Prológus 

Idő. Mindennapi szó, de általában senki sem gondol bele mit tehet bárkivel. Velem, az elmúlt száz évem során sok mindent tett. A fellegekbe repített, majd a földbe tiport, és volt, mikor semmit nem jelentett, és ez most hasznos számomra, segít. Sok mindenen vitt át, megtanított úgy élni az életem, hogy boldog legyek. Most Bellát jelenti, és minden egyes együtt töltött másodpercet kőbe vésném. És még mennyi lesz! Egy örökkévalóság jutott számunkra, és minden egyes másodpercét ki is használjuk. Bella felébresztette bennem azt, amit eddig el nyomott a vérszomjas szörnyeteg: az embert. Az embert aki képes szeretni, és akit szeretnek. Aki előbbre tudja helyezni az érzéseit, mint a vérszomját. Bár mindezek ellenére, nem vagyok kevésbé önző, mint voltam. Bella már az, ami én. Halhatatlan. Mindezek tetejébe megkaptam tőle a leggyönyörűbb ajándékot: átadott belőlem, és saját magából egy részt a minket körülvevő környezetnek. Renesmee, a kislányom. Soha nem voltam képes felfogni, hogy miért tesz ennyi mindent értem, és azt sem, hogy két ezen a világon élő lény, hogy szeretheti egymást ekkora odaadással, mint ahogy mi szeretjük egymást Bellával. A kapcsolatunk mindent kibírt, ami miatt egy átlagos kapcsolat rég tönkrement volna. Visszatekintve elmúlt életemre, belegondolva, hogy honnan jöttem, és merre tartok, látom, hogy sokszor volt nehéz, sokszor voltam reménytelen, és sokszor fájt, de mégis, most látom csak, hogy mindezen átkellett mennem. És most célhoz értem, ki van kövezve előttem a boldogság útja, és csak annyit kel tennem, hogy el sétálok rajta. Ez az út végtelen, és gondtalan. Most először igazán érzem: haza értem. Otthon vagyok, gondtalanul, és boldogan.