(Jasper szemszöge) 

Lassan és megfontoltan lépkedett felém, és végig a szemembe nézett. Képességemmel megpróbáltam felmérni, hogy mit is érez most. Vajon támadni fog-e? De amit éreztem az valami egészen más volt. Őszinte szeretet és boldogságot sugárzott. Nem volt benne semmi ellenségeskedés. Megállt előttem egy lépésnyire és csókra nyújtotta apró kis kezét. Azonnal megfogtam a felajánlott kezet és lágy csókot leheltem rá. Utoljára akkor tettem ilyesmit, amikor még ember voltam a vámpíroknál ez nem volt klasszikus üdvözlési forma, mi inkább vicsorítunk, és ha ellenséges, akkor támadunk.

• Nagyon megvárakoztattál – mondta mosolyogva, amikor újra a szemébe néztem.
• Bocsásson meg, kisasszony – mosolyodtam el én is. Megvárattam? Hiszen nem is ismerem, ezt meg vajon hogyan gondolta?
• Megbocsátok – kuncogott megkönnyebbülten. – Még mindig jobb, hogy csak várnom kellett, mintha egyáltalán nem jöttél volna.
• Elnézést, hölgyem, de azt hiszem, hogy összekever valakivel. Nem rémlik, hogy ezelőtt találkoztunk volna – mondtam elgondolkozva. Hacsaknem emberi életemben, mert akkor nyilván elhalványult az emlék. Bár szinte biztos, hogy egy ilyen csodálatos lányt soha nem felejtettem volna el.
• Valóban nem találkoztunk ezelőtt – nevetett fel csilingelően. – Kérlek, menjünk egy ennél nyugodtabb helyre és mindent megmagyarázok – ajánlotta fel.
• Rendben, legyen, ahogy kívánja, kedves… - félbehagytam a mondatot és vártam hátha megtudhatom a nevét is ennek a tüneménynek.
• Alice – mondta mosolyogva, és apró pukedlit tett előttem.
• Alice, gyönyörű név – mondtam elbűvölve. – Az én nevem, pedig Jasper Hale.
• Nagyon örvendek, Jasper – mondta szeretettel.

A karomat nyújtottam, és amikor elfogadta elindultam kifele a fogadóból. Miután kiértünk megkérdeztem, hogy hol szeretne beszélgetni, mire Alice az erdő felé bökött a fejével. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy talán csapdába sétálok, de amint ismét felmértem a lány érzelmeit minden bizalmatlanságom elillant. Egyáltalán nem akart nekem rosszat. Sőt, nagyon mély érzelmeket táplált irántam annak ellenére, hogy most találkoztunk életünkben először. Egészen bementünk az erőd sűrűjébe, majd megálltunk és Alice helyet foglalt egy kidőlt fatörzsön, majd intett, hogy nyugodtan foglaljak helyet mellette. Én pedig azonnal leültem mellé, és kérdőn ránéztem. Ő mélyet sóhajtott, majd belekezdett a mondandójába.

• Szóval, most lehet, hogy őrültnek fogsz tartani, de nekem látomásaim vannak – mondta lesütött szemmel. – Ezért tudtam, hogy ide fogsz jönni, és úgy éreztem, hogy találkoznunk kell, tehát gyakorlatilag én tényleg vártam a vendéglőben.
• Értem – mondtam nyugodtan. Tehát ő is különleges vámpír, ahogy azt Maria szokta mondani a fajtánkban képességekkel rendelkező egyedekről. Bár ez a lány akkor is különleges lenne, ha nem lenne képessége.
• Ennyi? Semmi, ez megőrült, vagy ne nézz már madárnak? – nézett fel rám döbbenten.
• Nem, semmi ilyesmi. A fajtánkban vannak képességekkel rendelkező tagjai, ezek szerint neked a jövőbelátás adatot meg – mosolyogtam rá vidáman. Igazán édes volt ez a meghökkent arc.
• Ismersz másokat is, akik ilyenek? – lett kíváncsi, még a szeme is megcsillant.
• Igen, ismerek – mondtam őszintén. - Valójában nekem is van képességem – mosolyodtam el elképedt arcát látva.
• És mi az? – kérdezte izgatottan.
• Érzékelem és irányítani tudom az érzelmeket – magyaráztam, ő pedig tátott szájjal figyelt.
• Ez nagyon érdekes lehet. Akkor azt is tudod, hogy most mit érzek? – jött zavarba.
• Igen, éppen most jöttél valamiért zavarba – kuncogtam fel.
• Ajaj – hajtotta le a fejét. – Ki is tudod kapcsolni ezt?
• Már próbáltam néhányszor, és sajnos nem sikerült, úgyhogy ez valószínűleg állandó – gondolkodtam el.
• Értem – válaszolt ezúttal ő tömören.
• Mióta vagy vámpír? – kérdeztem kíváncsian. Eléggé kis tapasztalatlannak tűnt. Vajon hol van a teremtője?
• Ö…nem tudom – mondta ingerkedve.
• Nem tudod? – döbbentem meg. Erre mindenki mindig, nagyon is pontosan szokott emlékezni.
• Egyszer csak egy koszos pincében ébredtem. Nem tudom, hogy előtte mi történt, vagy, hogy vámpír voltam-e már akkor, vagy sem. Semmire sem emlékszem, ami azelőtt történt, csak arra, hogy a nevem, Alice. Még csak azt sem tudom, hogy mi a vezetéknevem, van-e családom. Semmit – mondta csüggedten és éreztem, hogy nagyon felzaklatja ez a dolog. Bár ki ne lenne ideges, hogyha elvesznének az emlékei. Biztosan valami komoly sokkhatás érte szegényt. Felhasználva képességemet, nyugalmat árasztottam felé és éreztem, hogy egyre jobban ellazul.
• Köszönöm – mosolygott rám hálásan.
• Nincs mit – mondtam és lassan közelebb csusszantam, hogy átölelhessem a vállát.

Csak finoman karoltam át, hogyha ő nem akarja, akkor el tudjon húzódni, de egyáltalán nem tiltakozott. Sőt, belesimult az ölelésbe és az ingembe kapaszkodott. Most először volt igazán jó érzés, amikor valaki hozzám bújt. Maria is megtette jó néhányszor, de sosem azért, mert szüksége volt rá, hanem mert éppen úgy tartotta kedve, vagy elő akarta adni a többiek előtt, hogy mennyire sajnálja az elvesztett vámpírokat, holott igazából csak tárgyként kezelt mindent és mindenkit. Ez a lány viszont egészen más. Csupa érzelem, báj és gyengédség. Nem is beszélve az ösztönös kecsességéről, ami túltesz bármelyik vámpírén, akikkel eddig találkoztam.

• Miért akartál találkozni velem? – jutott eszembe hirtelen. Hiszen az egy dolog, hogy látott a látomásában, de attól még nem feltétlenül kell felkeresnie valakit.
• Azért, mert egyedül vagyok és láttam, hogy te is állatok vérén fogsz élni, ráadásul egyedül vagy, mint én, ezért gondoltam, hogy ha nem vagyok nagy kolonc a nyakadon, akkor szívesen csatlakoznék hozzád – magyarázta még mindig hozzám bújva. Kolonc? Még, hogy ő? Micsoda butaság.
• Egyáltalán nem bánnám, hogyha velem tartanál – simítottam végig a hátán, mire megborzongott.
• Remek, nagyon reméltem, hogy nem utasítod vissza az ajánlatomat – nézett rám mosolyogva.

A nap hátralevő  részét és az éjszakát is átbeszélgettük. Elmesélt mindent, amit történt vele, amióta vámpír. Én pedig elmeséltem neki a hosszú évtizedeimet, amit Maria-val és hadseregével töltöttem. Kicsit féltem, hogy az emberölős részek miatt, majd megundorodik tőlem, de ennek legnagyobb örömömre semmi jelét nem mutatta, sőt mélyen együtt érzett velem és nagyon sajnálta, hogy ilyen szörnyű körülmények között éltem évtizedeken át. Miután elmeséltem vámpír létem minden egyes pillanatát sokáig hallgattunk, de a csend egyáltalán nem volt kínos. Biztosan időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Vártalanul a szemembe nézett és mosolyogva megszólalt.

• Tehát az hazugság, hogy a karó a szívűnkbe megöl minket? – kérdezte kuncogva. Nem igazán értettem ezt a kérdést, de azért válaszoltam.
• Nos, a karó a bőrünkön sem tud áthatolni, nemhogy még megölni – mosolyogtam rá.
• Sejtettem – mondta komolyan.
• Beavatnál engem is, ebbe a fontos kérdésbe? – kérdeztem kíváncsian. Ez a karó dolog nagyon csiklandozta a fantáziáját.
• Igazából, amit a vámpírokról eddig tudtam, azt csak könyvekben olvastam a könyvtárban és hát négy alapvető dolog volt, amivel el lehet üldözni, vagy elpusztítani minket, de a jelek szerint, mind butaság volt.
• Nem mondod, hogy kipróbáltad ezeket a módszereket – nevettem fel hangosan. Ez nagyon aranyos. Szinte látom magam előtt, ahogy félve kidugja a kezét a napra, vagy ahogy attól tart, hogy a templom ajtaja összedől, amikor belép rajta, meg hasonló butaságok.
• Ne nevess ki – mondta durcásan. – Én nem voltam tisztában azzal, hogy mi vagyok. Csak akkor tudatosult bennem, amikor őrült módjára rátámadtam egy szarvasra az erdőben, mert elbódított az illata. Tudod te, hogy milyen nehéz volt egyedül? Te legalább azt tudtad, hogy mi vagy és mi történt veled. Aki engem ilyenné tett, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy elmondja, hogy kicsoda és miért tette azt, amit – fakadt ki és éreztem, hogy nagyon feszült lett hirtelen. Szegényke, nem akartam a lelkébe gázolni, de olyan aranyos volt, ahogy komolyan elgondolkozott, ezen a karó kérdésen.
• Bocsáss meg, kérlek – öleltem át és finoman megcirógattam a hátát, mire megborzongott. Azonnal elhúzódtam tőle. – Ne haragudj – ültem egy kicsit arrébb. Biztos fél tőlem, most hogy már mindent tud.
• Nem, ez nem azért volt, mert nem esett jól – mondta gyorsan, majd lesütötte a tekintetét. Nem azért volt? Hát mi másért lett volna? Oh, én hülye, egyszerűbb lenne, ha figyelnék. Hiszen érzem, hogy jól esett neki. – Mégis ki tudod kapcsolni a képességed? – kérdezte döbbenten.
• Nem, én csak, nem is tudom, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy azért húzódtam el, mert azt hittem, hogy félsz tőlem – magyarázkodtam. – De érzem, hogy nem félsz. Sőt. Kedvelsz engem – mosolyogtam rá őszintén. – Én is nagyon kedvellek téged.

(Alice szemszöge) 

Hát ez nagyon furcsa. Erős vámpír, több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, mégis milyen kis félénk és bizonytalan. Szegénynek biztosan nehéz volt az élete ezzel a Maria-val. Viszont azt mondta, hogy kedvel és ez annyira boldoggá tesz. Végre valaki, akihez tartozhatok és, akihez tartozni is akarok. Még csak most ismerkedtünk meg, de érzem, hogy vonzódom hozzá. Annyira kedves és figyelmes. Mindig is ilyen férfiról álmodoztam, és most végre esélyem lesz rá, hogy megkapjam. Nem csalódhat bennem soha, és nem is fog. Mindent megteszek, hogy elfelejtse a szörnyű múltját. Először is rá kell szoktatnunk az állati vérre, bár ha jól látom, már elkezdte, mert a szeme már nem teljesen vörös.

• Alice? – szakított ki Jasper a gondolataimból.
• Igen? – mosolyogtam rá. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, amíg a gondolataimba mélyedtem.
• Csak azt kérdeztem, hogy biztos vagy-e abban, hogy velem akarsz maradni – mondta határozottan. Miről beszél? Hát persze, hogy vele akarok maradni.
• Miért kérdezed ezt? Már nem akarod, hogy veled maradjak? – kérdeztem csalódottan. Még el sem kezdődött a közös jövőnk és máris vége van? Mit rontottam el?
• Dehogynem, csak tudod, te olyan tiszta és ártatlan vagy, de ez rólam már nem mondható el – hajtotta le a fejét.
• Jasper, hidd el, hogy nincs veled semmi baj. Nem tartalak kegyetlennek, és gyilkosnak sem. Rosszkor voltál, rossz helyen. Ennyi az egész. Még változtathatsz az életeden, ha akarsz – mondtam őszintén és közelebb csusszantam hozzá.
• Akarok, nagyon is – mondta határozottan. - Akkor? Együtt menjünk tovább? – kérdezte kicsit megkönnyebbülve.
• Igen, együtt – mondtam határozottan és finoman összekulcsoltam az ujjainkat, majd felálltunk és elindultunk. Azt hogy hová még nem tudom, de nem is ez volt a lényeg. Most csakis az számított, hogy együtt vagyunk.