Csak sétáltam, megfeledkezve az egész világról, a gondjaimról… És persze megpróbáltam elterelni a figyelmemet Róla is - több-kevesebb sikerrel.

A Nap gyönyörűen sütött, így kiélveztem minden pillanatot, remélve, hogy az arcom kap némi színt – bár erre kevés esélyt láttam. Ha egy kicsit egészségesebb arcszínem is lesz a Nap hatására, az úgyis eltűnik pár napon belül, és újra visszaáll eredeti, sápadt formájába.

Hirtelen, villámcsapásként jutott eszembe a rét, ahova Edward vitt, még réges-régen…Mintha egy másik életben lett volna. Összeszorult a gyomrom. Nem, nem fogok Edward-ra gondolni! – biztattam magam, bár tudtam, hogy semmit sem ér a bíztatásom. Ismét régi emlékek peregtek le szemeim előtt. A könny marta a szememet, majd kibuggyant egy kövér csepp, lassan végigfolyt az arcomon, majd lecsöppent a földre.

Valami zizegést véltem hallani a bokrok mögül. Először azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, de akkor ismét meghallottam a halk zajt, mely a levelek egymáshoz csapódása által keletkezett. Hirtelen megfeledkeztem a sírásról, és körülnéztem. Csak most jöttem rá, mennyire bejöttem az erdőbe – bepánikoltam, mert egyáltalán nem volt ismerős ez az erdőrész. Hol lehetek?

Újabb zizegés. És még egy. A bokrok mögül.

- Határozottan bolondnak érzem magam. – suttogtam alig hallhatóan csak úgy, magamnak.

De aztán újabb, levelek körüli susogás törte meg az erdő csendjét. Most már féltem. Ha itt egy nagy medve, vagy valami hasonló óriási nagy állat…Esélyem sincs ellene.

Körbenéztem, próbáltam beazonosítani, hogy merről jön a zizegés. Egy tőlem nem messze lévő bokor mellett hallottam a halk hangot. Odapillantottam, de a látványtól földbegyökerezett a lábam, és megfagyott az ereimben a vér.

Vörös haj. Göndör, rikítóan vörös haj.

Jaj, ne! Itt és most meg fogok halni! – futott át az agyamon a rémes gondolat, majd mindenről elfeledkezve rohanni kezdtem, a rajtam úrra lett pánik hatására. Csak futottam, megállás nélkül. Magam sem tudtam hová…Lehet, hogy egyre beljebb haladok az erdőbe, de az is valószínű, hogy kifelé tartok belőle. Remélem, ez utóbbi, nem kéne még jobban bemennem, mert akkor végképp nem találok ki. Nem tudtam eldönteni, merre tartok, de őszintén szólva most nem is érdekelt. Csak egy valamit találtam jelenleg fontosnak: a menekülést a vég elől.

Elképzelni sem tudtam, mennyi ideje futok már. A percek egybefolytak, csak az elmosódott, zöld alakokat láttam magam körül, ahogy futottam. Szabályosan halálfélelemben voltam.

Hirtelen megálltam, majd kifújtam a levegőt. Rémülten hátranéztem, rettegve attól, mit látok majd, de szerencsére semmi nyoma nem volt annak, hogy valaki üldözne. Az erdő teljes csönbe burkolózott, a szívem pedig vadul kalimpált a félelemtől - szinte hallottam az ütemes ritmust.

Halvány fény jelezte elől, hogy kiértem az erdőből – ezt a fák állasa is tanúsította, ugyanis már egyre ritkásabban sorakoztak egymás mellett.

Nem tudtam, most mit tegyek. Ha csakugyan Victoriát láttam – márpedig őt láttam a hatalmas, vörös loboncával, amihez hasonlót még senkin nem láttam – akkor haza semmiképpen sem mehetek. Ezzel bajt hozok Charlie-ra. De biztos, hogy ott fog keresni először. Kétségbeesetten próbáltam valami tervet kitalálni, de a félelemtől lebénult agytekervényeim nem igazán működtek túl jól.

Nincs más hátra, haza kell mennem, állapítottam meg egy fájdalmas sóhaj kíséretében. Victoriának látnia kell, hogy ott vagyok, és akkor remélhetőleg Charlie-t nem bántja, hanem engem csal ki valahogy a házból.

Megborzongtam a félelemtől. Mit akarhat Victoria? Ha a véremre szomjazna, már ott, az erdőben csillapította volna szomját. Vagy talán James nyomdokaiba akar lépni, és vadászni akar rám? Lehet, hogy ezt akarja, hiszen Edwardék – összeszorult a torkom, mikor gondolatban kimondtam a nevét - nincsenek itt. Ez logikus magyarázatnak tűnt.

De az is lehet, hogy teljesen más tervei vannak velem…

Nem akartam erre gondolni. Nem akartam az elkövetkezendő borzalmakon járatni az agyam. Éreztem, tudtam, hogy valami gonoszat akar velem tenni. Görcsberándult a gyomrom, és pánikszerű félelem fogott el.

Sietős léptekkel indultam el a házunk felé. Nem tudtam, hány óra, de nagyon reméltem, hogy Charlie még nincs itthon.

A sejtelmem szerencsére beigazolódott – Charlie-nak nyoma sem volt. Felpillantottam a faliórára, mely 11 órát jelzett. Csupán 1 órát voltam távol, de igencsak megváltozott az életem ettől a csekély egy órától.

Szentül hittem, hogy Victoria bármelyik másodpercben betörhet ide, és aztán nekem annyi. Minden egyes perc halálfélémmel telt el – nem tudtam melyik percben jön el a vég, de tudtam, hogy bármelyikben bekövetkezhet.

Nem elég, hogy olyan vagyok, mint egy zombi – Őmiatta…-, de még rettegek is – Victoria miatt.

Charlie. – jutott eszembe. Mi lesz vele?! Lehet, sőt valószínű, hogy soha többé nem látom. Se Reneét, se azt a pár barátomat…Senkit. És főképp nem látom soha többet Őt…Nem nézhetek bele többet azokba a gyönyörű, aranyszínű szemeibe. Nem ámulhatok el újra és újra földöntúli szépségén, nem nevethetek, beszélgethetek vele többet, és főleg nem érinthetem, csókolhatom meg soha többé.

Nem bírtam. Egyszerűen nem bírtam idegileg, lelkileg ezt a traumát. Sírni kezdtem, zokogni, ki akartam adni magamból mindent – Edward hiányát, a rettegést, és az érzést, hogy itt a vég.

Csak ültem az ütött-kopott kanapén, és sírtam, fejemet a támlára hajtottam, néha pedig erősen megszorítottam a bőrt, jelezve, hogy ilyenkor élem át a legfájdalmasabb másodperceket.

Nem láttam többé értelmét az életemnek. A maradék tettvágyam, életkedvem – amiből nem maradt túl sok – véglegesen elveszett.