Nagyon nyújtóztam az ágyamon, majd az éjjeliszekrényemen lévő órám felé fordítottam a fejemet - reggel kilenc órát jelzett a kis készülék. Kipillantottam az ablakon is - az ég gyönyörű volt, még egy halvány napsugarat is láttam előbukkanni a felhők mögül. Aztán hirtelen, villámcsapás-szerűen hasított belém a felismerés: Edward nem lesz velem többé. Hogy is felejthettem ezt el?! Az előbb megfeledkeztem minden bajomról, hiszen egy kiadósat aludtam. Örültem is, hogy boldog tudatlanságba merültem, ám ez egy új nap: egy újabb, borzalmas nap Edward nélkül.

Meg kell próbálnom túllépnem ezen. - dörömbölt egy kis hangocska a fejemben.

Túllépnem?! Bár a hangnak - ami voltaképpen én vagyok - igaza van, hiszen ha nem lépek túl ezen az egészen, akkor minden nap egybe fog folyni, minden nap ugyanaz lesz: búskomor szenvedés. Az egész életem egy monoton folyamat lesz, ami nem áll semmiből - maximum alvásból, evésből. Ritkán mondok ilyet, de örülök, hogy iskola lesz hétfőn, mert ott zajlik az élet, és a figyelmem sokkal jobban elterelődik, mint itthon. Bár a tanórákon a gondolataim szabadon száguldhatnak, de például tornaórán – jaj, ne! – muszáj figyelnem, hogy ne nyírjam ki se magam, se szerencsétlen osztálytársaimat… Ugyanígy muszáj figyelnem például egy kémia kísérlet során is, ha nem akarom felrobbantani a sulit.

De ez sem teljesen megoldás. Akkor hát mit tegyek? Edward hiánya borzalmas. És nem csak Edwardot vesztettem el - bár kétségtelenül az ő hiánya okozta a legnagyobb szenvedést számomra -, hanem a jövőmet, a családomat...Az egész életemet.

Ebből elég! - utasított ismét a hang a fejemben.

A hangnak, ami tulajdonképpen a saját gondolatom volt, igazat kellett adnom. Nem ülhetek itt bent egész nap, búskomor ábrázattal. Dehát mit tegyek? Kétségbeesetten próbáltam keresgélni az agyamban valami indokot, hogy éljek, de nem találtam semmit...Ugyan miért éljek így? Szenvedve, egyedül, magányosan?

Ne drámázz! - szólt rám ismét a hang.

Sóhajtottam egy nagyot. Megpróbáltam valami értelmes célt magam elé vetíteni a mai napra, de nem jutott eszembe semmi. Nem volt bennem egy mákszemnyi tettvágy sem.

Végül arra jutottam, hogy először is rendbe hozom magam, azzal is megy az idő, telik a nap.

Bementem a fürdőszobába, majd megnyitottam a csapot. A hideg víz némiképp segített felfrissülni. Ezek után megpróbáltam kifésülni a beazonosíthatatlan valamit a fejemen, amit egyesek hajnak neveznek - ám én ezt nem mondanám, mert ami a fejemen volt nem igazán hasonlított rá. Az éjszaka alaposan elaludtam, alig bírtam kifésülni. Úgy 10 percnyi hosszú harc után végül elfogadhatóvá varázsoltam, és már ebben az állapotában megérdemelte a "haj" jelzőt.

Ezek után azon gondolkodtam mit vegyek fel, sőt, három szettet is felpróbáltam - ez idáig nem volt jellemző rám, de még ez is jobb volt, mint a múlton keseregni.  Legalább így eltereltem a gondolataimat, a színeknek és a formáknak adtam át. De a ruhapróba is emlékekkel járt: eszembe jutott Alice, aki köztudottan vásárlásmániás. Felidéztem a vidám, derűs arcát, a mosolyát, és a belőle áradó hatalmas szeretetet. A gyomrom összeszűkült. Alice volt - a múlt idő használatától elkeseredtem - a legjobb barátnőm. Sóhajtottam egy amolyan fájdalmasat, ezzel kiadtam magamból Alice hiányát, és megpróbáltam elhesegetni az arcképét - féltem, minél többet gondolok rá, úgy automatikusan Edward-ra is gondolok, és nem akartam visszazuhanni búskomor állapotomba.

Végül fölvettem egy fekete farmert, hozzá egy sötétlila színű pólót - a Nap ugyanis gyönyörűen sütött, és úgy terveztem, elmegyek valahova, hogy ne itthon üljek és szenvedjek. Bár persze ilyenkor is eszembe jutott Edward, meg minden, ami vele és a családjával kapcsolatos, ám jóval kevesebb ideig gyötrődtem rajta, mintha otthon ülnék az ágyamon, keseregve. Elképzeltem, ahogy ülök az ágy szélén, mint valami élettelen test, egy zombi, a tekintetem a távolba mered, és így ülök, hosszú percekig, órákig.

Nagyon nem tetszett ez a látvány, úgyhogy elindultam le, a hűtő felé, hogy csillapítsam éhségemet. A hűtőn egy üzenetet találtam Charlie-tól.

"Bells! Szokásosan elmentem dolgozni, de ma korábban jövök: már négykor itthon leszek. Amint hazajövök mondj el mindent!" - írta csúnyácska kézírásával, amit már megszoktam, így gond nélkül elolvastam, de szerintem másnak nem ment volna ilyen könnyedén.

Charlie nyelvén ez az üzenet azt jelentette, hogy "Aggódom érted, tudni akarom mi történt veled!" Ám mivel apu nem túl jó érzelmi kimutatásában, inkább csak komolyan ennyit írt...

A mikróra néztem, a zöld számok tíz órát jeleztek, vagyis még hat órám van Charlie hazajöveteléig.

Kivettem a hűtőből a müzlimet, kerítettem egy tálkát és tejet, elkészítettem a reggelit, majd leültem az asztalhoz, és kanalazni kezdtem.

Villámcsapásként pergett le a szemeim előtt egy emlékkép - az, mikor Edward először volt itt este úgy, hogy én is tudtam róla. Azután az este utáni reggelen épp ugyanezt a müzlit ettem, Edward pedig itt ült, velem szemben, és le sem vette a szemét rólam, csak figyelte, ahogy eszem...

Valami nedveset éreztem az arcomon - rájöttem, hogy sírok. Dühösen félretoltam a müzlis tálat - hirtelen már egyáltalán nem foglalkoztatott az éhség -, majd felpattantam a székről, a biztonság kedvéért felkaptam egy kardigánt, majd gyorsan kiment az ajtón - bárhova, csak el innen. Menekülni akartam az emlékek elől.

Nem tudtam hova megyek, csak azt tudtam, hogy a szabad levegőn vagyok, a Nap gyönyörűen süt, ez pedig valljuk be igencsak ritkán fordul elő Forks-ban, és hogy felejteni akarok - nem is felejteni, inkább csak megfeledkezni egy kis időre a múltról. Edward-ot teljes mértékben úgysem tudom - és nem is akarom - elfelejteni.

Ahhoz, hogy megfeledkezzem a múltról, kitűnőnek bizonyult egy kimerítő séta a napsütésben...