(Carlisle szemszöge)

Az évek csak múlnak felettem, de mégsem találom meg az igazi boldogságot. Igaz, hogy most már van egy fiam és nem vagyok olyan magányos, mint századokig voltam, de vajon volt-e jogom, hogy ezt tegyem? Az édesanyja könyörgött, hogy mentsem meg a fiát, és úgy éreztem, hogy valóban ezt szeretné, de Edward nem akart ilyenné válni, mint amilyen én vagyok. Egy része érzem, hogy hálás nekem, amiért még létezhet, de a lelke másik része inkább az édesanyjával ment volna a túlvilágra. Most meg már megint mit teszek? A hullaház felé sétálok. Miért teszem ezt mindig? Mondjuk egyszer már volt értelme, hogy idejöttem, hiszen egy szerencsétlen embert, aki csupán át volt fagyva és lelassultak az életfunkciói rögtön idehoztak. Szegény kis híján meghalt, mert nem vizsgálták meg elég alaposan. Micsoda fejetlenség van ebben a kórházban.

Csak sétáltam tovább a halottasház felé, és amikor beléptem tökéletes hallásomnak köszönhetően egy gyenge kis szívhangot hallottam meg. Alig dobogott már, de még élt. Ez egyértelmű volt. Gyorsan megkerestem az élet forrását, és felemeltem róla a leplet. Amint megláttam azt hittem, hogy ott halok szörnyet én is. Esme. A gyönyörű, kedves lány, akit egyszer évekkel ezelőtt elláttam. Idősebb lett, bár még így is fiatalabb, mint én voltam az átváltozásomkor. Viszont még mindig hihetetlenül szép, ha lehet, akkor még annál is káprázatosabb, mint amikor utoljára láttam. Vajon mi történhetett vele? Biztosan balesetet szenvedett. Egyre lassul a szívverése. Gyorsan megvizsgáltam és rá kellett döbbenem, hogy már nem segíthetek rajta. Ez a tünemény néhány percen belül távozik az élők sorából. Ha csak nem. Nem azt nem tehetem meg vele. Vagy mégis? Mi tévő legyek? Mindig is vágytam szerelemre és feleségre, de lehet, hogy ő nem akarna engem. Van jogom még egyszer megtenni azt, amit nemrégen már egyszer véghezvittem? Vagy vámpírrá változtatom, vagy hagyom, hogy távozzon az élők sorából. Vajon melyik a helyes döntés? Az etika mindig is fontos volt a számomra, de nehéz döntés, hogy valakit elengedjek-e, vagy tegyem-e hozzám hasonlóvá. Bár Esme biztos vagyok benne, hogy segítséggel tökéletesen el tudná sajátítani azt az életmódot, amit Edwarddal folytatunk. Igen, megteszem. Egy ilyen gyengéd és törékeny teremtés soha nem lenne képes szörnyeteggé változni. Tudom, hogy képes lenne még vámpírként is úgy szeretni mindenkit, mint ahogy emberként is tette. Sugárzik a jósága. Halk sóhaj hagyta el a száját, majd fájdalmasan hunyorgott, én pedig akkor már tudtam, hogy meg kell tennem. Amint feltárultak előttem azok a még most is csillogó ártatlan szemek, azonnal lehajoltam hozzá és a selymes haját félresöpörve először a fülébe suttogtam.

-         Ne félj, megmentelek – suttogtam neki halkan, mire megint felsóhajtott, majd belemélyesztettem éles fogaimat selymes bőrébe.

A vére émelyítően édes volt, tiszta, mint a lelke, de tudtam, hogy meg kell állnom. Nem bánthatom Őt. Én azért születtem, hogy szeressem ezt a nőt.  Amint fogaim elhagyták a nyakát, Esme megfeszült és elkezdődött az átváltozása, már akkor tudtam, hogy nagyon nehéz három nap elé nézünk. Szörnyű lesz végignézni a szenvedéseit, de még mindig jobb, mintha meghalt volna. Gyengéden a karjaimba vettem és hűs csókot leheltem már lángoló nyakára. El kell vinnem innen, mielőtt meglátnának minket. Egy határozott mozdulattal kiugrottam vele az ablakon a sötét sikártorba, hogy hazavigyem. Út közben már sikoltozni kezdett a fájdalomtól, és nekem a szívembe markolt minden egyes fájdalmas kiáltása.

-         Shh, Kedves, tudom, hogy nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem – suttogtam neki nyugtatóan, és újabb csókot leheltem a nyakára.

Mintha egy pillanatig kicsit megnyugodott volna, de aztán a fájdalom ismét úrrá lett rajta. Már nem voltunk messze. Egy perccel később már nyitottam is az ajtót és édes terhemmel az ágyhoz rohantam. Igen, bármilyen hihetetlen is, de volt ágyunk. Főleg azért, hogy fent tartsuk a látszatot, bár időnként Edward elheveredett rajta, hogy olvasson valamit. Most nem volt itthon, mert vadászni ment. Majd ha hazaér elmagyarázom neki a helyzetet, addig is koncentrálhatok csak és kizárólag erre az angyali teremtményre, aki itt fekszik előttem. Esme csak sikoltozott és vonaglott a kíntól, és én nem tudtam segíteni rajta. Fogtam a kezét és nyugtatóan simogattam a hüvelykujjammal, de ez nem sokat segített. Minden egyes sikolya halott szívemig hatolt. Újra átéreztem a fájdalmat, amit én is éreztem, azokon a szörnyű napokon. Három napon át térdeltem az ágy mellett, el nem mozdultam volna a világ minden kincséért sem ettől a nőtől. Edwardnak, amikor visszaért azonnal megmutattam gondolatban mindent, ami történt, és a régi találkozásomat is azzal a fiatal lánnyal, aki most nőként fekszik itt előttem. Edward azonnal megértette a helyzetet és biztosított róla, hogy helyesen cselekedtem. Az a három nap volt életem leghosszabb három napja, de végül csak elérkezett az idő, amikor végre véget értek Esme kínjai, és felnyitotta most már vörösen izzó szemeit. Ijedten ugrott fel kitépve kezét az enyémből és egészen a falhoz lapult. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem vámpír módon viselkedett. Nem állt támadó állásba, hanem összegömbölyödött a fal mellett és reszketni kezdett. Nem tudtam, hogy mitől rémülhetett meg ennyire, de Edward azt suttogta, hogy menjek közelebb hozzá, mert szüksége van rám, én pedig úgy tettem, ahogy azt fiam javasolta és lassan közelíteni kezdtem felé.