Az eset után a napok monotonon, egyhangúan teltek – minden nap vártam, mikor talál rám Victoria. Vártam, mikor jön, hogy elvigyen, megöljön, vagy bármi más szörnyűséget tegyen velem. Persze a várakozás hatalmas félelemmel is társult, féltem a jövőtől, a fájdalomtól, és féltettem Charlie-t is. Már nem Edward-ra gondoltam egész nap, Victoriának „köszönhetően” az elmém rettegéssel volt tele, másra sem tudtam gondolni, csak arra a vörös hajú démonra. Az álmaimra is kihatással volt – sok nyugtalan éjszakát "köszönhetek" neki.

Ezek után az álomképek után mindig órákat forgolódtam, képtelen voltam elaludni. A homlokomon minden egyes ilyen álom után izzadság cseppek jelentek meg, a szívem pedig vadul kalimpált össze-vissza. Sokszor egy kiadós hideg zuhany kellett ahhoz, hogy lenyugodjak, és képes legyek ismét álomba merülni.

Annyira tele volt a fejem Victoriával, hogy a tanulásra sem tudtam rendesen koncentrálni, ami meg is látszott az eredményeimen. Ha lehet, még inkább visszahúzódó, magamba forduló lettem – miután Edward elment, nem beszéltem szinte senkivel, nem törődtem semmivel, olyan voltam, akár egy zombi. Most még inkább olyan vagyok, Charlie-val annyiból áll a kommunikálásunk, hogy reggel és este köszönünk egymásnak. Látom rajta, hogy aggódik, de csak nem mondhatom meg neki, hogy egy bosszúálló vámpír akar engem becserkészni, majd valószínűleg megölni, mert akkor a diliházban kötök ki. Az osztálytársaimmal sem beszélek semmit, Jessica láthatóan utál emiatt, Lauren csak a szokásos, Angela próbál beszélgetni velem, Mike is igyekszik. Csak én sajnos egy nagy, láthatatlan burokba vagyok zárva. Ebben a burokban csupán szomorúság, fájdalom és rettegés van. Nem tudják, miken mentem én keresztül, az ő világuk annyira más az enyémhez képest. De nincs is kedvem beszélgetni, kapcsolatot tartani a világgal…

Napok teltek el így, egyhangúan; rettegve; zombiként. Majd a napokból hetek lettek, végül már egy hónapja semmi nyoma nem volt Victoriának. Nem volt tele a híradó „titokzatos gyilkos pusztít Forks-ban” tudósítássokkal, nem volt az újságokban óriási betűkkel feltüntetve az előbbi mondat a címlapon, és nem volt szóbeszéd tárgya a gyilkolás, meg az emberek eltűnése titokzatos körülmények között. Semmi jel sem mutatott arra, hogy Victoria egyáltalán a városban lenne.

Amikor már másfél hónap telt el ilyen eseménytelenül, megnyugodtam. Ha valamit is akart Victoria, már nem akarja, hiszen eljött volna értem. Ebben a hitben éltem egészen addig, amíg nem kaptam egy idióta biológia házi feladatot…

Ismét abban az erdőben jártam, ami már sokat látott. Egyrészt azt látta, mikor Edward elment - gombóc keletkezett a torkomban, ezért gyorsan elhessegettem az emlékeket.

Annak is szemtanúja volt ez az erdő, amikor megláttam Victoria kusza, vörös haját a bokor mögül kikandikálni.

Victoria említésére ismét pánik lett úrra rajtam. Nem akar tőlem semmit – bíztattam magam. Mégis féltem. Féltem, hogy talán újra felbukkan. Elvégre egyedül vagyok egy nagy, sötét erdőben. A gyomrom idegesen görcsbe rándult.

Ha akart volna valamit, már megtette volna. – emlékezettem magam. Próbáltam egyenletesen lélegezni, majd lehajoltam egy falevélért.

Persze, nem vagyok olyan bolond, hogy faleveleket gyűjtögetek unalmamban. Azért folyamodtam erre, mert ezt kaptuk feladatnak biológiából. Faleveleket gyűjteni, préselni, majd elemezni növénytanilag…Kedvelem a bioszt, de ezt a részét sosem szerettem.

A biológia miatt megint eszembe jutott Ő…Mondhatnánk úgy is, a biológia hozott össze minket. Bár szerintem e nélkül is egymásra találtunk volna, de azért eléggé kivette a részét az ismerkedésből az, hogy egymás mellett ültünk.

Már megint! Egyszerűen képtelen voltam elterelni a figyelmemet. Mindenről, de tényleg mindenről Edward jutott eszembe. Minden tárgyhoz, szituációhoz, emberhez oda tudtam kapcsolni Őt.

Ismét lehajoltam egy levélért. Aztán még egyért. Folyamatosan szedegettem a sárgás, pirosas színű  leveleket, próbáltam gyönyörködni bennük, elterelve ezzel a figyelmemet.

Mikor már egy jó maroknyi levél a kezemben volt, elegendőnek találtam a házihoz.

Aztán meghallottam a hangját.

A csilingelő, gonoszsággal átfűtött hangot.

- Nocsak, nocsak, kivel nem futhat össze egy vámpír, ha az erdőben sétálgat. – még mindig háttal álltam neki, de éreztem a hanglejtésén, hogy a mondat végén gonosz vigyorra húzza a száját.

A levelek kiestek a kezemből ijedtemben, majd elterültek a földön, beterítve a talajt.

Lassan, remegve megfordultam.

Mosolygott. Kárörvendően, gonoszul. Szemei vörösen izottak – tehát nem szomjas. Akkor meg mit akar tőlem, ha nem a véremet?!

Csak nézett engem, én pedig álltam a tekintetét. Hosszú másodpercekig meredtünk egymásra, a szívem közben hangosan dübörgött a mellkasomban. Victoria egyre gonoszabb vigyorgott – valószínűleg a mellkasomból kitörni készülő szívem miatt, hiszen meghallotta annak vad dobogását.

- Mi az, csak nem félsz? –  kérdezte sátáni hangon, hatalmas loboncát hátracsapta.

Nem tudtam felelni neki. Éreztem, hogy a lábaim olyanok, akár a kocsonya. Remegtem, a tenyerem jéghideg volt a félelemtől – akárcsak a vámpíroké. Abban is hasonlítottam még jelenleg rájuk, hogy egyre sápadtabb és sápadtabb lettem, az arcom lassan teljesen felvette a vámpírokra jellemző falfehér arcszínt.

- Hm, úgy látom igen. –  felnevetett, nevetése betöltötte az egész erdőt, és még másodpercekig visszhangzott kárörvendő kacaja.

Még mindig nem tudtam megnyikkanni sem. Csak álltam, lábaim egyre jobban remegtek, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Kezdtem fekete foltokat látni mindenütt.

- Hát akkor vágjunk a közepébe! – csapta össze tenyerét. A két tenyér csattanása még másodpercekig hallatszott a kihalt területen.

A világ egyre csak sötétült, és úgy tűnt, a lábam sem akar merev lenni – jobban remegett, mint az előbb.

Victoria lassan közeledett felém. Ahogy a távolság egyre csökkent közöttünk, úgy én egyre rosszabbul lettem. Most már a fekete foltokhoz színesek is társultak, a fülem pedig zúgott.

A vörös hajú démon megállt előttem úgy 50 centire. Tekintetét az enyémbe fúrta, mosolygott, kivillantva hegyes, fehér fogait.

Éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Összeestem, a levelek egy kissé felröppentek körülöttem az esés hatására, majd újra visszaestek a földre.

Victoria nevetett, hangosabban, mint előbb, nevetése a fülemben visszhangzott. Még éreztem, hogy a hideg kezek felemelnek, majd ölbe vesznek. Érzékeltem egy kissé a száguldást, de utána az összes érzékszervem cserbenhagyott, én pedig csak a feketeséget láttam. Elájultam. Még utoljára átfutott az agyamon néhány rémes gondolat – ötletek, mit akar velem tenni Victoria – majd végleg elsötétül előttem a világ.