A nap sugarai utat törtek maguknak az elhúzott függönyön át, hogy bevilágítsák fényükkel az egész házat. Nem is volt szebb dolog a ragyogó napsütésnél, főleg akkor, ha valaki a világ egyik legesősebb városának a lakója. Forks-ban nagy ritkaságnak számított ez a fajta jelenség, így hát ahogy rájöttem, hogy a szemeimet a nap éles fénye készteti arra, hogy visszacsukódjanak, erőt vettem magamon, és ülőhelyzetbe tornáztam magam az ágyon. Macska módjára nyújtózkodtam, az alvástól a végtagjaim kissé elgémberedtek. Nem volt szükségem arra, hogy sokat pihenjen, elég volt, ha hetente egyszer elmegyek aludni, ilyenkor viszont képes voltam 24 órán keresztül nyomni az ágyat. A vastag tölgyfaajtón való kopogtatásra azonnal felfigyeltem, s már rohantam is, hogy feltépjem azt, beengedve vendégemet.

Ki lehetett volna más korai látogatóm, mint legjobb barátom, Jacob Black?

- Jó reggelt csipkerózsika! Rekordot döntöttél, tudod e? Huszonhat órán át aludtál - vigyorgott rám oldalra fordított fejjel Jake.

- Tudod, valamikor ki kell pihennem magam, hisz melletted sosincs igazán nyugtom! - bokszoltam a vállába szenvtelenül.

Ezen cselekedetemmel csak azt értem el, hogy Jacob röhögőgörcsöt kapott, s hasát szorítva kezdett el fetrengeni az ágyon.

- Hé! Óvatosan! Le fogod verni a... lámpát - fejeztem be fejemet csóválva megkezdett mondatom, akkor, amikor az éjjelilámpám hangos csattanással landolt a padlón, és természetesen ripityára tört.

- Ó! Sajnálom! - nézett rám bűnbánó kiskutya módjára Jake, tudta, hogy ilyenkot úgy sem tudok rá haragudni.

- Semmi baj! - borzoltam meg dús, fekete haját.

Elkapott a derekamnál fogva, és maga mellé rántott az ágyra. Nevetve próbáltam kiszabadulni a karjaiból, de annak ellenére, hogy vámpír voltam, legalábbis félig, eléggé kis erővel rendelkeztem. Jake simán elbírt bánni velem.

- Eressz el! - ütögettem izmos, napbarnított karját, hangosan sikontgattam.

Bizonyára odalent nagyon aggódhattak értünk, ugyanis őrült tempóban rohantak be a szobámba. Amint meglátták, hogy valójában nincs is semmi baj, hanem pont ellenkezőleg, nagyon is jól szórakozunk, apám először aggódo arca kissé dühössé változott át.

- Renesmee, megtennéd, hogy felöltözöl?! - kérdeztem enyhe éllel a hangjában.

Végignéztem magamon, és most vettem csak észre, hogy egy nagyon apró, fehér hálóing van rajtam, melyen teljes mértékben átlátszik a melltartóm és a bugyim. Elszégyeltem magam, és olyan sebesen szabadultam ki Jake karjai közül, hogy észre sem vette, hogy eltűntem.

- Bocsáss meg nekem! - néztem még mindig szégyenkezve apámra, aki a fejét csóválta.

- Mit műveltetek a szobával? - kérdezte, amint tekintete keresztül futott az én kis szentélyemen.

Én is megvizsgáltam mindent. A lámpa darabokban hevert a földön, az ágynemű összegyűrve az ágy közepén, a párnák a földön. Hát, tény, hogy elég nagy a kupi, de most mit vár el egy ennyi idős lánytól, mint én?

- Azonnal összepakolom! - ajánlkoztam, Jacob mellém állt.

- Segítek neked, jó? - kérdezte tőlem kedvesen, de apa közbeavatkozott.

- Nem! Te azonnal lejössz velem. Most - utasított őt, én aggodalmasan tekintettem rá.

- Nem lesz semmi baj - suttogta a fülembe, majd nyomott egy puszit az arcomra, és apámat követve eltűnt a szobából.

Észre sem vettem, hogy Alice is itt van, csak akkor jutott el a tudatomig, amikor meghallottam magam mellett bársonyos hangját.

- Jól vagy Nessie? - kérdezte, és komolyan aggódott értem.

- Igen, persze. Csak nem értem apát. Mi baja van? Miért nem kedveli Jake-t? - tettem fel neki ezeket a fontos kérdéseket, melyekre máig nem tudtam a választ.

Soha senki nem mondd nekem semmit a múlttal kapcsolatban, arról, hogy miért is ilyenek egymással apa és Jake. Nagyon elszomorított, hogy a legjobb barátom és az apám szinte halálos ellenségek, bár az utóbbi időben úgy tűnt, kezdik megkedvelni egymást. Úgy látszik, tévedtem.

- Ezt én nem mondhatom el - hajtotta le bánatosan fejét Alice.

- Akkor ki fogja? Akárhányszor rákérdezek valakinél, mindig elteri a témát, soha nem mondd semmit! - csaptam dühösen a falba.

Öklöm nyoma ott maradt, viszont a kezem vérezni kezdett. Félvérként voltak bizonyos hátrányaim, mint például az, hogy képes voltam vérezni. Alice kitűnő önuralma miatt, na meg azért, mert az én vérem egyáltalán nem volt olyan csábító, meg sem rezdült, ahogy vérző kezemre nézett.

- Hagyj nézzem meg! - nyújtotta felém a kezét, de én nem adtam oda neki.

- Majd eláll a vérzés. Semmi komoly - vontam meg a vállamat, hisz tényleg nem fájt.

Nem is éreztem, hogy lenne bármi baja.

- Nessie... majd ha eljön az ideje, mindent megfogsz tudni - tette a vállamra óvatosan a kezét.

Nagyot sóhajtottam, és szomorkásan ráztam a fejemet.

- Mikor? Száz év múlva? - horkantam fel mogorván, és arrébb húzódtam mellőle.

- Van időd várni, nem? - mosolyodott el halványan, majd hozzátette - jobb lenne ha tényleg felöltöznél. Hamarosan megérkeznek a vendégek.

Mire észbekaptam, Alice már rég kiment a szobából. Vendégek? Na de miért jönnek ide? Alice már megint házibulit szervez vagy mi?

- Min gondolkozol? - lépett mellém Jake, kedvesen mosolyogva.

Melegség járta át a testem, ahogy ránéztem. Ha ő megjelenik, akkor mindig jobb kedvem lesz.

- Te tudod milyen vendégekről beszélt Alice? - vontam fel a szemöldököm, kíváncsian vártam a válaszát.

- Ne mondd, hogy nem tudod! - hitetlenkedett - hisz ma van a szülinapod!

Lelkesen szorított magához, megpuszilta a homlokomat. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak vagy tegyek, a születésnapom teljesen kiment a fejemből. Nem örültem neki, sőt, inkább még jobban elszomorodtam. Jake észrevehette ezt, mert elengedett, és maga felé fordítva mélyen a szemembe nézett.

- Szomorú vagy - nem kérdés volt, hanem megállapítás.

Nem válaszoltam, csak hevesen bólogattam.

- De hát miért? A buli miatt? De hisz te is tudod milyen Alice, mindig mindent meg akar szervezni. Ki fogod bírni, csak lemész, elfogadod az ajándékokat, picit beszélsz a vendégekkel, aztán már húzhatsz is fel a szobádba! - nyugtatgatott, de nem ért el vele semmit.

- Nem a vendégek zavarnak, hanem az, hogy születésnapom van! - mondtam szomorúan.

Még engem is meglepett, mennyire bánatosan cseng a hangom.

- De hát... miért? Másvalaki majd kicsattanna a bőréből! - értetlenkedett barátom.

Még szép, hogy nem érti. Senki sem érti.

- Jake, nekem az elkövetkezendő egymilliárd évben is lesz szülinapom. Minek örüljek pont ennek az egynek? Utálom az ilyen meglepetés bulikat, és különben is... ez csak azt jelenti, hogy egy évvel öregebb lettem. Nagy ügy - vontam meg a vállam nem törődöm módon.

- Most érted el a végleges kinézeted Nessie! - mondta örömmel teli hangon Jake, de én csak a fejemet ráztam.

- Te nem érted ugye? - kérdeztem tőle könnyes szemekkel.

Még egy nagyon emberi tulajdonságom volt az, hogy tudtam sírni.

- Hát nem igazán - vallotta be kelletlenül, kissé idegesen.

- Figyelj... én örökké fogok élni... - kezdtem bele.

- Na és? Emiatt vagy szomorú? - vágott bele a szavamba.

- Megengeded, hogy befejezzem? - kérdeztem szenvtelenül, majd folytattam - örökké fogok élni, de ettől függetlenül soha nem lesz normális életem Jake. Nap mint nap látom, ahogy a diákok csapatostul járják a várost, nevetgélnek, szórakoznak, beszélgetnek. Én soha nem tehetem meg ezt érted?! Mert hiába vagyok halhatatlan, a titkunk miatt soha nem lehetnek barátaim, soha nem beszélgethetek senkivel, soha nem nevethetek rájuk, soha, érted?! - mondtam a kelleténél hangosabban, szinte már kiabálva, s a könnyek előtörtek belőlem.

Lassan folytak végig az arcomon, mint a vízesés, eláztatva hófehér bőröm.

- Na... ne sírj! - kérte szomorú szemekkel, elérzékenyülve Jake, és letörölte könnyeimet.

- Nyugalom! Nyugodj meg! - ölelt magához, és elkezdte nyugtatóan simogatni a hátamat.

- Most már érted? Nem jó dolog halhatatlannak lenni, mikor nem lehetnek barátaim! - fúrtam a fejem Jake vállgödrébe.

- Én itt vagyok neked Nessie, tudod nagyon jól! - vígasztalt.

Olyan rendes tőle, hogy ebben a szörnyű pillanatban is mellettem van, mikor ennyire szörnyen viselkedem.

- Sajnálom! Nem akartam így... kiborelni, én csak... - szabadkoztam, de ő kezét a számra téve elhallgattatott.

- Nem kell magyarázkodnod. Örülök, hogy megosztotta velem a gondodat, és tudod nagyon jól hogy nekem bármit elmondhatsz! - simogatta meg a karomat.

- Köszönöm! - suttogtam neki hálásan.

- Nem kell megköszönnöd! A barátod vagyok Nessie. És hát mire vannak a barátok, ha nem arra, hogy segítsenek ha baj van? - mosolygott rám kedvesen.

- Hát erre... - nevettem el magam halkan.

- Bizony - helyeselt Jake szélesen vigyorogva.

Végignéztem magamon, és eszembe jutott, hogy még mindig a hálóingben vagyok.

- Átöltözök és megyek le a... vendégekhez. Elvégre, nem okozhatok csalódást Alice-nek - feleltem mosolyogva.

- Ez a beszéd! Odakint megvárlak - mutatott az ajtóm felé.

Bólintottam, s mikor Jake már elhagyta a szobát, öltözni kezdtem. Egy csinos, színes miniruhát vettem fel, hozzá pedig a kedvenc nyaklánc, karkötő és fülbevaló készletemet. Elégedetten szemléltem meg magam a tükörben, mikor végeztem a csinosításommal.

- Mehetünk! - mondtam Jake-nek, ahogy kiléptem az ajtón.

Tekintetét végigfuttatta rajtam, elégedetten bólogatott.

- Azta! De gyönyörű vagy! - bókolt, és ha tudtam volna, biztos elpirulok.

- Köszi! - mosolyogtam rá, majd belékaroltam, és elindultunk lefelé.

Hallottam, hogy odalent elég nagy a zsivaj, a gyomromban úgy éreztem, mintha ezernyi pillangó repkedne.

- Nyugi! - suttogta a fülembe Jake a nyugtató szavakat, és mivel ő mellettem volt, egy kissé tényleg megnyugodtam.

Mindenkit udvarisan üdvözöltem, beszélgettem velük egy kicsit. Természetesen mind vámpírok voltak. Charlie papa külön fog hozzánk ellátogatni egy röpke kis vacsorára, ezt Alice-től tudtam meg időközben. Ennek örültem, kicsit kellemetlen lett volna papát látni, hogy egy rakás vámpírral beszélget, akik mellesleg majdnem mind emberekre vadásznak.

- Boldog születésnapot Renesmee! - köszöntöttek egyszerre mind, majd megtapsoltak.

Átfutott egy apró kis mosoly az arcomon. Ezután következett az ajándékozás. Meg sem néztem, mit kapok, csak kivettem az kezükből, amit felém nyújtottak, majd felcipeltem mind a szobámba, és ledobtam az ágyra. Hajnali 3-kor távoztak a vendégek. Nem voltam fáradt, de azért azt tettetve felszaladtam a szobámba. Jake már elment, nem sokkal azután, hogy elkezdődött a buli, arra hivatkozva, hogy nem bírja az idegen vámpírbűzt. Meg tudtam érteni, de azért rosszul esett, hogy nem maradt itt. Lehettünk volna kettesben a szobában, hisz vele százszor jobban éreztem volna magam.

- Na, hogy tetszett? - lépett a szobámba Alice, és izgatottan várta a válaszom.

- Nagyon... fergeteges volt! - lelkesedtem, de nem voltam olyan boldog.

Nem igazán szerettem a bulikat. Ezt anyától örököltem.

- Ennek örülök! Jó éjszakát! - köszönt el, és kitáncolt a szobámból.