Apa megállt mellettem, éreztem, amint lassan végigmér. Fogalma sem lehet arról, hogy mi bajom van, bár ezt még én magam sem tudom.

- Liana, jól vagy? Történt valami, amiről nem tudok? - kérdezte mély hangján, csendesen.

- Nem... minden rendben van - szipogtam, kitöröltem a könnyeket a szememből.

- Nem úgy vettem észre. Láttam, hogy végeztél a vámpírral. Nagyon ügyes vagy kislányom. Büszke vagyok rád - dícsért, a melegség kezdte átjárni a szívemet.

Ritka alkalmak egyike az, amikor apám valami miatt megdícsér engem, s ha mégis megteszi, akkor jobb, ha jó alaposan elraktározom magamban, ilyen ugyanis nem sokszor van. Nagyon jól esett az, amit mondott. Büszke rám. Szóval végre kiérdemeltem azt, hogy mint apa, tiszteljen engem, a lányát. Hogy elhiggye, képes vagyok arra, mint bárki más a törzsből, annak ellenére, hogy félvér vagyok.

- Köszönöm apám. Jól esik, hogy ezt mondod - mosolyogtam rá.

Felkeltem a földről, ruhámat leporoltam, s mikor végeztem saját magam megtisztításával, csak akkor néztem rá.

- Nem kell hálálkodnod. Tudod nagyon jól, hogy csak akkor mondok ilyesfajta dolgokat, ha kiérdemled. Máskor nem - vonta meg széles vállát, és elindult vissza a házak felé.

- Miért jöttél utánam? Baj van ? - kérdeztem aggodalommal teli hangon.

- Ugyan... ez nem mondható bajnak. Inkább csak van néhány bejelenteni valóm, és szeretném, ha te is jelen lennél - jelentette ki teljes egyszerűséggel.

- Nem árulnál el most, legalább egy kicsike részletet belőle? - kérleltem, de ő csak bosszúsan rázta a fejét.

- Nem kivételezek senkivel, még veled sem Liana! - dörrent rám.

Ijedten háráltam meg, egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Megráztam a fejem, és továbbindultam. Próbáltam kitörölni a fejemből mindent, ami az elmúlt egy órában történt, de akármennyire is igyekeztem, az a hang, az az illat olyan mélyen bevésődött a tudatomba, hogy csak rá bírtam gondolni. Vajon milyen lényhez tartozhat? Biztos vagyok benne, hogy az a valaki mindennél csodálatosabb.

- Na, mit mondasz? - hallottam meg magam mellett apám hangját.

Értetlenül tekintettem rá, s végül rájöttem, hogy biztosan kérdezett valamit.

- Megtennéd, hogy figyelsz, mikor hozzád beszélek? Ne legyél ilyen udvariatlan, főleg nem velem! - szidott le már megint.

Elhúztam a számat. Kezdtem már unni, hogy folyton csak kioktat és szid. Az agyamra megy a folytonos piszkálódásaival.

- Elnézést kérek tőled apa. Csak tudod... elkalandoztak a gondolataim egy pillanatra - vontam meg a vállam szemtelenül - mit is kérdeztél?

- Azt, hogy Juliette merre van. Neki is meg kell jelennie a gyűlésen.

- Ott van! - mutattam előre, s valóban, a házak mellett már ott állt Julie és szaporán integetett nekem.

A lakhelyünk úgymond egy táborra hasonlított. Összesen harminc kisebb faház volt található itt, melyekben törzsünk tagjai éltek. Nem voltunk sokan, éppen ezért kellemesen elfértünk egymás mellett. Odasétáltam Julie mellé, s apámat követve be is léptünk a ,,főházba", mely apám lakhelye volt. Nekem külön házam volt, velem lakott Julie is. Helyet foglaltunk a többiek mellett, akik szintén nagyon kíváncsian és feszülten várták apám bejelenteni valóját. Ő volt a vezetőnk, a törzsfőnük, Andresse Michael Walscott.

- Örülök, hogy mind megjelentetek előttem. Van néhány dolog, amiről tudnotok kell, mert az egész törzset érinti - kezdett bele.

Kezdett már komolyan érdekelni, hogy miről van szó.

- Tegnap, mikörben törzsünk egyik tagja, névszerint Johanna Phillips őrjáraton volt, felfedezett egy törzset, mely La Push környékén székel.

Felnyögtem meglepetésemben, szúrós szemekkel néztek rám a többiek.

- Mint tudjátok, nem csak mi vagyunk az egyetlen olyan törzs, akik azért élnek, hogy elpusztítsák a vámpírokat, megvédve ezzel az emberiséget. Rajtunk kívül élnek különböző alakváltó törzsek, mint például a vérfarkasok. Egy vérfarkas törzset fedezett fel Johanna. Nagyon nagy megkönnyebülés számunkra, hogy végre lesz segítségünk a vámpírokkal szemben. Úgy döntöttem, hogy a törzsünk megfogja látogatni ezt a törzset, és felfogjuk ajánlani a segítségünket nekik. Együtt erősebbek leszünk, és nagyobb eséllyel szállhatunk szembe a vérszívókkal! - hadarta el egy szuszra apám.

Döbbenten tekintettem rá. Hallottam már a vérfarkasokról, de azt hittem, hogy mindez csak egyszerű legenda, és hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik a vámpírok elpusztítására teremtettünk.

- Mi van, ha ők nem is jók? Mi van akkor, ha nem kell nekik a segítségünk? - vetettem fel egy nagyon fontos kérdést.

Apám nagyot sóhajtva rázta meg a fejét, gondolhatta, hogy én nem fogom szó nélkül hagyni ezt a dolgot.

- Biztos vagyok benne én is, és Johanna is, aki látta őket, hogy semmi ellenséges nincs bennük. Nagyon kedves törzs, békében élnek az emberek mellett. Jól fog nekik jönni a segítség - válaszolta.

- És ha nem? - hajtottam le a fejemet.

- Mégis miért kételkedsz a szavaimban Liana? - fortyant fel dühösen apám.

A többiek hallkan felszisszentek, mind dühös szemekkel néztek rám. Remek. Megint sikerült hülyét csinálnom magamból, és magamra haragítottam a törzset. Volt már erre máskor is példa.

- Nem kételkedek. Elnézésedet kérem - feleltem bűnbánóan.

Magam sem értettem, miért vagyok ilyen. Miért nem tudok örülni annak, hogy lesz segítségünk? Hogy lesz egy másik törzs, akikkel együtt élhetünk? Miért nem? Talán a hang miatt. Itt hallottam a hangot, és ha elmegyek La Push-ba, talán soha többé nem fogom hallani.

- Liana! - szólított fel apám, engedelmesen felálltam.

- Igen?

- A Forksi iskolába fogsz járni, mint 3.-os tanuló. Nincs ellenkezés! - emelte fel a fejét, mikor éppen szóra nyitottam a számat.

- Rendben van! - feleltem durcásan.

Nem hiszem el! Már rég kijártam a sulit, nem is egyszer, hanem már kétszer, erre most megint el kell játszanom, hogy 3.-os vagyok, mikor már betöltöttem a 150-et! Ez olyan szemétség!

- Csak én? Más nem? Nem én vagyok az egyetlen fiatalabb! - mondtam.

- Juliette is veled fog járni - intett barátnőm felé, aki megajándékozott engem egy halvány mosollyal.

- Oké. Így már valamivel elviselhetőbb lesz. Legalább nem leszek egyedül - suttogtam Julie felübe, aki halkan felkuncogott.

- A gyűlést ezennel berekesztem. Pakoljatok össze, holnap kora reggel indulunk. Lehetőleg ne hagyjatok itt semmit, ugyanis nem szándékozunk visszatérni - mondta, és már ki is rohant a házból.

Julie és én is elkezdtünk bepakolni. Nem volt olyan sok cuccunk, hisz mivel nem nagyon tartózkodtunk emberek közelében, nem volt szükség arra, hogy megfelelően öltözködjünk, és álcázzuk magunkat.

- Liana! Szia! - ölelt át szorosan az ajtón belépő keresztanyám, Peggie.

- Szia! Rég láttalak. Nagyon hiányoztál. Hát nem semmi ez a dolog a farkasokkal nem? - nevettem fel.

- Nem ám! Figyelj, van neked egy melepetésem! Elvégre, ha már suliba fogsz járni, akkor kell valami, ami elvisz oda! - kacsintott rám, és kezemnél fogva kihúzott az ajtón.

Elakadt a lélegzetem is. Szaprábban vert a szívem mint valaha. Az udvaron a világ legcsodálatosabb autója állt, amit valaha láttam. Fekete és piros színű volt, igazi sportkocsi kinézettel.

- Ez nagyon... gyönyörű! Szuper! - lelkendeztem, és már rohantam is oda új járgányomhoz.

Végigsimítottam fényes tetején, mindent alaposan megfigyeltem rajta.

- Bugatti Veyron. Szerintem illik hozzád - mosolygott Peggie.

- Megyünk egy kört? - kérdeztem, alig bírtam elfolytani a lelkesedésemet.

- Még szép! - válaszolta keresztanyám, és már be is szállt az anyósülésre.

Én is beszálltam, és gázt adtam. Olyan sebesen száguldottunk, mint még soha. Élveztem a sebességet, a gyorsaságot, élveztem a szuper, új autóm illatát. Már több perce haladtunk az országúton, amikor egyszer csak, olyan hirtelen, hogy észre sem vettem, egy autó jelent meg előttem. Félrerántottam a kormányt. Az autó megprödült, de szerencsére éppségben megúszta. Kiszálltam az autóból, és dühösen kiabálni kezdtem az időközben, tőlünk úgy 20 méterre megálló söfőrnek, aki szintén kiszállt, hogy megvizsgálja autóját.

- Megőrültél?! Nem kellene jobban figyelned?! Össze is törhetted volna az autóm! - kiabáltam dühösen.

Láttam, hogy a sofőr rám néz, de nem láttam jól, hogy ki volt az, ugyanis arcát eltakarta a kapucnija. Hirtelen megéreztem újra azt az illatot, s elvesztettem minden érzékszervemet. Csak az illatra koncentráltam, élveztem, amint testemen átvette az irányítást.

- Liana! - kiabált Peggie.

Az illat eltűnt, csak úgy, mint a másik söfőr, s csak én maradtam Peggie-vel.