Edward idegesen berohant a szobájába és vad kutakodásba kezdett, amíg meg nem találta azt, amit keresett. Az édesanyja gyönyörű gyűrűjét, amit mindig is annak szánt, akibe majd beleszeret. Amikor megtalálta elmosolyodott a gondolatra, hogy Isabella lesz az, aki reményei szerint mostantól viselni fogja. Amikor visszafelé indult egy pillanatra megtorpant.

Mi lesz, ha nemet mond? Lehet, hogy ez a lánykérés még túl korai, hiszen nem rég óta ismer engem. Azt mondta, hogy szeret, és én is szeretem, akkor viszont nem hiszem, hogy nemet fog mondani. Talán gondolkozási időt kér és később ad választ, de igent fog mondani. Mi van, ha mégsem? Istenem, Alice most nagyon jól jönne egy kis segítség, hogy mit fog mondani – gondolkodott el magában.

-         Istenem, Edward nem lehetsz ilyen gyáva. Most azonnal összeszeded magad és elé állsz, pontosabban inkább térdelsz – mondta magának és határozott léptekkel elindult a lány szobája felé.

Isabella az ágyon ült és még mindig azon gondolkozott, hogy mi történt. Vajon mitől lett ilyen ideges egy pillanat alatt? Vajon valami rosszat mondtam? Á, nem hiszem. Biztosan csak attól ideges még egy picit, hogy itt járt két Volturi. Lehet, hogy nem mondott igazat és mégis valami baj van, csak nem akart megijeszteni? Ha visszajön kifaggatom. El fogja mondani, hogy mi a baj és kész. Tudnom kell. – gondolkodott a lány. A gondolataiból halk kopogtatás zökkentette ki.

-         Szabad! – kiáltott ki az ajtón.

Edward benyitott és lassan a lány elé sétált. Isabella felállt az ágyról és szembefordult vele, aztán rákérdezett arra, ami a szívét nyomta.

-         Mr. Masen, mi a baj? Valamit nem mondott el, igaz? Mégis bajba került? – kérdezte a lány.

-         Ne féljen, kisasszony. Nincs semmi baj, esküszöm – mondta Edward.

-         Akkor meg mi történt? Miért…- Isabella szava elakadt, amikor Edward lassan letérdelt elé és kivette a zsebéből a gyűrűt. – Uramisten – mondta a lány döbbenten és elpirult.

-         Isabella Kathleen Swan, megtisztelne azzal, hogy összeköti velem az életét és a feleségem lesz? Ígérem, hogy mindig szeretni fogom és vigyázok Önre. Mindent megadok, ami csak tőlem telik, és soha nem fogom elhagyni Önt – mondta Edward határozottan, de az arcán látszott, hogy egy kicsit fél, hogy mit fog kapni válaszként.

Isabella döbbenten állt a Edward előtt és hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon. Eszébe sem jutott, hogy ezért ideges annyira a férfi. Aztán belenézett az arany szempárba és elmosolyodott, majd azt mondta.

-         Boldogan leszek a felesége, és mindig szeretni fogom – a hangja határozott volt, de zavarában egyre jobban elpirult.

Edward mosolyogva megfogta a kezét, és ujjára húzta a gyűrűt, amit neki szánt, majd felállt és megcsókolta leendő hitvesét. A csók végeztével Edward szorosan magához ölelte a lányt, aki boldogan viszonozta az ölelést. Így álltak már egy kis ideje, és észre sem vették, hogy valaki feltűnt a szoba másik végében.

-         Khm…Gratulálok – hallották meg a csilingelő hangot és mindketten a hang irányába fordultak.

-         Alice? Hát visszajöttél? – kiáltott fel Edward boldogan és rámosolygott a húgára.

-         Visszajött? – döbbent meg Isabella. – De hogyan, hiszen… - kezdte a lány, de Alice felemelte egy ujját, hogy most maradjon csendben.

-         Mindent megmagyarázok most azonnal, csak maradjatok csendben. Rendben? – kérdezte Alice.

-         Igen – bólintottak egyszerre.

-         Edward, jól figyelj rám. Nem haltunk meg. Élünk, de már nagyon gyengék vagyunk. Már fél évszázada próbállak elérni, de eddig sehol sem tudtál nyugton maradni, hogy utolérjelek. Forksban vagyunk a föld alatt eltemetve egy-egy acélkoporsóban. A fala nagyon vastag, ezért még Emmett sem volt képes áthatolni rajta. Akkor történt, amikor az Amazonasnál voltál, de ezt gondolom tudod. Valaki hamisan vádolt meg minket, és ezért ártatlanul megbüntetett bennünket a Volturi.

-         Istenem, többet kellett volna kutatnom utánatok, de mindenkiből azt olvastam ki, hogy meghaltatok. Annyira sajnálom. Nagyon szenvedtek, igaz? Most azonnal indulok, legrosszabb esetben is két nap alatt ott vagyok és kihozlak titeket – mondta Edward döbbenten és már indult is az ajtó felé.

-         Csak Jasper szenved, Edward. Az erejével már egy évszázada altat minket, hogy ne szenvedjünk, de így magát nem tudta kómába taszítani. Kérlek, siess! Ő már nagyon szenved, és én nem bírom nézni – mondta Alice kétségbeesetten.

-         Öt percen belül indulok, ne félj. Gyorsan odaérek és kihozlak titeket. Annyira szeretlek. Mondd meg Jaspernek, hogy csak egy kicsit tartson még ki – mondta Edward és a húga elé lépett.

-         Rendben. Most megyek, mert fogy az erőm – mondta Alice és látta Edward arcán az értetlenséget, úgyhogy azt mondta. – Még egy különleges képesség, az ahogy ide jöttem. Majd elmesélem, de most már nincs időm. Nem tudok ennél tovább ilyen messze lenni a testemtől. Szeretlek! – mondta Alice és elkezdett halványodni, de közben még annyit mondott. – Ne vitatkozz vele – bökött a fejével Isabella felé, aki már az utazó ruhája után kutatott a gardróbban. – Veled fog jönni és nem tudod megakadályozni. Makacsabb, mint te – mondta és eltűnt.

Edward mosolyogva nézte mennyasszonyát, akinek már csak a lába látszott ki a ruhásszekrényből és már a fél szekrénye szét volt dobálva a szobában. Majd nagyon sóhajtott és megszólalt.

-         Kedvesem, mégis mit művel? – kérdezte mosolyogva.

-         Azt mondta, hogy öt perc és indulunk. Gyorsan átöltözök, és már mehetünk is – mondta a lány, de nem bújt elő, csak kutatott. – Én is megyek, felesleges vitatkozni velem jelen pillanatban.

-         Nem is mernék, rendben öt perc, és itt vagyok. Beszélek Marie mamával és Mr. Stevensszel – mosolygott Edward és kiviharzott a szobából.

Edward gyorsan megtalálta Marie mamát és Mr. Stevenst és ismertette velük a kialakult helyzetet. A két idős ember szélesen elmosolyodott, amikor megtudták, hogy Edward családja életben van. Nagyon boldogok voltak, hogy minden rendbe fog jönni.

-         Azonnal indulunk, de sietünk vissza, ahogy csak tudunk – mondta Edward és már indult is a lány szobája felé, amikor Marie mama utána kiáltott.

-         Mr. Masen?

-         Igen? Mit parancsol asszonyom? – kérdezte Edward.

-         Kérem, szerintem vigye magával a tanítványait is, annak a másik vámpírnak nem mi kellünk, hanem Isabella.

-         Nem, asszonyom, valakinek vigyáznia kell Önökre – tiltakozott Edward.

-         Ne féltsen minket. Tudom, hogy nem minket akar. Legutóbb sem érdekeltük. Csak Isabellát akarja, és ezt Ön is tudja – mondta Marie mama.

-         Kérem, Asszonyom nyugodtabb lennék, hogyha Önökkel maradnának – könyörgött Edward.

-         Rendben, de legalább hagyjon nekik egy üzenetet, mert még nem értek vissza és jobb, ha legalább képletesen Öntől tudják meg – mondta az asszony beletörődően.

-         Rendben, Marie mama, azonnal írok nekik egy levelet. Átadná, ha visszajöttek? – kérdezte Edward.

-         Természetesen – mosolygott a dada.

Edward elrohant a szobájába papírt és tollat ragadott, majd levelet írt Danielnek és Marionnak, amiben kifejtette, hogy mi történt. Azután gyorsan elrohant vele a dadához és átadta neki. Amikor mindennel elkészült visszasietett Isabella szobájába, aki útra készen ült az ágyon. Amikor Edward belépett a szobába felpattant és kérdő tekintettel nézett rá.

-         Hogyan fogunk utazni? – kérdezte a lány.

-         Futva lenne a leggyorsabb – mondta Edward. – Fel tud mászni a hátamra és belém kapaszkodni ebben a ruhában? – kérdezte a férfi.

-         Mindjárt megoldom. Megkérhetném, hogy mint mennyasszonyát most már tegezzen? – kérdezte a lány, majd levett egy ollót az asztalról.

-         Örömmel, de csak akkor, ha te is tegezel engem mostantól – mosolygott Edward.

-         Nagyon szívesen – mosolygott a lány is. – Akkor, kérlek, hogy fordulj el egy pillanatra.

Edward azonnal elfordult, de nem tudta, hogy a lány mire készül, aztán csak azt hallotta, hogy az anyag hasad az olló alatt. Azután pedig suhogott a ruha anyaga.

-         Így ni. Megfordulhatsz. Útra készen vagyok – mondta a lány.

Edward elmosolyodott, amikor meglátta, hogy mit csinált. A lány szoknyája elöl és hátul fel volt vágva középen és nadrágszerűen a lábára csavarta az anyagot, amit a bokájánál megkötött, hogy úgy is maradjon.

-         Nagyon hatásos megoldás – nyögte Edward, és nem tudott betelni a látvánnyal, hogy a lánynak milyen gyönyörű és formás combjai vannak.

-         Köszönöm. Szóval indulhatunk? – kérdezte a lány.

-         Igen, gyere és kapaszkodj fel a hátamra – fordított neki hátat Edward.

-         Rendben.

Isabella odalépett mögé, lábujjhegyre állt és a nyakába csimpaszkodott, majd elrugaszkodott a földtől és lábait a dereka köré fonta.

-         Így jó? – kérdezte a lány és hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta Edward meztelen nyakát, majd hozzábújt.

-         Igen – nyögte Edward kissé kábultan. – Határozottan jó. Indulhatunk? – kérdezte Edward és megcsókolta a gyűrűt a lány kezén.

-         Igen – mondta a lány mosolyogva.

Ahogy a lány kimondta ezt a pici szót, Edward abban a pillanatban lendületet vett és nekiiramodott az útnak akkora sebességgel, amekkorával csak tudott. A táj csak úgy suhant mellettük. Isabella Edward lapockájába és a keze mögé rejtette arcát, mert a szél, ami az arcába csapódott bántotta a szemét. Edward így száguldott egészen estig, majd hirtelen megállt egy fogadó előtt. Óvatosan lecsúsztatta a hátáról a lányt és felé fordult.

-         Itt lenne az ideje, hogy egyél valamit – mondta Edward gyengéden.

-         Nem, minden perc számít, menjünk tovább. Bírom még – mondta a lány határozottan.

-         Kedvesem, már az ebédet is kihagytad ugyanezzel az indokkal. Kérlek, egyél valamit. Csak pár falatot, hogy megnyugodjak. Utána rögtön indulunk tovább – simogatta meg az arcát. Isabella gyomra hirtelen korogni kezdett és Edward elmosolyodott, tudta, hogy kivételesen nyert ügye van.

-         Rendben – sóhajtotta a lány. – De ahogy ettem pár falatot, már megyünk is tovább.

Mondta a lány és belépett az ajtón, amit Edward szélesre tárt előtte.

Miután Alice beszélt Edwarddal és mindent elmondott, visszaért Jasperhez, és úgy érezte, hogy most már minden rendben lesz. Tudta, hogy Edward nem késlekedik, és hamarosan szabadok lesznek. Jasper szeme felcsillant, amikor meglátta maga mellett a rubint színű villanást és egy pillanattal később már Alice feküdt mellette.

-         Nos, Kedvesem. Sikerrel jártál? – kérdezte Jasper izgatottan.

-         Igen – mosolygott Alice. – Edward azonnal indul és kiszabadít minket, azt mondta, hogy legrosszabb esetben is két nap alatt ideér, és kéri, hogy még légy erős egy kicsit – mondta Alice boldogan.

-         Két nap. Rendben, annyit már fél lábon is átvészelek, ha ennyit kibírtam. Addig is elterelhetnéd a gondolataimat a szomjamról, ha nem vagy túl fáradt – mosolygott Jasper.

-         Örömmel megtenném. Nem vagyok fáradt. Mire gondoltál? – kérdezte Alice.

-         Csak maradj itt és beszélj hozzám. Nagyon jó hatással van az erőmre, a hangod és a jelenléted – mondta Jasper.

-         Rendben. Miről beszéljek? – kérdezte Alice.

-         Mondjuk arról, hogy hogyan sikerült a nagy kérdés feltétele – vigyorgott Jasper.

-         Az nagyon aranyos volt – vigyorgott Alice. - Edward nagyon izgult és attól félt, hogy kikosarazzák, de természetesen nem így történt. A lány igent mondott és éppen szorosan ölelték egymást, amikor oda értem. Végre Edward is megtalálta a párját. Istenem, Esme olyan boldog lesz, ha ezt megtudja és a többiek is. Most már minden rendben lesz, és nagyon boldogok leszünk újra – lelkendezett Alice, de közben aggódva pillantott Jasper arcára.

-         Jól vagyok, Kicsim. Nem kell állandóan titokban fürkészned az arcom, és még mindig működik a képességem, habár fáradt vagyok érzem, hogy aggódsz értem – nézett Jasper Alice szemébe.

-         Tudom, sajnálom. Nem akarlak még az én érzéseimmel is terhelni, csak… - csuklott el Alice hangja.

-         Hé, nincs semmi baj, Alice. Hallod? Jól vagyok, és te sosem terhelsz az érzéseiddel. Például a még mindig tomboló szerelmed határozottan erőt ad és még az aggódásod is. Kérlek, mesélj tovább, szeretném hallani a hangodat. Szóval, hogy néz ki a legújabb hugicám? Te már láttad őt. Én is kíváncsi vagyok rá.

-         Nagyon szép, és kedvesnek tűnik. Hosszú vörösesbarna haja van, csokoládé barna szemei és nagyon csinos, karcsú alakja. A törékenysége ellenére nagyon erős jellem és elég makacs is. Szerintem nagyon jól összeillik Edwarddal. Különleges lány, ez biztos, mert Edwardot még sosem láttam olyannak, mint amikor vele van.

Alice csak mesélt és mesélt, véletlenül sem hagyta abba egy percre sem, mert így Jasper rá figyelt és megfeledkezett a fájdalmáról és a fáradtságáról. Már este volt, amikor Alice úgy döntött, hogy megpróbál látomást előidézni, hogy kiderítse merre jár Edward.

-         Oh – mondta a látomás után. – Nagyon jól haladnak, ha holnap is ilyen gyorsan jönnek, akkor holnapután reggel már itt lesznek, és szabadok leszünk. Edward hozza a formáját, és úgy szeli a tájat, amilyen gyorsan csak tudja. Most megpihentek, mert Isabellának ennie kell pár falatot, de éjszaka is utazni fognak. Minden perccel közelebb kerülnek. Tarts ki, Szerelmem! – mondta Alice lelkesen.

-         Ez nagyon jó hír, Alice. Ne félj, most már ki fogom bírni. Nagyon jó, hogy van ez a képességed. Azt hiszem, hogy nélküled nem bírtam volna ki ezt az évszázadot anélkül, hogy megőrültem volna.

-         Köszönöm, de szerintem nélküled őrültünk volna meg mind. Megmentetted a családot, Jasper – mondta Alice őszintén.

-         Nem, hárman mentettük meg őket. Te, Edward és én. Mindig is jó csapat voltunk – próbált Jasper mosolyogni.

-         Igen, - mosolygott Alice - de ha jobban leszel, akkor még kapsz azért, hogy hazudtál nekem. Nem felejtettem ám el! – mondta a lány, és fenyegetően megrázta Jasper orra előtt a mutatóujját.

-         Ez az én feleségem – kuncogott Jasper és lehunyta a szemét.

Alice és Jasper egy kis időre csendbe burkolózott, aztán Alice úgy gondolta, hogy Jasper biztosan örülne neki, ha dudorászna egy kicsit, mert a férfi mindig is szerette, hogyha énekel. Úgyhogy elkezdte halkan dúdolni Jasper fülébe az egyik kedvenc dalukat és remélte, hogy ezzel kicsit eltereli a figyelmét a szomjúságról és a fáradtságról. Jasper szemei kipattantak és mérhetetlen hálával és boldogsággal nézte feleségét, amire Alice elmosolyodott. Az idő csak telt múlt és Jasper azon kapta magát, hogy már egy ideje, fel sem figyelt a fájdalomra, hála Alicenek, aki nagyszerűen eltereli a figyelmét. Aztán hirtelen Alice abbahagyta a dudorászást és a semmibe meredt, a szeme elhomályosodott. Jasper jól tudta, hogy látomása van és csak remélni merte, hogy nem Edwarddal és Isabellával történt valami út közben. Alice már nagyon régóta ebben az állapotban volt, amikor végre megmozdult. A szeme, ha tudott volna, akkor könnybe lábad és Jasper hatalmas félelemhullámot is érzett a lány felöl.

-         Szerelmem, mit láttál? Mi történt? – kérdezte Jasper nyugodtan, bár igazából nagyon ideges volt.

-         Szörnyűséget! – kiáltott fel Alice.

-         Csak nem Edwardékkal történt valami? – kérdezte Jasper aggodalmasan.

-         Nem, azt a vámpírt, aki ide juttatott minket megölik – mondta Alice.

-         Kicsim, ne haragudj, de szerintem ez jó hír – mondta Jasper, és nem értette Alice-t.

-         Hát nem érted, ő az egyetlen bizonyíték, hogy ártatlanok voltunk, ha megölik mielőtt kiderül, akkor örökké bujkálhatunk. Szerintem ez nem lenne jó – szomorodott el Alice.

-         Igazad van, sajnálom. Láttad azt is, hogy kik ölték meg? – kérdezte Jasper.

-         Két vámpír volt, férfiak, de nem ismerem őket. Annyi biztos, hogy nem vegetáriánusok, mert a szemük vörösen izzott – mondta Alice csüggedten. – Már nem lehet mit tenni. Semmiképpen sem érne oda Edward sem.

-         Ne légy szomorú, Szerelmem. Ha bujkálnunk kell, hát bujkálni fogunk, de legalább szabadok leszünk – mondta Jasper lágyan.

-         Tudom, hogy igazad van, csak szerettem volna, ha kiderül az ártatlanságunk.

-         Tudom, Kedvesem. Egyszer ki fog derülni az igazság. Van időnk megvárni – mosolygott rá Jasper kicsit erőltetetten. – Kérlek, dudorász még nekem. Olyan jó hallani a hangodat.

-         Rendben – mondta Alice, és újra kezdte a kedvenc dalukat.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Eközben Volterrába hazaérkezik Claudia és Alex. A testőr nehéz láncon vonszolja maga után a szabadulni próbáló Vittoriot. Amint a testőrök meglátták őket odarohantak, hogy segítsenek nekik, egy testőr pedig az uralkodókhoz sietett.

-         Uraim, megérkezett az Úrnő és Alex. Visszahozták Vittoriot - mondta a testőr miközben mélyen maghajolt.

-         Ez nagyszerű – lelkendezett Marcus.

-         Megsebesültek? – kérdezte Aro aggódva.

-         Alexen van néhány karcolás, de nem súlyos, az Úrnő sértetlen, Uram – mondta a testőr.

-         Hála az égnek – nyugodott meg Aro és Marcus is fellélegzett mögötte.

-         Jöjjenek a nagyterembe – rendelkezett Marcus.

-         Igenis, Uram – hajolt meg a testőr és távozott.

Néhány perc múlva Aro és Marcus besétált a nagyterembe, ahol már ott volt mindenki, akinek ott kellett lennie. Vittorio is felhagyott a próbálkozásokkal, hogy kiszabaduljon, mert a teljes testőrség ellen nem volt semmi esélye. Aro tekintete Claudiát kereste, de nem látta sehol.

-         Hol van a feleségem? – kérdezte Aro.

Ekkor előrelépett Claudia szolgálója.

-         Az Úrnő elnézésedet kéri, csupán néhány perc és itt lesz, szeretné rendbe szedni magát a találkozás előtt – hajolt meg Claudia szolgálója.

-         Rendben, köszönöm. Elmehetsz – mondta Aro.

-         Igenis, Uram – mondta a lány és már ki is ment a szobából.

Egy időre néma csend telepedett a teremre, majd belépett Claudia teljes Volterrrai díszben, ahogy az egy feleséghez illik. Rámosolygott Arora, aki visszamosolygott, és nagyon szerette volna végre a karjaiba zárni, de előbb azt kellett elintézni, amiért mindenki idejött. Így hát Aro odalépett a lekötözött Vittorio elé és hátranézett testvérére.

-