(Jasper szemszöge) 

Újabb hét telt el, és én napról napra egyre közelebb merészkedtem a városhoz Alice-szel és legnagyobb örömömre egyre hosszabb ideig bírtam ki a közelükben anélkül, hogy bántani akartam volna őket. Nagyon hálás voltam Alice-nek a mérhetetlen támogatásáért és türelméért és nagyon szerettem volna meghálálni valahogy, ezért elhatároztam, hogy kap tőlem egy új ruhát. Hiszen ha másom nem is, de felhalmozott vagyonom azért lett az éveim során és úgy gondoltam, hogy ennek igazán örülne. Meg kéne lepnem valami igazán szép darabbal. Vajon milyen színű ruhát szeretne? Szerintem egy szép vörös darab igencsak jól állna neki és illene hozzá. A legszívesebben valami még szebb világos színt választanék a számára, de az itt az erdőben óvatlanul is állandóan koszos lenne, és az biztosan zavarná. Feketét nem vennék, hiszen az a gyász színe. A vörös ruhák mindig is nagyon csábítóak voltak a számomra. Igen, ez jó lesz. Ha nem veszek levegőt, amíg el nem érek a boltig, akkor minden rendben lesz. Bent csak azt kell elmondanom, hogy mit szeretnék, majd levegővétel nélkül távozom a városból. Nem lesz semmi baj. Képes vagyok rá. Amint elhatároztam magam, Alice rontott ki a fák közül és mosolyogva rohant felém, majd a karjaimba vetette magát.

• Köszönöm, ez annyira kedves tőled. Nagyon-nagyon örülnék egy új ruhának, de ne hidd azt, hogy elvárom, de azért boldogan elfogadom az ajándékot, imádom az ajándékokat és a meglepetéseket, és a vörös szín az egyik kedvencem, nagyszerűen fog állni.
• Alice? – kérdeztem döbbenten. – Honnan?
• Látomásom volt. Egy üzletből jöttünk ki, rajtam pedig egy csodálatos vörös ruha volt. Már alig várom – csicseregte boldogan. Na, ennyit a meglepetésről.
• Meglepetésnek szántam – mondtam kicsit szomorúan.
• Az volt – mondta mélyen a szemembe nézve. – Nem is reménykedtem benne, hogy mostanában lesz egy új ruhám, és amikor láttam, hogy kapok egy ruhát, azonnal rohantam hozzád, hogy megköszönjem. Sajnálom, de ez annyira boldoggá tett, hogy nem tudtam magamban tartani – magyarázta lelkesen.
• Semmi baj – mosolyodtam el. – Akkor a biztonság kedvéért vadászom egyet, mehetünk is. Rendben? – kérdeztem még mindig vidáman.
• Igen, hát persze. Veled megyek én is – válaszolta és kézen fogott, majd az erdő sűrűje felé kezdett velem szaladni.

Gyorsan vadásztunk. Elkaptuk az első vadakat, amik a közelünkben voltak. Alice nagyon izgatott volt, ezt tisztán láttam rajta. Boldog voltam, hogy örömet okozhatok neki. Már alig vártam, hogy én is láthassam abban a vörös ruhában, amiben ő már látta magát. Biztosan gyönyörű szép lesz.

• Mehetünk? – kérdeztem meg mosolyogva és a kezemet Alice felé nyújtottam.
• Igen – mondta szélesen mosolyogva és odaszaladt hozzám, hogy megfoghassa a felajánlott kezet.

Amint a város széléhez értünk vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem, hogy ezt fogom felhasználni majd az üzletben, ha szükséges. Alice belém karolt és elindult az üzlet felé. A kirakatban boldogan mutatott rá arra a bizonyos vörös ruhára, amit látott. Valóban csodálatos darab volt. Az elején szolid apró masnik díszítették, míg a háta valószínűleg fűzős fazonú volt. Egészen földig érő ruha és nagyon divatos is, amennyire meg tudom ítélni. Maria mindig férfiruhákat hordott, de Alice ezzel szemben sokkal nőiesebb és lágyabb volt. Rajta csakis ilyen ruhákat képzelnék el, nem pedig bő inget és nadrágot.

• Tetszik? – nézett rám izgatottan.
• Nagyon – mondtam gyorsan, hogy még maradjon levegőm és elmosolyodtam. Alice pedig azonnal az ajtó felé kezdett húzni.
• Jó napot – jött elénk az eladóhölgy. Segíthetek, Mrs…?
• Igen, én, a nevem… - kezdett bele Alice, de láthatóan nem tudta mit mondjon.
• Mr. és Mrs. Hale, átutazóban vagyunk, és új ruhát szeretnénk Alice-nek – használtam fel levegőm maradékát, hogy kisegítsem Alice-t.
• Értem, Uram. Nagyon örvendek – mosolygott ránk kedvesen a hölgy. – Esetleg már kinézett valamit asszonyom, vagy van elképzelése? – fordult vissza Alice felé, aki még mindig engem nézett. A fejemmel aprót biccentettem a hölgy felé, mire Alice is észhez tért.
• Ö… igen, nagyon tetszett az a vörös ruha a kirakatban – mutatott Alice a kirakat felé.
• Azonnal hozok a méretében – mosolyodott el az asszony.
• Köszönöm – mondta Alice boldogan, majd az eladónő elszaladt hátra. Alice pedig felém fordult és átölelt, majd a nyakához húzott. – Most vegyél egy nagy levegőt. Csak az én illatomat fogod így érezni, nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, én pedig úgy tettem, ahogy mondta, és igaza volt. Tényleg csak az ő fantasztikus illatát éreztem miközben mély lélegzetet vettem. Közben éreztem, ahogy ő is mélyet lélegzik, majd a következő pillanatban a hölgy visszatért, a kezében a ruhával.
• Oh, bocsánat – sütötte le a tekintetét, amikor meglátta az ölelkező párosunkat. – Itt a ruha, asszonyom – mosolygott rá Alice-re.
• Köszönöm – lépett el tőlem Alice mosolyogva. Tényleg félreérthetően néztünk ki. Bár ha azt vesszük, hogy a hölgy azt hiszi, hogy házasok vagyunk, akkor tulajdonképpen nem is. – Megyek és felpróbálom – nézett rám boldogan, majd besietett a fülkébe.
• Segítsek, asszonyom? – kérdezte a hölgy, mire Alice óvatosan kihúzta a függönyt, a nő pedig odalépett és kinyújtotta a kezeit. – Felkészült? – kérdezte az eladó mosolyogva.
• Igen, húzhatja – mondta Alice csilingelően. Akkor ez a fűző lesz, bár Alice-en nem nagyon van mit karcsúsítani, de hogy a ruha jól álljon tény, hogy alaposan be kell fűzni. Néhány perc múlva pedig Alice már ki is libbent a ruhában, nekem pedig elállt volna a lélegzetem, hogyha lélegeztem volna egyáltalán. – Na, mi a véleményed? – fordult körbe előttem lassan majd megállt velem szemben.
• Gyönyörű vagy, Kedvesem – mosolyodtam el halványan. Furcsa volt mosolyogni, de Alice valahogy kihozta belőlem, nem is emlékszem rá, hogy mikor mosolyogtam rá valakire őszintén utoljára.
• Köszönöm – mondta boldogan, majd magához ölelt. – Mindent, nagyon köszönök – suttogta úgy, hogy csak én halljam. Ezt most vajon, hogy értette? Hiszen én tartozom neki hálával, azért, hogy így kitart mellettem.
• Megfelel a ruha? – kérdezte a hölgy, félénken.
• Igen, köszönjük – biccentettem a nő felé, majd még a maradék levegőmmel hozzátettem. – Szeretném most azonnal kifizetni, mert mennünk kell. A feleségem már ebben a ruhában maradna, ha nem gond. 
• Természetesen – bólintott, majd elsietett, hogy Alice másik ruháját, ami a fülkében maradt elcsomagolja.
• Nagyon kedves, köszönöm – szólt utána Alice, majd megint szorosan magához ölelt. – Mély levegő – suttogta a fülembe, én pedig azonnal engedelmeskedtem.
• Khm… - hallottuk meg a hölgy zavart köhintését. Szegény biztos azt hiszi, hogy nászutasok vagyunk, mert állandóan egymáshoz bújunk.

Elengedtem Alice-t, majd odamentem a kasszához, hogy kifizethessem a ruhát, amit Alice választott. Egyáltalán nem is volt drága, legnagyobb meglepetésemre. Charlotte, sokkal drágább ruhákat vett mindig magának és az fele ennyire sem volt finom anyagból és nem voltak rajta ilyen könnyed és szolid díszítések sem.

• Köszönöm – mondtam az eladónőnek, amikor vissza akart adni.
• Én, köszönöm. Viselje egészséggel, asszonyom – mosolygott még Alice-re a nő, aki boldogan illegette magát a tükör előtt.
• Köszönöm, viszlát – mondta még Alice, majd belém karolt és kiléptünk az üzletből.
• Viszontlátásra – hallottuk még az üzletből, majd tovább sétáltunk, hogy minél előbb kijussunk a városból.

Alice egyszerűen káprázatosan festett ebben a ruhában és látszott rajta, hogy neki is nagyon tetszik a helyzet. Bár azt kevésbé értékeltem, hogy minden kis ficsúr megbámulja ezt a tüneményt. Mit képzelnek? Akaratomon kívül is apró morgás hagyta el az ajkaimat.

• Jasper? – nézett rám Alice ijedten.
• Nem lesz semmi baj, csak menjünk innen – mondtam gyorsan, majd kicsit meggyorsítottam a lépteinket, Alice pedig felvette a ritmusomat.

Amikor végre kiértünk a városból és már nem éreztem az Alice-re irányuló gátlástalan gondolatokat sokkal jobban éreztem magam. Amint kellő távolságba értünk futásnak eredtem és bevetettem magam az erdőbe, majd széttörtem egy szerencsétlen fát, ami rosszkor volt rossz helyen.

• Nagyon sajnálom – suttogta Alice mögöttem bűntudatosan.
• Mit, Kedves? – döbbentem meg. Hiszen ő nem tehet semmiről.
• Ha nem lett volna ez a kitörésem a ruha miatt, akkor lehet, hogy meggondoltad volna magad és nem mentünk volna be a városba. Még nem voltál felkészülve rá, hogy ennyi ember vegyen körül. Kérlek, ne haragudj. Többé nem fordul elő – mondta csüggedten. Jaj, szegénykém teljesen félreértette a helyzetet.
• Egyáltalán nem amiatt voltam feszült, hogy emberek között voltam. Sőt, nagyon sokat segített, hogy segítettél úgy levegőt vennem, hogy nem éreztem a nő illatát a boltban. Neked köszönhető, hogy senkit sem bántottam és mégis emberek között lehettem – mondtam őszintén és odamentem hozzá, hogy átöleljem. Ő azonnal belesimult az ölelésembe és mélyeket sóhajtott, hogy megnyugodjon, ahogy én is.
• Akkor mégis, mi volt a baj? – kérdezte egy idő után kíváncsian.
• Az, hogy tisztátalan érzéseket táplált irántad minden férfi, és én úgy éreztem, hogy nincs joguk így bámulni téged. Kik ők, hogy ilyen érzéseket tápláljanak egy olyan tiszta lény iránt, mint te – magyaráztam a helyzetet.
• Te… féltékeny vagy? – kérdezte döbbenten.

(Alice szemszöge) 

• Igen, féltékeny vagyok. Nagyon is – mondta szégyenlősen. Istenem, milyen aranyos.
• Nincs rá okod – mondtam szorosan hozzá bújva.
• Nincs? – kérdezte döbbenten.
• Biztos lehetsz benne, hogy nincs okod rá, hogy így érez – néztem a szemébe és elmosolyodtam.
• Ennek nagyon örülök – mosolyodott el ő is, majd lassan közelíteni kezdett az arcom felé. Igen! Végre megtörténik! Ujjongtam magamban és lehunytam a szemem, várva a csókot. A következő pillanatban gyengéd érintést éreztem az arcomon, majd a fülemnél, aztán pedig a nyakamon, majd éreztem Jasper leheletét a nyakamnál, ami lágyan bizsergette a bőrömet, de utána nem történt semmi, csak szorosan magához ölelt. Kinyitottam a szemem és bosszúsan felsóhajtottam. Hát ez nem lehet igaz. Azt hittem, hogy végre megtörténik. Bár kétségkívül ez is nagyon jól esett, de jó lenne, hogyha lassan megtörne a jég és végre megcsókolna. Mondjuk, egyre többször ölel meg, és simogat. Ez is haladás, de ha lassan nem történik meg, akkor felrobbanok. Lehet, hogy el kellene mondanom, hogy mit láttam kettőnkről? Nem ez nem lenne jó ötlet. Egyáltalán az se biztos, hogy végig tudnám mondani a látott dolgokat, hála az égnek, hogy már nem tudok elpirulni, különben azóta a látomás óta csak vörös arccal mászkálnék.
• Alice? – szólított meg Jasper, kiszakítva ezzel az ábrándozásból.
• Tessék – mondtam még mindig hozzá bújva.
• Mindjárt kisüt a nap – mondta az ég felé pillantva.

Na végre, már olyan régóta szerettem volna kipróbálni ezt egy társsal. Egy kicsit hátrébb léptem tőle és figyeltem a bőrét, miközben már alig vártam a napsugarakat, és Jasper is így tett. Néhány perccel később pedig a nap kibújt a felhők közül és mi ragyogni kezdtünk. Egyszerűen fantasztikus látványt nyújtott így Jasper. Pontosan úgy fénylett, ahogy én.

• Gyönyörű vagy – mondta mosolyogva.
• Te sem panaszkodhatsz – kacagtam fel, mire ő is nevetni kezdett.

A nap vagy egy órán át sütött, mi pedig csak néztük egymást, időközben leültünk egymással szemben egy tisztáson és élveztük, ahogy a nap bizsergette a bőrünket. Nagyon kellemes érzés volt és Jasperen is tisztán látszott, hogy végre boldog és tökéletesen felszabadult. Alig vártam, hogy beteljesedjen a boldog jövőnk, amit már láttam, bár már most sem volt okom panaszra, hiszen soha többé nem leszek egyedül.