baj még nem történt. 

Bekapcsoltam a tévét, épp hírek mentek. Alice elém rakott egy tányért teli pirítóssal és dzsemmel. Alice és Jasper félrevonultak és halkan beszélni kezdtek. Engedelmesen enni kezdtem, közben fél füllel hallgattam a tévét. 

- Lezuhant egy újabb repülőgép, ami az Államokba tartott. Nem tudjuk, mi okozhatta a szörnyű balesetet. A járat Londonból indult Seattle-be tegnap éjjel. A balesetben legalább nyolcvanan meghaltak, sajnos egy túlélő sincs…  

Amit ezután mondott a riporter, már nem jutott el a tudatomig. Mintha nyakon zúdítottak volna egy vödör jeges vízzel. Az arcomból kifutott a vér, az agyam megbénult. Teljes testemben remegtem és már csak egyetlen gondolat, egy szó maradt a fejemben, minden mást kipréselt a bénító rémület. Angela…

A színek elmosódtak előttem és úgy éreztem, zuhanok. Már nem láttam semmit, csak a nagy feketeséget, és bezárult felettem a sötétség…