(Carlisle szemszöge)

Végigbeszélgettük az egész napot Esmével. Nem tévedtem egy csöppet sem, amikor azt gondoltam, hogy milyen csodálatos teremtés. A lelke olyan tiszta volt, mint senki másé, akit ismerek. Nem voltak benne előítéletek, pedig minden joga meg lett volna hozzá, hogy gyűlöljön, amiért így átváltoztattam az engedélye nélkül és valljuk be, hogy egy kicsit önzésből is. Hiszen már akkor azt kívántam, hogy bár olyan lenne, mint én, amikor először megpillantottam a kórházban. Mentségemre legyen mondva, hogy soha nem tettem volna ezt, hogyha bármi esélye lett volna a gyógyulásra. Alaposan megvizsgáltam mielőtt megharaptam volna és egyértelmű volt, hogy már csak percei vannak hátra.

-         Carlisle? – szakított ki a gondolataimból Esme.

-         Igen? – kérdeztem vissza. Vajon miről is volt szó? Az illata és a csodálatos arca teljesen elvonta a figyelmem.

-         Jól van? – kérdezte döbbenten.

-         Igen, persze, de nem lehetne, hogy tegeződjünk? – kérleltem.

-         De, miért is ne? – mosolygott rám. – Szóval min gondolkodtál ennyire? – kérdezte kíváncsian.

-         Semmi különösen – vágtam rá azonnal. Még túl korai lenne bókokkal elhalmoznom, elég, ha magamban megállapítom, hogy milyen csodálatos, hiszen mindig úgy zavarba jön, hogyha meg merem dicsérni. Majd szépen, fokozatosan szoktatom hozzá, hogy ő is olyan csodálatosnak lássa magát, amilyennek én látom, de azért talán még egy bók belefér.

Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor Edward berontott az ajtón és közölte, hogy költöznünk kell, méghozzá azonnal, mert Esme holttestét keresi a rendőrség. A szülei szerették volna örök nyugalomra helyezni a lányukat, de mivel nem találták a testet ezért ráállították a nyomozókat. Villám gyorsan pakoltunk össze és az éj leple alatt elhagytuk a várost. Hagytam egy üzenetet a kórházban, hogy el kell mennünk a városból vidékre, azzal az indokkal, hogy Edwardnak, a fiamnak súlyos légúti problémái vannak és nem képes tovább a városban maradni. Ez manapság meglehetősen hihető ok volt a vidékre költözésre, úgyhogy senki sem gyanakodott ránk. Egyébként is köztiszteletben álló orvos voltam a kollégáim között, éppen csak a betegek nem akartak tőlem kezelést kapni. Egy kellemes kis angliai falu szélére költöztünk így hárman. A házunk mellett rögtön ott volt az erdő, telis tele rengeteg vaddal, amire szükségünk volt. Azonnal állást vállaltam az ügyeleten, természetesen éjszakai műszakban. Felváltva felügyeltük Esmét Edwarddal, mert neki még nem alakult ki a teljes önuralma. Bár nagyon is jól haladt vele. Sokkal kezelhetőbb volt, mint Edward az elején. Nagyon jól alakultak a dolgaink, de egy napon mégis megtörtént a baj. Éppen vadászni voltunk az erdőben Esmével, amikor hirtelen nagyon is kellemes illatokat hozott a szél és Esme szinte azonnal elcsábult. Nem értettem, hogy hogyan lehettek emberek a közelünkben, mert mielőtt kihoztam Esmét, mindent alaposan körbeszimatoltam. Edward nem volt velünk így nem figyelmeztethetett, hogy Esmére leszállt a vörös köd. Már éppen el akart rohanni az illat irányába, de még sikerült gyorsan rá vetnem magam és lefognom. Egy ideig kapálózott, de miután felfogta, hogy mi történt azonnal lehiggadt és bűntudatosan nézett rám.

-         Én… nagyon sajnálom – dadogta, majd rohanni kezdett a házunk felé.

Mit sajnál? – kérdeztem meg magamtól, mivel nem igazán értettem a problémát, hiszen az ilyesmi bármelyik újszülöttel előfordulhat, és ezt meg is beszéltük már többször is. De aztán ránéztem az ingemre és hirtelen rájöttem. Fel sem tűnt, hogy a körmeivel felkarcolta az ingem és a bőröm is. Azonnal utána rohantam, hogy biztosíthassam róla, hogy nem történt semmi baj. Berontottam a házba és ő a kanapén ült egy párnát szorongatva és előre-hátra ringatta magát.

-         Esme? – szólítottam meg, mire megrándult és gyorsabban kezdte magát ringatni. – Kérlek, figyelj rám. Nincs semmi baj. Nem bántottál senkit és ez a lényeg – térdeltem le elé a padlóra.

-         De bántottam – mondta könnyek nélkül zokogva. – Téged bántottalak – mutatott a mellkasomra.

-         Ez semmiség. Egy óra múlva már nyoma sem lesz – fogtam meg a kezét óvatosan.

-         De, hogy tehettem ilyet? Még soha senkit nem szerettem annyira, mint téged, és erre mit teszek? Megsebesítettelek – mondta csüggedten és elfordult. És akkor megértettem, hogy mit mondott. Szeret engem! A szívem, ha dobogna, most kiugrana a helyéből.

-         Én is szeretlek – mondtam boldogan és álla alá nyúlva visszafordítottam gyönyörű arcát, hogy a szemébe nézhessek. – Már attól a naptól kezdve szeretlek, hogy elláttalak a kórházban – mondtam őszintén.

-         Én is már, akkor beléd szerettem – mondta mosolyogva.

Végigsimítottam az arcán és lassan közelíteni kezdtem az ajkai felé ajkaimmal. A csókja édes volt, mint a méz és gyengéd, mint a szellő. Ezzel a tökéletes csókkal kezdődött a boldog életem. Századokig tartó egyedüllét után megkaptam a szerelmet, amire mindig is áhítoztam. 

 Vége