(Carlisle szemszöge)

-         Hát rendben, akkor elmondom, amit megtudtam a gondolataiból, bár lehet, hogy jobb lenne, hogyha ő mesélné el – mondta Edward határozottan.

-         Nem baj, szeretném megtudni, hogyha pedig Esme is meg akarja osztani velem, akkor boldogan meghallgatom majd tőle is – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Néhány héttel a találkozásotok után férjhez ment, de nem önszántából, hanem a családja miatt, ha jól vettem ki a gondolataiból. Ezen a részen csak átfutott. A férfi nem volt éppen hűséges típus, nem foglalkozott igazán vele, és amikor mégis, akkor sem volt kifejezetten kedves – szorult ökölbe fiam keze. Nyilván olyan részhez ért, amit nem akarok tudni. – Maradjunk annyiban, hogy sikerült teherbe ejtenie Esmét. Ettől egy kis boldogság szökött újra az életébe, mert minden vágya az volt, hogy anya lehessen – bökött fejével az ajtó felé. Igen, ezt könnyedén el tudom képzelni Esméről, annyi szeretet van benne, amivel egy egész világot is meg tudna váltani. – Kisfia született, de a gyermek sajnos beteg volt, és nem élt, csak pár napig – folytatta Edward a mesélést, nekem pedig összeszorult a szívem. – Miután a baba meghalt Esme teljesen összetört. A kórház dolgozói próbáltak segíteni neki, de a férje csak azt vágta a fejéhez, hogy még arra sem képes, hogy kihordjon neki egy egészséges örököst. Teljesen összetört, és a fia elvesztését már nem bírta elviselni, úgyhogy amint nem figyeltek rá elsétált a kedvenc sziklájáig és levetette magát róla, hogy meghaljon, és ne kelljen tovább szenvednie. Ennyit sikerült megtudnom – mondta Edward szomorúan. – Szörnyű élete volt szegénynek.

-         Talán mi változtathatunk rajta – mondtam elszántan. Minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem ezt a nőt.

-         Ebben biztos vagyok – vigyorgott Edward mindentudóan.

-         Most meg mi jár a fejedben? – kérdeztem kíváncsian.

-         Az, ami a tiédben is. Szerintem is nagyon jó párost alkotnátok – mosolyodott el Edward. – Biztos vagyok benne, hogy boldoggá teszitek majd egymást.

-         Nem akarom őt sürgetni – mondtam lesütött szemekkel. Micsoda alak vagyok. Szegény néhány nap alatt elveszítette a fiát, előtte egy szörnyeteg felesége volt, egy napja pedig vámpír. Én pedig már arról ábrándozok, hogy egy napon talán én lehetek az a férfi, aki begyógyítja minden sebét, és boldoggá teszi.

-         Szerintem nincs ezzel a gondolatmenettel semmi baj – kuncogott Edward.

-         Te meg minek örülsz ennyire? – kérdeztem döbbenten.

-         Mondjuk úgy, hogy tetszenének a gondolatok, amiket Esmétől hallottam rólad – mosolygott megint mindentudóan, engem pedig majd szétvetett a kíváncsiság, hogy miket tudhat, amit én nem. Jó képesség ez a gondolatolvasás, az már biztos.

-         Nem akarod megosztani velem a hallottakat? – kérdeztem ártatlanul.

-         Hát most nem – vágta rá azonnal.

-         Miért nem? – kérdeztem döbbenten. Mindig mindent elmondunk egymásnak.

-         Azért, mert egy pillanat múlva itt lesz – bökött az ajtó felé. – Azt hiszem, hogy vadásznom kéne. Szia – mondta Edward és már az ajtónál is volt. – Oh, Esmét is üdvözlöm – mosolyodott még el.

-         De, Edward – csóváltam meg a fejem.

-         Nem azt mondtam, hogy most rögtön találjatok egymásra, de kezdettnek jó lesz egy kis kettesben töltött idő, amikor nyugodtan beszélgethettek. Sokáig fogok vadászni, úgyhogy csak nyugodtan – vigyorgott még rám a fiam, majd eltűnt.

Néhány pillanattal később a fürdő ajtaja kinyílt és kilépett rajta az angyal, akire mindig is vártam. Zavartan igazgatta magán a hatalmas inget és nadrágot. Hát igen, nem voltunk hölgy társaságra felkészülve, ezért csak a saját ruhámat tudtam neki adni, a sajátja helyett.

-         Elnézést kérek, hogy nem szolgálhatok valami jobbal, de nem szoktak hölgyek hozzánk látogatni – mosolyogtam rá és reméltem, hogy kicsit ellazul, mert nagyon feszülten ácsorgott az ajtóban.

-         Semmi baj, csak furcsa. Még soha nem volt rajtam nadrág, és férfiing – mosolyodott el halványan.

-         Meg kell, hogy mondjam, remekül áll – mondtam őszintén. Valamiért már csak a tudat is megőrjített, hogy az én ruháim vannak rajta. Igaz, hogy eltakarták tökéletes alakját, de akkor is fantasztikusan nézett ki.

-         Köszönöm – mondta kissé zavarban, és hirtelen eltakarta az arcát a kezeivel.

-         Mi a baj? – kérdeztem ijedten és rögtön mellette termettem.

-         Semmi, én csak – kezdett bele, de nem folytatta.

-         Igen? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem vagyok hozzászokva, hogy bókoljanak nekem – suttogta halkan. Áh, már értem. Tehát zavarba hoztam szegényt. Furcsállom, hogy nincs hozzászokva a bókokhoz, mert egyszerűen gyönyörű. Micsoda bolond lehetett a férje? Nem érdemelte meg ezt a csodálatos nőt, az biztos.

-         Pedig megérdemled – mosolyogtam rá őszintén. – Van kedved egy kicsit beszélgetni? – kérdeztem, és amikor bólintott bevezettem a nappaliba és helyet foglaltunk a kanapén.