-         Oh, igen. Én vagyok az. Csak nem hiányoztam? – kérdezte Benedict gúnyosan.

-         Hogy kerül ide, hiszen maga halott. Már régen megölték – kiáltott fel a lány, és a babák elé vetette magát.

-         Engem nem, csak azt az idióta ikertestvéremet sikerült elkapnotok. Érte, pedig nem kár. Sosem rajongtam a családomért. Bár kapóra jött, hogy az illata és a külseje megegyezik az enyémmel. Úgyhogy ennyit erről. Most pedig fel a hátamra kislány.

-         Mégis mit képzel? – döbbent meg a lány.

-         Ha szót fogad, akkor talán nem fogom bántani a kicsiket – bökött mutatóujjával a gyerekek felé.

-         Rendben, azt teszem, amit mond, csak ne bántsa őket – mondta a lány kétségbeesve és felmászott a férfi hátára.

Benedict felvette a két kicsit is a karjaiba és rohanni kezdett, ahogy csak tudott. Nagyon kegyetlenül akarta megbosszulni a testvére halálát, bár ez inkább csak szórakozás volt az őrült elméjének. Egészen egy sziklafalig rohant, majd a szélén megtorpant.

-         Nézz csak oda le, mennyi szikla. Ott fogjátok magatokat összetörni apró darabokra – mondta Benedict mosolyogva.

-         Ne, a kicsiket ne, kérem. Engem megölhet, de őket ne bántsa – könyörgött Isabella.

-         Abban mi lenne a móka? Te végig fogod nézni, ahogy lezuhannak, de nem tehetsz majd semmit sem értük, aztán pedig utánuk mehetsz te is, ha végeztem veled – mosolyodott el gonoszul a vámpír.

Isabella szemei megteltek könnyel, teljesen kétségbeesett, de ekkor észrevett odalent valami mocorgást a hegy lábánál. Majd látta előjönni a fák árnyékából Arot és Claudiát. Még van remény - gondolta magában. Hangosan sikoltani kezdett, mire a hegy lábánál levők azonnal felnéztek.

-         Oh, izgalmas kis móka lesz. Na, lássuk csak két vámpír és három bajba jutott. Vajon kit mentenek meg? – szórakozott Benedict.

Egy határozott lendítéssel a gyerekeket elhajította a szakadék két széle felé, majd pedig Isabellát egyszerűen lelökte középen. Aro és Claudia megrökönyödve álltak odalent. Nem tudták, hogy ki legyen az, akit nem kapnak el, mert egyszerre hármójukat nem tudták volna megmenteni.

-         Ne gondolkozzatok, a kicsiket mentsétek, kérlek. A kicsiket! – kiabálta Isabella zuhanás közben.

Aro így hát a szakadék jobb oldalához rohant és elkapta a kis Anthonyt, Claudia pedig a bal oldalra lendült és elkapta a kis Julyt. Mindketten megpróbáltak odaérni Isabelláért, de már késő volt, a lány hatalmas csattanással ért földet a szakadékban. Aro és Claudia odasiettek, hogy él-e még. Amikor meglátták, hogy a mellkasa még fel-le mozog egy kicsit megkönnyebbültek.

-         Claudia vigyázz a kicsikre és Isabellára, én idehozom Carlislet és Edwardot – mondta Aro.

-         Rendben – válaszolta Claudia. – Utána pedig elintézzük ezt a mocskos vámpírt – csattant fel dühösen.

Aro elrohant a kórházba és néhány perc múlva már Carlisleval és Edwarddal tért vissza.

-         Kedvesem, hallasz engem? – simított végig óvatosan Edward Isabella arcán, de semmi reakció nem érkezett. Carlisle vizsgálni kezdte.

-         A lábai és a karjai eltörtek, és attól tartok a gerince is. Belső vérzése is van, és a fejét is beütötte. Sajnálom, fiam, de egyértelműen haldoklik, orvosilag már nem tehetünk érte semmit – mondta Carlisle szomorúan.

-         Tehát átváltoztatom, vagy elveszítem? – kérdezte Edward komoran.

-         Attól tartok, de gyorsan kell döntened, már csak percei vannak hátra – mondta Carlisle kétségbeesve.

-         Nem tudom, hogy ő akarná-e, hogy átváltoztassam – mondta Edward csüggedten. – Nem beszéltünk még róla.

-         Döntened kell fiam, most! – sürgette Carlisle.

-         Rendben – mondta Edward. – Kérlek, bocsáss meg Szerelmem, amiért ezt teszem veled. Szeretlek – mondta Edward és beleharapott Isabella nyakába. A lány pedig fájdalmasan felsikoltott.

Nem sokat érzékelt a külvilágból csak annyit, hogy mindene tűzben ég, és hogy mintha lebegne. Aztán meghallotta kedvese hangját.

-         Szerelmem, nincs semmi baj, tudom, hogy most nagyon fáj, de el fog múlni. Kérlek, bocsáss meg nekem, nem volt más választásom – mondta Edward csüggedten.

Amikor hazaértek Esme és a két idős ember már aggódva álltak a kastély előtt. Esme kérdő tekintettel vizslatta szerettei arcát, de mindegyik arcon csak mérhetetlen fájdalmat látott, a döbbent csendet Isabella újabb sikolya szakította félbe.

-         Istenem, mi történt? – szakadt ki Esméből a kérdés.

-         Benedict tette, de nem tudom, hogy hogyan tévedhettünk ekkorát. Az a másik vámpír pont ugyanúgy nézett ki és az illata is olyan volt, azt hittem, hogy már vége ennek a nyavalyás…- Edward nem tudta befejezni a mondatot a dühtől.

-         Megyünk, és most azonnal elkapjuk – mondta Claudia és átadta Julyt Esmenek, Aro pedig átadta a kis Anthonyt Marie mamának.

-         Én is veletek megyek – mondta Carlisle. – Esme, Marie mama törődjetek a kicsikkel, és kérlek, figyelj oda Edwardékra is.

-         Természetesen – bólintott a két nő.

-         Muszáj volt, én nem vagyok képes nélküle élni – nézett anyjára Edward bűnbánóan.

-         Nincs semmi baj, Edward. Minden rendbe fog jönni – mondta Esme. – Gyere, vigyük a szobájába. Meg fogja érteni, hidd el.

A kicsikre Marie mama vigyázott, amíg Edward a kedvese mellett ült az ágyon és fogta a kezét, mert többet sajnos nem tehetett most érte. Néhány órával később Claudia, Aro és Carlisle visszatért és közölték, hogy megölték Benedictet.

-         Alig találtam meg, valahogy blokkolta a képességem – mondta Claudia.

Rá pár percre megérkezett a család többi része is és semmit sem értettek. Főleg Alice nem értette, hogy miért nem volt látomása.

-         Istenem, mi történt? – kérdezte Alice kétségbeesve. – Hiszen én nem láttam semmit. Hogy történhetett ez? 

-         Ne okold magad, Alice. Claudia képességét is blokkolta, biztosan a tiedet is – mondta Edward hirtelen.

-         Akkor is nagyon sajnálom – mondta Alice csüggedten.

-         Köszönöm, de nem te tehetsz róla. Egyikünk sem láthatta előre – mondta Edward. - Aro, Claudia, köszönöm, hogy megmentettétek a kicsiket, nem tudom, hogy mit tettem volna, hogyha meghalnak, és tudom, hogy Isabella is így gondolja – mondta Edward.

-         Nincs mit, Edward. Sajnálom, hogy őt nem tudtuk már elkapni – hajtotta le a fejét Aro.

-         Isabella is azt akarta, hogy a kicsik meneküljenek meg, ebben biztos vagyok – mondta Edward határozottan. – Magunkra hagynátok minket? Esme, nézd meg Marie mamát és a kicsiket, és vigyétek őket elég távol ahhoz, hogy ne kelljen hallaniuk, ahogy az édesanyjuk szenved, kérlek. Elég, ha én hallom – hajtotta le a fejét Edward.

-         Rendben van, de ne hibáztasd magad, ezt senki nem tudhatta előre – mondta Esme és megszorította fia vállát, majd elhagyta a szobát.

Edward az ágy mellett ült és folyamatosan fogta felesége kezét és próbálta megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Minden egyes sikolynál apró csókot lehelt a lány kezére és a bocsánatáért könyörgött. Már órák óta meg sem mozdult a férfi, amikor hirtelen halk kopogtatást hallott.

-         Szabad! – mondta Edward szomorúan.

A következő pillanatban Daniel és Marion lépett be az ajtón, szomorú tekintettel. Óvatosan közelebb léptek és letérdeltek az ágy mellé. Sokáig csak csendben ültek és eltorzult az arcuk Isabella minden sikoltásánál, majd hirtelen Marion bátortalanul megtörte a csendet a szobában.

-         Edward? – szólt halkan és megszorította a vállát.

-         Igen? Mit szeretnél? – kérdezte Edward szomorúan.

-         Nem a te hibád. Kérlek, hagyd abba az önsanyargatást – kérlelte Marion.

-         Nem voltam itt, pedig itt kellett volna lennem – nézett Edward a lányra.

-         Nem lehetsz mellette minden egyes pillanatban. Isabella is tudja ezt - mondta Daniel határozottan. – Emlékszel mit mondtál, amikor találkoztunk? Hogy nem az én hibám volt, ami a családdal történt és én mindent megtettem, de sajnos néha még az sem elég. Viszont van köztünk egy nagy különbség. Neked mégis sikerült megmentened Isabellát. Rendbe fog jönni – biztatta Daniel.

-         Rendbe jönni? – csattant fel Edward. – Soha nem fog rendbe jönni, vámpírt csináltam belőle.

-         Edward, higgadj le – emelte fel a hangját Marion. – Előbb, vagy utóbb átváltoztattad volna, mert nem akartál volna nélküle élni. Nem igaz?

-         Nem, először beszélnünk kellett volna róla, hogy mi a véleménye. Az akarata ellenére soha nem tettem volna meg. Most is mardos a bűntudat, de nem voltam képes elengedni. Nem volt magánál, nem tudott választani és én választottam helyette. Mi van, ha nem akart olyanná válni, mint mi? – magyarázta csüggedten.

-         Szerintem, ő csak téged akar és a kicsiket, úgyhogy helyesen döntöttél, és ha már nem lesznek fájdalmai ő is ezt fogja mondani neked – mondta Marion határozottan.

-         Ez is egy lehetőség, de az is lehet, hogy soha többé nem akar majd látni – simított végig felesége arcán Edward.

-         Edward – fejtette le a férfi remegő kezét Isabella ujjairól Marion. – Kérlek, menj ki innen egy kicsit és nézd meg a gyerekeiteket. Majd én itt maradok Isabellával. Jót tenne, neked is és a kicsiknek is, ha egy kicsit együtt lennétek.

-         Nem fogom itt hagyni, ő a feleségem! – vicsorgott Edward.

-         Na ide figyelj, Edward Cullen! Ő a feleséged, de azt is tudod, hogy mi is épp úgy aggódunk érte, ahogy te, de velünk ellentétben neked van két gyermeked is, akik halálra vannak rémülve, és jót tenne nekik, ha megnyugtatnád őket. Esme és Marie mama bármit csinál csak sírnak és Isabellát, vagy téged követelnek. Mit fog szólni Isabella, ha megtudja, hogy nem nyugtattad meg a kicsiket? – mondta Marion dühösen.

-         Marionnak igaza van, Edward. Tudom, hogy most nagyon rosszul érzed magad, és hidd el, hogy sokkal jobb lenne neked, ha egy kicsit Julyval és Anthonyval lennél.

Edward megadóan felsóhajtott, óvatosan megcsókolta kedvesét és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna rajta még visszanézett és megszólalt.

-         Köszönöm, hogy itt vagytok. Sajnálom, hogy goromba voltam, de tudom, hogy igazatok van.

-         Semmi baj, megértünk – biccentett Marion és Daniel.

Edward még egyszer ránézett a kedvesére, majd lenyomta a kilincset és elhagyta a szobát, hogy a kastély másik végébe menjen, ahol July és Anthony vár rá.

43. fejezet 

Edward szomorúan lépkedett végig a folyóson, közben elhaladt Aro és Claudia előtt, akik aggódó tekintettel figyelték, de szólni inkább nem szóltak. Amikor odaért a folyosóra, ahova Marie mama és Esme a kicsiket vitte éppen Carlisle lépett ki a szobából szomorú tekintettel. Amikor meglátta Edwardot azonnal odasietett hozzá.

-         Jó, hogy itt vagy. Egyszerűen nem tudjuk megnyugtatni őket. Tudni szeretnék, hogy mi történt pontosan és nem értik, hogy miért akarta őket Benedict bántani, nagyon megijedtek és nem tudjuk átverni őket, mert Anthony olyan, mint te, nem könnyű átverni, sőt folyamatosan annyira koncentrál, hogy inkább nem mondtam semmit és nem gondoltam arra, hogy mi történt. Magyarázatot akarnak és főleg megtudni, hogy mi történt az édesanyjukkal, mert látták, hogy lezuhant a szikláról és, hogy meg sem mozdult – magyarázta Carlisle.

-         Tudom, hogy nagyon megijedtek, Marion mondta. Majd én beszélek velük, és elmagyarázom, hogy mi történt. Rendben? Csak kérlek, hogy hagyatok minket hármasban egy kis időre. Ha nem lenne nagy kérés, akkor a lányok megmosdatnák és átöltöztetnék Isabellát? Így is eléggé nehéz lesz neki, nem szeretném, hogyha vérrel borítva ébredne – kérte Edward szomorúan.

-         Természetesen. Mindjárt megkérem őket – mondta Carlisle és megszorította fia vállait. – Maradj a gyerekeiddel, ameddig csak akarsz, mi majd felváltva vigyázunk Isabellára.

-         Köszönöm – mondta Edward hálásan és elindult az ajtó felé.

-         Nincs mit, fiam. Majd itt megvárom a lányokat – mondta Carlisle.

Edward benyitott az ajtón, amikor a kicsik meglátták még sírni is elfelejtettek, csak szipogtak és mindketten az apjuk felé kezdtek nyújtózkodni. Esme és Marie mama is Edwardra néztek aggódó arccal. A férfi elindult feléjük és kinyújtotta értük a kezét. A két nő óvatosan belecsúsztatta Anthonyt az egyik, Julyt pedig Edward másik karjába, majd elhagyták a szobát, hogy egyedül hagyták őket. July rögtön az apja arcához ért a kis kezeivel és visszajátszott mindent, ami történt. Majd kérdő tekintettel meredt Edwardra.

-         Apa, mi történt? Hol van, anya? Kérünk szépen, hogy mond el az igazat, mert mindenki csak próbál minket átverni, hogy megnyugodjunk. Nem vagyunk buták – mondta gondolatban Anthony, miután Edward nem szólalt meg.

-         Nem hazudok nektek. Anya nagyon súlyosan megsérült, amikor lezuhant – kezdte Edward.

-         Miért haraptad meg anya nyakát? – kérdezte July.

-         Azért mert különben meghalt volna. Így viszont olyan lesz, mint a család többi része. Vámpírrá változik – magyarázta Edward.

-         Ez akkor azt jelenti, hogy velünk marad és nem fog meghalni? – kérdezték egyszerre, egy kicsit megnyugodva.

-         Igen, azt jelenti, hogy nem fog meghalni – mondta Edward.

Erre a mondatra a két gyerek újra sírva fakadt, de most a megkönnyebbüléstől. Szorosan Edward vállához bújtak és próbáltak megnyugodni. Edward leült velük a hintaszékbe, és óvatosan ringatni kezdte magukat. July érezte a feszültséget, ami az apjában volt, úgyhogy Edward arcához ért az egyik kezével, a másikkal pedig Anthony kezét fogta meg és boldog emlékeket kezdett vetíteni a családjukkal kapcsolatban. Csupa olyan képet, ahol együtt voltak négyen, boldogan. Edward és Anthony hálásan mosolyogtak rá a kislányra. A kicsik sokáig fent voltak még, de végül sikerült megnyugodniuk és, ha nagy nehezen is, de elaludtak. Amikor már régóta nyugodtan szuszogtak, Edward óvatosan letette őket a kiságyba és halkan kiment az ajtón, hogy visszamenjen a feleségéhez. Amikor odaért és benyitott meglepő látvány tárult elé. Isabella ott feküdt az ágyon tökéletesen tisztán, friss ágyneműn, de nem sikoltozott csak csendben feküdt csukott szemekkel, és egy számára ismeretlen vámpírlány ült az ágyon mellette.

-         Te ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte Edward döbbenten.

-         A nevem Amelia. Aro régi barátja vagyok. Ő hívott ide engem. Itt élek az egyik közeli városban, felkeresett és megkért, hogy jöjjek ide és segítsek – válaszolta a lány. – Te vagy Edward Cullen, a hölgy férje?

-         Igen, én vagyok az. Mit csináltál a feleségemmel? Úgy értem, hogyan szüntetted meg a fájdalmait? – kérdezte Edward döbbenten.

-         Egyszerűen, ez az én ajándékom. Az akaratommal tompítani tudom a fájdalmat bármilyen esetben. Mrs. Cullen nem fog fájdalmat érezni, amíg a közelében vagyok, csak furcsa zsibbadtságot. Itt maradok, hogyha megengeded, addig ameddig befejeződik az átváltozása – mondta a lány.

-         Köszönöm – mondta Edward meghatottan, és közelebb ment hozzájuk. – Megérinthetem, vagy inkább ne?

-         Nyugodtan érintsd meg, az nem csökkent az erőmön, amit most felé irányítok – mondta Amelia mosolyogva. – Ne félj, nem lesz semmi baj.

Edward odament az ágyhoz és végigsimított Isabella karján, majd kezébe fogta a kezét és megcsókolta. Sokáig ültek ott csendben így hárman, majd Edward elengedte kedvesét, és elindult, hogy megkeresse Arot és megköszönje neki a segítséget. Nem is kellett messzire menni, mert a férfi ott állt a folyosón, amikor Edward kilépett a szobájukból.

-         Köszönöm, Aro. Sosem fogom tudni meghálálni – lépett oda hozzá Edward.

-         Nem is kell. Még mindig én tartozom hálával nektek. Megbocsátottátok a hibámat, a családotokba fogadtatok. Keresztapává tettetek. Isabella pedig olyan számomra, mintha a lányom lenne. Nekem is fájt minden egyes sikolya – mondta Aro Edward szemébe nézve. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, hogy idehozzam Ameliát, de még mindig van hátra több, mint két nap, de lehet, hogy három, mert a sérülései is nagyon súlyosak voltak, és legalább ezt az időt már nem fogja szenvedéssel tölteni. Ha nem haragszol, akkor szeretnénk itt maradni, amíg Isabella átváltozik és talán még egy pár napot azután is, hogy segítsünk nektek.

-         Nagyon jó lenne, ha maradnátok. Örülnék neki. Köszönöm – mosolyodott el Edward halványan.

-         Nincs mit, Edward. Akkor még egy ideig maradunk. Ha nem baj bemennék egy kicsit Isabellához, most én lennék a soros, de persze, ha te szeretnél vele lenni, akkor majd később visszajövök – mondta Aro.

-         Nem, menj csak be hozzá. Visszamegyek egy kicsit a gyerekekhez, és majd utána én felváltalak Isabellánál. Rendben? Elmondom a kicsiknek a jó hírt, hogy az édesanyjuknak már nincsenek fájdalmai – mondta Edward megkönnyebbülve, de egy kis bűntudattal a hangjában.

-         Edward, tudom, hogy ezt most nehéz elhinned, de Isabella nem fog rád haragudni, amiért így döntöttél. Hidd el, tudom – mondta Aro határozottan.

-         Miből gondolod ezt? – kérdezte Edward.

-         Abból, hogy amikor még Forksban voltunk és beszélgettünk arról, hogy kisbabát szeretne tőled, akkor elmondtam neki, hogy nem minden ember bírja ki a félvér gyermekek kihordását. Erre Isabella csak annyit válaszolt, „Hogyha baj lenne, akkor tudom, hogy Edward megmentene engem” – magyarázta Aro halvány mosollyal az arcán. – Szerintem ő pontosan azt várta el tőled, amit tettél. Tudja, hogy mindennél jobban szereted és ő is éppen így szeret téged.

-         Köszönöm, hogy elmondtad ezt – mosolygott rá Edward. – Így legalább van egy kis reményem, hogy talán ezek után is szeret még.

-         Nincs mit, Edward. Akkor én most bemegyek hozzá, ha nem baj – mutatott az ajtó felé Aro.

-         Menj csak. Én pedig nemsokára visszajövök, csak megnézem, hogy a gyerekek jól vannak-e.

A következő három nap kicsit nyugodtabban telt el a kastélyban, bár ebben Jasper képessége is erőteljesen a segítségükre volt. Edward nem győzött hálálkodni a szeretteinek a támogatásukért és a törődésükért, és Ameliat is folyamatos köszönet áradatokkal látta el. Carlisle és Edward minden nap óvatosan megvizsgálta Isabellát és boldogan vették tudomásul, hogy a méreg meggyógyította először a végtagjait, majd pedig a gerincét is. A negyedik nap reggelén hallották meg Amelia boldog kiáltását.

-         Elérte a szívét, mindjárt vége! – kiabálta Amelia boldogan.

Mindenki boldogan szaladt oda a családból, csak Marie mama és Mr. Stevens maradt távol, mert megbeszélték velük, hogy számukra még nem lenne biztonságos, úgyhogy most ők vigyáztak a kicsikre. Edward odament az ágyhoz és leült Isabella mellé, majd megfogta a kezét, és finoman simogatni kezdte. 

-         Anthony? July? Edward? – ült fel Isabella hirtelen és az arca rémületet tükrözött.  

-         Itt vagyok, Kedves. Semmi baj. Most már minden rendben lesz – nyugtatgatta Edward.

-