(Alice szemszöge) 

Hirtelen ültem fel, ahogy felébredtem álmomból. Hol vagyok? Mi történt velem? Várjunk csak? Hogy is hívnak? Ö… Alice. Igen, Alice vagyok. Na de milyen Alice? Van családom? Miért nem emlékszem semmire? A kérdések csak úgy záporoztak a fejemben, de semmi sem jutott az eszembe hiába gondolkodtam. Nem tudtam, hogy ki vagyok, hogy van-e családom. Tartozom-e valakihez. Egyáltalán azt sem tudtam, hogy mi a teljes nevem. Csak annyiban voltam biztos, hogy Alice. Ennyi lennék? Csak, Alice. Egy lány a világban, akinek nincs senkije. Várjunk csak. Mi ez rajtam? Néztem végig magamon. Testemet csak egy ócska hálóing takarta. Mély levegőt vettem, hogy sóhajthassak egy nagyot, de a következő pillanatban a torkomhoz kaptam. Iszonyatosan égett. Vártam, hogy a könnyeim kicsorduljanak, de csak furcsa bizsergést éreztem, egyfajta szúrást a szemeimnél. Nem értettem semmit, és teljesen kétségbe estem. Fel akartam kelni a mocskos földről, és legnagyobb döbbenetemre, amint ezt kigondoltam már álltam is. Hű, mióta lehetek ilyen gyors? Óvatosan felmentem a lépcsőn, de a ház üres volt. Már ha ezt a helyet háznak lehet nevezni. Olyan, minthogyha leégett volna. Igen, határozottan leégett. Uramisten. Lehet, hogy a házunkban tűz volt és én ide menekültem? Vajon a családom bent égett, vagy elmenekült? Kimentem a romok közül és körbenéztem, mindenhol csak fákat láttam. Tehát egy erdőben vagyok. Igen, ez határozottan egy erdő.  

Az orromat hirtelen megcsapta valami kellemes illat, de a torkom ettől még jobban fájni kezdett. A következő pillanatban, pedig a lábaim útnak indultak és iszonyatos sebességgel rohantam a szag irányába. Furcsa volt az egész. Vörös köd telepedett az agyamra és mintha nem lettem volna ura a saját tetteimnek. Nem sokkal később már egy szarvason voltam és határozott harapással az ütőerébe mélyesztettem a fogaimat, majd inni kezdtem a vérét. Elképesztően jól esett. Miután kimúlt a szerencsétlen áldozatom sokkal jobban éreztem magam. A vörös köd visszahúzódott, a torkom égése pedig alább hagyott. Akkor fogtam fel, hogy vámpír vagyok. Hiszen különben miért lennék ilyen gyors, és miért sóvárognék a vérre? Hirtelen elöntött a pánik, de kényszerítettem magam, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. Össze kell raknom a kirakós darabjait. Vajon mindig is vámpír voltam, vagy átváltoztattak, mint ahogy a színdarabokban elő szokták adni. Sajnos, nem sokat tudtam a vámpírokról, de majd mindent megtudok, legalábbis remélem. Először is keresnem kell egy helyet, ahol többet megtudhatok a fajtámról. Könyvtár. Igen, ez lesz a megoldás.  

Azonnal futásnak eredtem és nem sokkal később már egy kisebb várost láttam meg a szemeim előtt. Biztos van könyvtára, ez a hely jó lesz. Ahogy közelebb értem, hirtelen megcsaptak az illatok. Az egyik csábítóbb volt, mint a másik a torkom pedig megint égni kezdett. Jézusom! Embereket fogok ölni. Nem tehetem, én nem leszek gyilkos! Soha! Vagy lehet, hogy már eleve az vagyok? Mindenesetre azonnal visszafordultam az erdő felé, ha gyilkos is voltam, mostantól akkor sem leszek az. Az erdőben levadásztam még néhány szarvast, majd amikor lehiggadtam végre egy kicsit leültem egy fa tövébe és zokogni kezdtem, de a könnyeim nem folytak. Ezek szerint a vámpírok nem tudnak sírni. Ez a jelen helyzetben nem igazán érdekelt. Összegömbölyödtem a fa tövében és könnyek nélkül pityeregtem. Mit vétettem? Nem tudom, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok, hogy tartozok-e valakihez. Vajon egyáltalán valaki tudja, hogy létezem? Nem, erre inkább nem is gondolok.  

Szörnyen éreztem magam, és nem tudtam hova menni. Embereket nem mertem megközelíteni egyelőre, de nagyon reméltem, hogy egyszer képes leszek rá. Végül is úgy határoztam, hogy inkább visszamegyek abba a pincébe, ahol magamhoz tértem és ott töltök még egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat. Napokig ültem ott a földön és csak tűnődtem, hogy hogyan tovább. A torkom állandóan égett, úgyhogy gyakran mentem az erdőbe vadászni. Már nem is tudtam, hogy mennyi ideje voltam ott magányosan, amikor hirtelen furcsa érzés tört rám, majd képek jelentek meg a szemem előtt. Egy embert láttam, aki le fog zuhanni egy szikláról, méghozzá a közelben. Azonnal felrohantam a lépcsőn és rohanni kezdtem ahhoz a helyhez, ahol a balesetet sejtettem. Még időben odaértem. Hirtelen nem is éreztem a vér csábítását, csak azt tudtam, hogy segítenem kell rajta. Szinte pillanatok alatt ott termettem a bajbajutott mellett és megmentettem. A férfi ezután egyfolytában hálálkodott, de leintettem, és inkább elszaladtam.  

Nem akartam bántani még véletlenül sem, úgyhogy visszarohantam az én kis menedékembe. Amikor odaértem döbbentem csak rá, hogy mi történt. Hiszen nekem látomásom volt, és valami azt súgta, hogy nem először történt velem ilyesmi. A második felfedezésem pedig az volt, hogy több percig álltam ott és lélegeztem is, amíg a férfi hálálkodott és mégsem támadtam rá. Talán meg kéne próbálnom végre emberek közé menni, és akkor még egy könyvtárhoz is eljuthatnék. Holnap megpróbálom. A biztonság kedvéért éjjel még elmentem vadászni, majd másnap reggel felkerekedtem és elindultam a város felé. Csak lassan közelítettem és közben mélyeket lélegeztem, hogy meggyőződjek róla, hogy képes leszek uralkodni magamon. Először elcsentem néhány csinos ruhadarabot egy szárítóról, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy őrült, majd a könyvtárhoz mentem. Amikor beléptem az ajtón a torkom égni kezdett. Nem tudtam, hogy mi történt velem, hiszen az előbb még szinte semmi bajom nem volt. A házon kívül is éreztem, hogy bizsereg a torkom, de itt bent valami szörnyű volt. Tudtam, hogy nem torpanhatok meg. Végül is van megoldás, nekem nem muszáj lélegeznem, erre már viszonylag régen rájöttem. Bementem és elkezdtem vámpírokról szóló irodalom után kutatni.  

• Segíthetek, kisasszony? – jött oda hozzám egy fiatal férfi mosolyogva. A fenébe, most mit csináljak? Egy pillanatra a polc felé fordultam, ahol erősebb volt a papír illata, majd vettem egy levegőt.
• Köszönöm, nem. Már megtaláltam, amit kerestem – mondtam el egy levegővel, majd rá mosolyogtam.
• Rendben, akkor nem is zavarom, hölgyem. Ha bármire szüksége van, akkor ott megtalál – mutatott egy asztal felé a terem másik végében.

Miután a levegőm elfogyott és nem akartam még egyszer a kedves fiú életét kockáztatni, ezért inkább csak mosolyogva bólintottam, és legnagyobb megkönnyebbülésemre ő hátat fordított és visszament oda, ahonnan jött. Huh, ezt megúsztam. Azon a délutánon mindent elolvastam, amit találtam a vámpírokról, de attól tartottam, hogy nem lettem sokkal okosabb így sem. Olyanokat olvastam, hogy a karó a szívembe meg tud ölni és a napfény is, meg a szenteltvíz égeti a bőrömet és, hogy a fokhagymával el lehet űzni a fajtánkat. Úgy gondoltam, hogy kiderítem mi igaz ebből. Amikor kimentem a könyvtárból megpillantottam egy templomot. Kissé félve bementem és a számat szorosan összeszorítva, csukott szemmel bedugtam a kezem a szentelt vízbe, de nem történt a világon semmi. Tehát ez nem volt helytálló kijelentés. Tovább sétáltam és találtam egy zöldségest, ahol kezembe vettem egy fej fokhagymát. Az orromhoz emeltem és megszagoltam, de nem történt semmi. Az illata valóban nem volt kellemes, de nem éreztem úgy, hogy el kéne menekülnöm ettől az aprócska növénytől. Tehát eddig négy állítólag alátámasztott tényből kettő már biztosan téves. A napsütéses dolgot nem lesz egyszerű kipróbálni, hiszen állandóan felhők borítják az eget itt, de a karót, majd talán a kis zugomban kipróbálom, itt nem lenne jó ötlet, hiszen az emberek eléggé sikoltoznának, hogyha itt helyben leszúrnám magam és porrá változnék. Hazamentem. Már ha azt a romot otthonnak lehet nevezni és kerestem valamit, amit karónak használhatnék. Találtam is egy régi széklábat.

• Ez jó lesz – mondtam magamnak, majd magamba akartam döfni, de megtorpantam. – Én nem akarok meghalni. Mi van, ha ebben nem tévedtek? – gondolkodtam el. Nagyon kíváncsi voltam, de nem mertem megtenni. Azért öngyilkosságra soha nem lennék képes.

Mindenesetre a napfényt még ki fogom próbálni. Nem is kellett rá sokáig várnom, néhány héttel később kisütött a nap. Kissé félve dugtam ki a kezem a fénybe, de meglepő látvány fogadott. Nem égtem el, sőt a nap kellemesen bizsergette a bőrömet, és azt kellett, hogy mondjam, hogy gyönyörű vagyok. Ez most nagyon egoistán hangzik, de ahogy a bőröm csillogott a fényben egyszerűen  hihetetlen volt. Mint, amikor a napfény visszatükröződik a kristálytiszta tavon és apró szikrákat szór a víztükör tetején. Fantasztikus. Még egy ideig gyönyörködtem a látványban, majd kiléptem a fényre teljes testemmel, hogy az arcomat is átjárja ez a kellemes bizsergés. Eddig ez volt az első szép élményem, amióta felébredtem. Örömömet csak az árnyékolta be, hogy ezt nem oszthattam meg senkivel. Úgy lenne az igazi, hogyha a családom, vagy a szerelmem társaságában sütkérezhetnék így. Vissza kell mennem a könyvtárba és kutatnom, hogy megtudhassam, ki vagyok. Úgy is lett. Két nappal később, amikor az eső nem zuhogott és a nap sem sütött visszamentem és kutatni kezdtem, de nem találtam feljegyzést eltűnt személyről, akit bárki is hiányolna. Elkeseredett és magányosan tértem vissza „otthonomba”. Kezdtem feladni minden reményemet, hogy valaha is esélyem lesz a boldogságra, de hirtelen látomás tört rám.  

Egy fiatal férfi volt az. Egy vendéglőben ücsörgött és teljesen magába volt roskadva. Hiszen ő is vámpír. Tört rám a felismerés. A bőre hófehér és bár harapásnyomok tarkítják mégis gyönyörű  és jóképű. A szeme elég félelmetes, átmenet valahol az izzó vörös és a borostyán szín között. Kicsit félek tőle így első ránézésre, de mégis úgy érzem, hogy meg kell találnom őt, mert a félelemhez valami különös vonzalom is társul. Az arca és a haja, mint egy büszke oroszlán, de a szomorú szemei. Kétségbe van esve, akárcsak én. Ő lesz az akihez tartozni fogok. Most azonnal indulok. Gondoltam magamban és már fel is pattantam. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vajon nekem is ilyen színű a szemem? Még soha nem néztem meg, hogy milyen. Nem ijedtek meg tőlem a könyvtárban, úgyhogy nem hiszem, hogy furcsa árnyalatú volna. Na, de vissza a látomáshoz. Meg kell találnom ezt a fiút. Azonnal futásnak eredtem. Ösztönösen tudtam, hogy merre kell mennem és reméltem, hogy odaérek még mielőtt az a férfi meggondolja magát és eltűnik.  

(Jasper szemszöge) 

Már több évtizede annak, hogy Maria átváltoztatott. Istenem, micsoda gyönyörű  szirénnek láttam azon az éjszakán. Nem voltam képes ellenállni neki, de most már csak egy szörnyeteget látok benne. Ez nem élet. Mi lett belőlem? Egy közönséges sorozatgyilkos, aki parancsra még a saját fajtáját is kiírtja, legalább az embereket nem szórakozásból gyilkolom meg, hanem azért, mert szükségem van a táplálékra. Bár ne érezném közben a fájdalmukat és a félelmüket. Mindenki más, aki itt van élvezi a táplálkozásokat, de én nem vagyok rá képes. Hiszen, amikor elmegyek vadászni és elkapok valakit érzem, hogy mennyire fél, mekkora fájdalmat okozok neki, hogy hagyja el az élet. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni. Egy szörny lettem, egy lelketlen vadállat, aki mindenkit bánt. Két lehetőségem maradt. Az egyik, hogy a legközelebbi harcnál hagyom, hogy végre széttépjenek és elégessenek, mert talán az lenne a legjobb, ami velem történhet. Vagy elhagyom ezt a családot, ahogy azt Charlotte és Peter is tervezi. Az ő érzelmeik az egyedüliek, amiket szívesen érzek át. Szerelem, egy kis boldogság, vágyakozás. Milyen csodálatos érzelmek. Mindig kellemes bizsergés fut végig rajtam, amikor a közelemben vannak, mint most is. Charlotte kedvese ölébe ül, és nem csinálnak semmit, csak ölelik egymás. Peter néha végigsimít Charlotte hátán, amitől mindkettőjüknek boldogság árad szét a testében és a lelkében. Milyen csodálatos érzés is a szerelem.  

• Jasper –  szólított meg Charlotte, ami kizökkentett engem barátaim bámulásából. Oh, talán már zavaró voltam. Nem akartam illetlen lenni.
• Ne haragudjatok – mondtam lesütött szemekkel. – Nem akartam zavarni, már itt sem vagyok – mondtam és felálltam.
• Ne, várj. Beszélni szeretnénk veled – mondta Peter határozottan. – Kérlek, gyere kicsit közelebb hozzánk. Nem akarjuk, hogy más is hallja – suttogta idegesen.

Csendben odasétáltam, leültem melléjük és vártam, hogy belekezdjenek. Egy kicsit feszültnek éreztem őket. Remélem, hogy nincs valami baj.

• Nézd, Jasper. Tudjuk, hogy Maria a párod, és mi nem akarunk beleszólni az életedbe, de mi elmegyünk. Elegünk van ebből az állandó háborúskodásból. Szeretnénk békében és boldogan élni az örökkévalóságunkat.
• Ezt meg tudom érteni – mondtam mosolyogva. – Mikor indultok? – kérdeztem kíváncsian.
• Még ma éjjel – mosolygott rám Charlotte. – Gyere velünk – fogta meg a kezem. – Ez itt nem neked való élet. Tudom, hogy te sem vagy itt boldog. Maria-val sosem leszel az.
• Nem tudom – mondtam kissé szomorúan. – Még gondolkoznom kell a dolgon, de ti menjetek. Sok boldogságot kívánok nektek és remélem, hogy még találkozunk – mondtam mosolyogva és magamhoz öleltem Charlotte-ot, majd kezet fogtam Peterrel is. Nem sokkal később pedig már útnak is indultak. Hiányozni fognak, de tudtam, hogy így sokkal szebb életet élhetnek majd biztonságban és szeretetben.

• Jasper –  hallottam meg teremtőm dorombolását. Ez csak egyet jelenthet.
• Maria – fordultam felé és kissé erőltetett mosolyra húztam a számat. Csak erre kellek neki, hogy a testi vágyait kielégítsem és, hogy a harcban győzedelmeskedjen, semmiféle gyengéd érzelmet nem áraszt.
• Gyere – mondta sejtelmesen, majd leült a kanapéra. Én pedig engedelmeskedtem, mint mindig. Ez nem mehet így tovább.

Leültem mellé  a kanapéra és ő rögtön rám vetette magát. Az átváltozásom utáni első időszakban még kifejezetten élveztem ezeket az együttléteket és a gyilkolást is, mert akkor tomboltak bennem az érzések és az erő, de mára már ez is csak a napi rutin részévé vált. Inni, Maria igényeit kielégíteni, ölni, megnyerni a háborút. Ennyi vagyok. Jasper Hale, egy játékszer, amit a teremtője zsinóron rángathat. A távozásomról, akkor döntöttem véglegesen, amikor megéreztem, hogy Maria talált nálam jobbat és már csak a saját szórakoztatására van velem is együtt. Egyértelmű, hogy semmi dolgom itt már. Ideje, hogy új életet kezdjek. Miután Maria este elment, hogy újabb katonákat „toborozzon” magának összeszedtem azt a néhány ruhámat, ami volt és elindultam az új életem felé. Bárhol csak jobb lehet, mint itt. Csak futottam napokon keresztül, éppen, amikor egy erdőn futottam keresztül megéreztem néhány medve illatát, sosem gondoltam még arra, hogy rávessem magam az állatokra és velük oltsam szomjamat, de most semmi nem érdekelt, úgyhogy három medvével is végeztem. Az ízük nem volt éppen bódító, mint az embereké, de egészen kellemes volt. Talán mostantól élhetnék állatok vérén? Hiszen az ő fájdalmukat és érzéseiket nem érzem. Ez nem is rossz ötlet. Igen, valahogy meg fogom oldani a dolgot. Állatokon fogok élni. Utam során elrohantam egy patak mellett és megálltam, hogy megtisztítsam magam a vadászat után.  Amit láttam az egészen megdöbbentet. A szemem már nem izzott vörösen, hanem valami átmenet lett a vörös és a borostyán között. Lehet, hogy a szemszínem megváltozik, hogyha állatok vérét iszom? Talán nem festenék többé úgy, mint egy megátalkodott szörnyeteg.  

Csak rohantam és utam során megpillantottam egy vendéglőt. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy be kell mennem. Emberi tempóban léptem ki az utcára és sétáltam be a fogadóba. Mindenki rám nézett, amikor bementem. Automatikusan felmértem a terepet, amikor bementem, pedig ez most nem háború, de attól tartok, hogy a hosszú idő során, amíg ez volt a dolgom már természetessé vált ez a reakció, hogyha új helyre tévedek. Mélyet lélegeztem és megéreztem azt az édes illatot, ami csak a mi fajtánkat jellemezte. Tehát vámpír van a teremben. Gyorsan leültem a pulthoz és óvatosan körbesandítottam, természetesen diszkréten. Akkor láttam meg Őt. A sarokban ült és gyönyörű volt. A szemei, akár a folyékony arany, a teste apró és kecses. Csodálatos látványt nyújtott. Ha ő a halál, akkor boldogan fogok meghalni, de bántani nem fogom, ez biztos. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódott mélyet lélegzett, majd egy sóhaj kíséretében felállt és elindult felém.