Jasper szemszöge

Az egész családom körülöttem tevékenykedik és ez már nagyon idegesítő. Még Edward is az én gondolataimban kotorászik állandóan. Egyedül Esme az, aki tudja, hogy most nem szabad kérdeznie semmi olyan, ami Alice-ra és arra a délutánra emlékeztet. De hiába erősködik, erősködnek sehogy sem tudom elfelejteni. Átkozott vámpír memória, bosszankodtam magamban. Első nap az iskolában, milyen távolinak és egyben közelinek tűnik… sóhajtottam fel. 

*** 

Emlékszem az volt a második napunk itt Forksban. Borús, párás idő volt, Edward újonnan szerzet Volvo C30-as ezüst csodájával mentünk a Forksi középiskolába. Mint eddig mindenhol most is megbámultak minket. Mi persze mit sem törődve velük hagytuk el a parkolót és sétáltunk be a régi épületbe. Amint beléptünk be kellett fognom az orromat a diákok ínycsiklandozó vérének illatától. Hiába vagyok több tíz éve vegetáriánus, egy évszázadot mégsem lehet egy csettintéssel kitörölni.  

Két fivérem védelmezően ugrott mellém, míg húgom elém vetette magát, hogy még ha hasztalan is, mert tudja, érzi, hogy erősebb vagyok nála, akkor is lefogjon. Elszámoltam magamban tízig, majd képességemet használva lenyugtattam őket. Fiatalabbik testvérem halkan megkérdezte, hogy biztos jól vagyok-e, válaszkép nehezen megeresztettem egy halvány félmosolyt. Kis akciónkat szerencsére nem vette észre senki, kivéve egy apró termetű manószerű szépség.  

Rövid fekete haja százfelé ágaskodva simult fejéhez, aprócska ajkai egy „O” betűt formázva rezdültek meg, szemei engem pásztáztak végig. Mikor tekintetünk találkozott egymással, ő azonnal lesütötte szemeit és pirulva nézet le cipőjére, de nekem ez az egy pillanat is elég volt, hogy elmerüljek csodálatos halványzöld íriszében. Valami szokatlan idegen érzés kerített hatalmában, ami arra késztetett, hogy közelebb menjek ehhez a titokzatos manószerű szépséghez.  

Már indulni akartam mikor egy erős kéznek ütköztem, lenéztem a kézre, ami tenyerével felém  fordulva fogott vissza. Szememmel követtem a kéz tulajdonosát, míg meg nem láttam Edward féltő arcát. Biztos nem olvasott a gondolataimban és nem hallotta, hogy eszem ágában sincs bántani ezt a szépséget, aki még mindig alig pár méterre tőlünk lehajtott fejjel hangosan veszi a levegőt. Órákig el tudtam volna gyönyörködni csodálatos tündöklésében, amint az egész kopár folyosót beragyogja akár egy meleg nyári nap.  

Rose végül elindult a tanulmányi irodába, ahol megkaptuk az órarendünket. Mire kiértünk a lány már eltűnt, gondolom órára ment. Egy fülsiketítően hangos csengő jelezte a diákoknak, hogy ideje bemenni a tantermekbe és helyet foglalniuk. Elköszöntem testvéreimtől, majd követve a többi diákot megkerestem a 126-os tantermet ahol az első órám volt, mégpedig történelem. Út közben néhányan elszaladtak előttem közben alaposan végig néztek rajtam, de én csak gondolataimba merültem, amik a lányról szóltak.  

Ki lehet ez a titokzatos emberi lény? Mi volt az a furcsa idegen érzés, ami a hatalmába kerített? Ehhez és még megannyi hasonló kérdés cikázott fejemben, míg oda nem értem a tanteremhez. Két kopogás és egy „szabad” után benyitottam, természetesnek ugyanakkor unalmasnak találtam, hogy minden szempár a teremben rám szegeződik. Körül futattam tekintettem a poros szobán, majd a tanári asztalhoz mentem. Mr. Marson név állt a bútoron elhelyezett fekete táblán. A széken ülő férfi, kérdő tekintettel nézet rám, éreztem mennyire feszült ezért képességemet használva egy kevés nyugalmat, küldtem szét az egész osztályban.  

- Kit tisztelhetek önben, fiatalúr? – kérdezet meg végül a tanár rekedt hangján.

- Jasper Hale – fordultam a tanár felé. Felnézet rám régi keretes szemüvege mögül, majd az osztálya felé ahol néhány lány elaléltan meredt előre, engem nézve. Elmosolyodtam magamban, hogy mire vagyok képes, majd mikor alaposabban körül néztem a diákok között meg pillantottam a lányt. A legszélső sor utolsó padjában húzta meg magát, és az ablakon beáramló gyengéd szél ajándékként fújta felém csodás illatát. Mellette lévő hely üresen álldogált, mintha csak nekem lett volna szabadon hagyva. A tanár ismét felém fordulva beszélt. 

- Mr. Hale, remélem, többé  nem fordul elő, hogy késik. Most pedig legyen szíves hátra fáradni Alice mellé… – szóval Alice, már tudtam a nevét. A tanár szájából is gyönyörűnek hangzott, de ő meg sem érdemelte, hogy szájára vegye a mesébe illő lány nevét. Meg sem várva Mr. Marson többi mondandóját elindultam hátra. Míg helyet nem foglaltam csak Alice mámorító illatával, angyali szépségével, és csilingelő nevével telt meg elmém minden kis zuga.  

Kíváncsi vagyok, vajon a hangja is olyan lebilincselő, mint a neve hangzása? – tettem fel magamnak a kérdést. Alig pár perc lepergése után erre is választ kaptam, és tévedtem, dallamosan csengő bársonyos hangja sokkal észveszejtőbb. Bár mondandóját nem felém küldte, de még a terem közepén is kristály tisztán hallottam hangját. Mikor oda értem mellé apró kezeit összeszorította és észrevehetetlenül remegni kezdet. Megijedtem, hogy mind ezt én váltottam ki belőle ezért óvatosan ismét használtam különleges képességemet, amivel az érzelmeket tudtam irányítani.  

De próbálkozásom mind hiába volt, ugyan úgy reszketett, nem tudtam mi tévő legyek. Nem akarom, hogy féljen, de ha én sem tudok rajta segíteni, hanem csak rontok a helyzeten, akkor nem tudom, mi segíthet rajta. Szontyolodtam el magamban. Rosszul éreztem magam, hogy itt remeg mellettem és én nem tudok segíteni. Utolsó esélyként felé fordultam, és vámpír vonzerőmet használva rá mosolyogtam, bár nem szeretem használni, de ez is egy olyan adottság, ami újjászületésemnek köszönhetek. Rám nézett halványzöld szemeivel, amit kevés ismeretünk alatt most csodálhatok meg másodszor, majd ő is rám mosolygott bátortalanul.  

Hirtelen minden elveszett körülöttünk teljesen más helyen lebegtünk valahol az univerzum távoli felfedezetlen helyén. Felé nyújtottam karomat, először tétovázott és nem értette, hogy mit is akarok de, aztán bátran megfogta kezem és összekulcsolta sajátjával. Vadul zihálni kezdtem, mikor megéreztem azt a sok érzést, ami benne keringet. Zavarodottság, félelem, kétely, gyűlölet, szeretett, fájdalom és a számomra máig ismeretlen érzés… amit még most sem értek… a szerelem.  

Majd ismét az osztályteremben találtam magam, mindenki felém fordult és kikerekedett szemekkel bámult. Alice mellettem reszketett miközben a kezemet fogta. Amilyen gyorsan csak tudtam szabadítottam ki összekulcsolt kezeink közül a sajátomat és rohantam ki az osztályból emberi sebességet tartva. Figyelnem kellett, nehogy valaki meglásson, de azonnal beszélnem kellett a testvéreimmel. Szerencsémre amint kiértem az udvarra az iskola mögé már is kicsöngettek, és három perc múlva már mind hárman ott álltak körülöttem, míg én a falnak támaszkodva rogytam térdre. Rosalie leguggolt mellém majd halkan suttogni kezdett, ő és Emmett biztos úgy vélték, hogy a vér szagától vagyok ennyire rosszul… egyedül Edward volt az, aki tudta mi is történt az előző órán, de neki gondolatban megtiltottam, hogy bármit is mondjon. Nem tudom, meddig lehetünk ott, de a következő órára már rég becsengettek. Elvesztettem az időérzékem, csak Alice-re és a történtekre tudtam gondolni.  
 

*** 

Hangos kopogtatás térített vissza a jelenbe. Felálltam a szobámban lévő fekete bőr fotelből és elsiklottam az ajtómig. Kattanás jelezte mikor elfordítottam a kulcsot majd lenyomtam a kilincset. Emmett vigyorgó képével találtam magam szembe, arrébb álltam, és jobban kihajtottam az ajtót. A srác átlépve a küszöböt sétált el az egyetlen ülőalkalmatossághoz, - amiben pár pillanattal, ezelőtt még én ültem – és helyet foglalt. Így voltunk egy ideig, míg végül megzavarva a csendet megszólalt. 

- Nyugi öcsi, küldetés tejesítve – vigyorgott még jobban. – Bár a levelet eldobta azért szerintem elmegy.

- Köszönöm Emmett, ezért jövök neked eggyel – sóhajtottam fel. Levél kipipálva, már csak ott kell lennie, és akkor tényleg megnyugodhatok. Kérdezősködtem még afelől, hogy miként fogadta. Nem volt dühös, csalódott, esetleg zaklatott? De testvérem csak annyit mondott, hogy minden rendben volt és, hogy készüljek, mert már csak alig egy fél órám maradt a megbeszélt időpontig. Ránéztem a falon kattogó órára, ami nyolc órát mutatott, majd kitessékelve Emmettet, készülődni kezdtem. Pontosan fél kilencre ott voltam a házuk mögötti erdőnél, és egy faágon ülve vártam mikor érkezik meg a világosság az öröké tartó koromsötét éjszakámban… már vagy tíz perce várakozhattam mikor szívdobogásra lettem figyelmes.  

Leugrottam a faágról, és futni kezdtem felé. Mikor meglátott először megijedt, mert nem ismert fel a sötétségben, de közelebb mentem hozzá és gyengéden végig simítottam bársonyos bőrén. Ekkor már halkan szuszogott és becsukott szemmel élvezte érintésem. Nem bírtam tovább visszafogni vágyaimat, ezért lassan ajkai felé hajoltam. Már alig volt pár centi ajkaink közt, mikor egy idegen vámpír illatát véltem felfedezni a távolban. Gyorsan hátamra kaptam, és futni kezdtem a házunk felé.