(Carlisle szemszöge)

Hogy mi a szerelem? Nehéz kérdés. Orvosilag mindig mindent csak tudományosan magyaráznak meg, és én is több évszázadik ebben a hitben éltem. A szerelem csupán a tomboló hormonok játéka, de aztán megláttam Őt. A lányt, aki egyszerűen tökéletes. Tizenhét éves hajadon volt, amikor először találkoztunk. Volt egy apró balesete, amiben eltörte a lábát. Akkoriban még az emberek meglehetősen babonásak voltak így féltek tőlem, és kevés beteget kezelhettem, pedig már akkor is én voltam a legjobb és legtapasztaltabb orvos a vidéken. Viszont ez a lány egészen más volt, mint a többi ember. Csak úgy sugárzott a lelke tisztasága, a szívét kitárta és mindenkinek adott belőle. Kissé félve az elutasítástól, de mégis odamentem hozzá, hátha megengedi, hogy én kezeljem. Nagyon szerettem volna személyesen segíteni neki, hogy biztosan alapos kezelést kapjon.

-         Jó napot, kisasszony – üdvözöltem, mire rám emelte a tekintetét.

-         Jó napot, doktor úr – mosolygott rám, és a hófehér mosolya a szeme csillogásával együtt elkápráztatott. Azt szokták mondani, hogy a vámpírok kápráztatják el az embereket, de ennek a látványnak én soha nem érhetek még csak a nyomába sem. Annyira tökéletes, csupa szív és ártatlan. A föld még nem hordott a hátán ilyen teremtményt előtte, ebben egészen biztos vagyok. – Jól van? – szakított a hangja a kábulatomból.

-         Igen, elnézését kérem, én csak elbambultam egy kicsit. Azt hiszem – mosolyogtam vissza a lányra. – A nevem, Dr. Carlisle Cullen, de kérem, nyugodtan szólítson Carlisle-nak.

-         Köszönöm, Carlisle. Én, Esme vagyok – nyújtotta a kezét, én pedig éppen érintve megfogtam a selymes kis kacsót és csókot leheltem rá.

-         Mi a panasza, Esme? – kérdeztem mélyen a szemeibe nézve.

-         Leestem a lóról és azt hiszem, hogy valami reccsent egy nagyot. Azóta nem tudok lábra állni – magyarázta el a helyzetet. – Tudja, egy kedves idős úr, volt olyan szíves és elhozott idáig.

-         Értem, akkor, ha megengedi, megvizsgálom – mosolyogtam rá újra.

-         Ezért vagyok itt. Köszönöm – kuncogott csendesen.

-         Kérem, feküdjön fel az asztalra – kértem és ő azonnal megtette, amit mondtam. – Szóljon, ha fáj – mondtam és elkezdtem tapogatni a lábát. Egy ideig még tűrte, aztán hirtelen felszisszent. – Elnézést – néztem rá bocsánatkérően.

-         Semmi baj. Ez a vizsgálat része – suttogta halkan, de azért zihált egy kicsit a fájdalomtól.

-         Eltörött a lába, Esme – kezdtem bele a diagnózisba. – Kapni fog egy gipszet és sokat kell pihentetnie, de hamarosan rendbe fog jönni – mosolyogtam rá, és hatalmas kő esett le a szívemről, hogy tiszta törés és nem szilánkos, mert akkor nagyon nagy veszélybe került volna az élete. Akkoriban még nagyon veszélyes volt egy szilánkos törés, főleg, hogyha egy nő járt ennyire pórul.

-         Rendben, mindent úgy teszek, ahogy mondja – mondta határozottan.

-         Helyes. Akkor mos be is gipszelem és utána hazamehet – néztem rá megint. Örökké itt tudtam volna állni előtte és csak nézni a kecses vonásait.

-         Nagyon kedves, köszönöm – fogta meg a kezem. Megfogta a kezem? Tőlem mindig mindenki elhúzódik, ő pedig gondolkodás nélkül megérintett.

-         Nincs mit – mondtam és azonnal munkához láttam.

Óvatosan kicsúsztattam a kezem az övé alól és azonnal kikevertem a gipszet, hogy elláthassam. Még életemben nem tartott ilyen hosszú ideig egy törés ellátása, de szándékosan húztam az időt, hogy minél tovább láthassam ezt az angyalt, aki ilyen nagy hatást gyakorolt halott szívemre. Még soha senki nem bánt velem ilyen közvetlenül és kedvesen, amióta átváltoztam azon a szörnyű éjjelen. Már évszázadok óta élek a sötétségben fény nélkül, de most erre a kis időre visszakaptam a napot. Vajon már eljegyezték? Egy ilyen tüneménynek biztos akad hódoló minden ujjára. Egyáltalán milyen butaságokon gondolkodom? Hiszen semmilyen körülmények között nem lehetne az enyém, hiszen én már régóta nem vagyok ember. Arra pedig sosem lennék képes, hogy elvegyem tőle az életet azért, hogy velem lehessen. Remélem, hogy szerető férje és nagy családja lesz. Miután végeztem a gipsszel, ami meg is száradt finoman talpra segítettem és egy mankót is adtam neki támaszul, egészen az ajtóig kikísértem.

-         Viszontlátásra, Carlisle – mosolygott rám még egyszer az ajtóban, és felém nyújtotta a kezét. – Köszönök mindent.

-         Nagyon szívesen, Esme. Viszontlátásra – búcsúztam el tőle, majd megcsókoltam a felkínált kezet.

Ezután Esme ismét rám mosolygott és elindult a családjához. Még sokáig figyeltem távolodó kecses alakját.