Alice 

Ismét elaludtam, remek az egész életemet végig alszom. Hangos kiabálásra lettem figyelmes, ami valószínűleg a földszintről jöhetett. Kíváncsiság eluralkodott rajtam és amilyen halkan csak tudtam kiosontam az ajtón s a lépcső felé  vettem az irányt. Csak Esmet láttam amint a kis lánnyal játszik a többiek látótávolságon kívül voltak. Renesmee meglátott és elkezdet hangosan kacagni, integettem neki majd mutatóujjamat számra helyezve, jeleztem neki, hogy maradjon csöndben. Esme is észre vett, de úgy tett, mint ha nem is lennék ott s tovább játszott Nessie-vel.  

Pár lépcsőfokot lejjebb mentem és így már mindenkit láttam. A kiabálás egyre hangosabb lett.

- Miért engedted haza? – hallottam Carlisle.

- Azt mondta, hogy valami dolga van. Miből gondolhattam volna, hogy azzal a korccsal találkozik? Tudtommal nem én vagyok a gondolatolvasó. – mordult fel hercegem.

Szóval rajtam veszekszenek, jobban mondva miattam. Pedig én pont ezt nem akartam, hogy miattam veszekedjenek. Bűntudatom lett és összezavarodtam.

Miért történik mindig ez velem? Mindennek én vagyok az oka, pedig azt se tudom mi történt…

- Jasper, te is tudod jól, hogy Edward nem tehet semmiről. – szólalt meg Rose.

- Most minek véded? Te is jól tudod, hogy mindannyiunk közül ő meg tudta volna akadályozni, hogy mind ez ne történjen meg!

Elképedve néztem, hogy Jasper most mennyire más. Nem ugyan az volt, akit én ismertem. Pont olyan volt, mint az egyik álmomban…

- Alice, felébredtél? – kérdezte Bella, de már mellettem állt a lépcsőn. A vér is megfagyott bennem egy pillanatra, amikor rá rakta a kezét a vállamra. Mindenki a lépcső felé nézet, Jasper szemeiben mérhetetlen fájdalmat láttam.

- Igen.

 

- Mindent hallottál? 
- Azt hiszem, de mire volt jó ez a kiabálás? –fordultam hercegem felé. A lépcsőhöz sétált majd felnézet rám. Csak néztük egymást, és nem törődtünk mással. Valami különös kapocs alakult ki köztünk. Az óra mutató körbe járta az időt de ez sem érdekelt. Csak az, számított, hogy újra elvesszek tekintetébe, Ő létezik számomra, senki más. De mint minden jónak ennek is vége szakadt. Elindult a kannapétól s út közbe karjai közé kapva felvitt az emeletre. Hirtelen a saját szobájában találtam magam, amiben most egy gyönyörű hófehér színben pompázó francia ágy volt. Csodálkozva néztem rá, mire ő csak bólintott egyet és megcsókolt. (Írói megjegyzés: A történet egy része itt most szünetelni fog az, hogy mi is történt a hálószobában, körülbelül a 12-14. rész körül kiderül. De most a sztori ugrik fél évet, ha nem többet, remélem nem gond.)

 
 

Jasper

 

Ha lehetséges az, hogy valaki kétszer legyen szerelmes ugyan abba a lányba akkor velem megtörtént. Alice teljesen kifordult fél év alatt önmagából de természetesen jó irányba, és ezzel engem is magával húzott. Igaz családom felé néha még mindig a komor semmit mondó énemet mutatom, de mikor Angyalom velem van akkor a mennyekben, érzem magam. Most is itt fekszünk a folyóparton egy fa árnyékában.

- Hiányoztál… - hajtotta fel fejét mellkasomról, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Te is, de csak két napig voltam távol.

- Tudom, de nekem az egy örökkévalóság.

- Ne kezd megint! Megígértem, ha már eléggé készen leszel rá, akkor átváltoztatlak – csókot leheltem fejére és tovább simogattam a vállát ahol az a korcs, megsebezte.

Mindössze hat hónap telt el az óta a szörnyű tett óta, de a mai napig, amikor csak ránézek Alice vállára ahol egy mély karmolás nyomnak a hege, árulkodik…

- Jasper, hahó!

- Bocs, csak elgondolkoztam.

- Megint Nick-en igaz?

- Hogy bírsz azok után  megbocsátani neki? Mi lett volna, ha mondjuk, átváltozik vagy rosszabb? Arra nem is gondoltál, hogy akár ott megölhetett volna?

- Jazz, nem történt semmi szóval ne rágd tovább magad.

- De hát… - szavamba vágott, ismét.

- Semmi, de hát… Felejtsük el a múltat örökre, és a jelennel foglalkozzunk. Vagy azt akarod, hogy mérges legyek? – nézet rám fenyegetőző szemekkel.

- Nem – adtam meg magam végül.

- Akkor csókolj meg! –  ezzel már nem ellenkeztem és eleget adva kérésének megcsókoltam.  

Edwarddal sokat beszélgettünk, és amiben csak tudott mindig segített nekem. De azt sehogy sem értette, hogy miként bírom ki Alice mellett anélkül, hogy kárt tegyek benne. Mikor neki szinte a kínok kínját kellett elviselnie Bella közelébe, hogy ne támadjon rá. Én magam se értem de egyáltalán nem zavar, hogy ilyen téren is más vagyok, mint fivérem.

 

- Mennünk kéne… - javasoltam, mivel már sötétedni kezdet.

- Még ne menjünk, olyan szép ma a naplemente.

- Nálad nem szebb hercegnőm. – Köré fontam karjaimat, majd így néztük végig a nap lemenő sugarainak harcát az éjszakával, hogy ők pedig még ragyogni akarnak az égen még egy kis fényt hozva az emberek és vámpírok világába. De mint mindig ma is a nap vesztett, de „hallom” amint magában kacag, hogy pár óra múlva ismét előbúj rejtek helyéről fényességgel borítva be, az éget.

- Már is elaludtál? –  Nevettem el magam halkan – mondtam, hogy induljunk.

- Nem alszok, csak pihentettem a szemem.

- Az nem számít –  kimászott az ölemből, míg felkeltem a földről majd, mint egy kiscica könyörgő szemekkel nézet rám, hogy hagyjam tovább aludni. – Gyere te álmos kiscica, menjünk haza. – Utoljára megpusziltam a homlokát s futni kezdtem vele hazáig.

 

- Mikor aludt el? –kérdezte Esme mikor, lefektettem a nappaliban lévő kannapén.

- Mielőtt elindultunk, de megint arról a korcsról álmodik.

- Nyugodj meg, Jacob volt ma itt és mondta, hogy mi óta megtudták mit is tett Nicolas és kitaszították a falkából nem látták sehol sem. – Próbált nyugtatni, de ez sem segített. Az az őrült korcs nem elég, hogy megerőszakolta Alice-t de kis híján megölte. Igaz erre csak akkor jöttünk mikor Alice végre felfogta, hogy mit is tett vele Nicolas. Szörnyű idők jártak akkoriban és még ráadásul meg is bocsátott neki a szerelmem.

- Jó befejeztem, Alice-nek is megígértem, hogy többet nem emésztem magam.

- Na látod, ő is örülne neki, ha abba hagynád végre. – Egy takarót terített törékeny testére Bella, amit most hozott le az emeletről. – És elmondtad már neki?

- Nem, akartam de nem volt olyan a hangulat.

- Mikor mondod el neki akkor? Már két hete tervezed, de sose cselekszel.

- Jól van, de megint szóba hozta, hogy ő csak egy ember… El se tudod képzelni mennyire, hasonlít rád hugicám – nevettem fel.

- Remek, most ezt hallgathatom életem végéig.

- Akkor sokáig fogod Kedvesem – ölelte át Bellat hátulról Edward. Már mindenki a nappaliban volt és együtt nevetett mindenki, ahogy visszagondoltunk a régi időkre. A nevetésre felébredt Alice és nem értette, miért van mindenki körülötte, és miért nevetnek.

- Mi ilyen vicces? – dörzsölte meg szemét, hogy jobban lásson.

- Semmi édes.

- De én tudni akarom –  sértődőt meg.

- Mi megyünk is akkor –  szólt fel Edward. Kösz, hogy megint nincs magánéletem. Üzentem neki gondolatba, majd megvártam, míg mindenki kiment és neki kezdtem a mondandómnak.

- Alice mondanom kell valamit – láttam, hogy megijedt ezért leültem mellé, és simogatni kezdtem a hátát.

- Igen? Talán már nem szeretsz? – kezdett szipogni. Szegény, nem akartam ennyire rá ijeszteni.

- De hogy is nem. Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek.

- Csak…

- Nincs semmi csak. Ez az igazság!

- Akkor még is mi az, amit mondanod kell? A többiek miért mentek ki?

- Hé, hé nyugalom. Azt akarom elmondani – türelmetlenül nézet rám. Elővettem a zsebemből a kis ezüst dobozt, majd elé térdeltem. A szemei könnybe lábadtak mikor rájött mit is akarok most csinálni.

- Igen! – remek, még egy gondolatolvasó van a családban. Azért még feltettem a kérdést.

- Mary Alice Brandon leszel a feleségem? – a nyakamba ugrott és elborulva a földön kezdett csókolni ott ahol ért.