Hideg volt, és sötét. De nem fáztam. Nem fáztam, mert a testem nem reagált a hidegre. Nem fáztam, mert egy szörnyeteg voltam. Egyedül ültem valahol Seattle egyik eldugott sikátorában, magamba roskadva, egyre csak életem értelmére gondolva, kit soha nem ölelhetek meg többé. Nem járt erre senki, éjjel volt, és rossz környéken voltam. Annak ellenére, hogy az életem – ha lehet így nevezni – romokban hever nem adtam meg a bennem élő szörnyek amire vágyott, nem öltem embert. Nem engedtem ki törni magamból, csak a családomnak okoznék fájdalmat. Ezért sem vagyok most velük. És persze más oka is van. Vissza jöttem Forks környékére, még a többiek Kanadában élnek. Hiányzik. Eszméletlenül hiányzik Bella mosolya, nevetése, a közelsége. Ő sem boldog, össze van törve, hisz azt hiszi nem szeretem, pedig ha tudná, hogy mekkora kényszert érzek arra hogy rohanjak hozzá, olyan gyorsan ahogy még soha, és meg csókoljam. Egy párszor voltam a házukban, vagy a környékén, de nem maradtam ott, és Bella soha nem vette észre hogy ott vagyok éppen. Szükségem volt arra hogy lássam őt, és nagyon nehéz szívvel jöttem el tőle minden alkalommal, de ez a helyes döntés. Számára ez jelent biztonságot. Álmában sem mosolyog, és ha meg szólal, akkor is csak a nevemet sikoltja, ami a száz éve fagyos szívem újabb halálát okozza. Meg szakad a szívem a látványtól, és az a fájdalmas hang. De annak ellenére hogy nem látott, mikor jelen voltam a viselkedése meg változott. Érezte a jelenlétem, de mivel nem tudhatott maga mellett, még szomorúbb volt. Szerintem mindez azért van, mert olyan erős szál fűz minket egymáshoz, hogy ha nem is lát, de érzi hogy ott vagyok. Nekem is hihetetlenül fájdalmas, hogy nem tudhatom a karjaimban. Ő velem érzi magát biztonságban, egy szörnyeteggel. Nem tudom mért, de mindig azt láttam rajta, hogy én nyújtom neki azt, amire egész életében várt, most pedig, hogy el hagytam, már nem látja az élet azon örömeit sem, amit akkor látott, mikor még nem is tudtunk egymás létezéséről. Tudtam, hogy a kísérletezéseim kockázatosak. Mikor ott vagyok, nem tudok ésszerűen gondolkodni, és ha egy kis jelét is tapasztalom annak, hogy Bella meg látott, nem fogom tudni ott hagyni. Vissza fogok fordulni, és a karjaimba venni. Nem tudom meddig fogom tudni azt nézni, ahogyan szenved. Valamit tennem kell, de a jelenlétemmel veszélybe sodornám. Pedig milyen egyszerűen meg szűntethetném mind kettőnk szenvedését. Szorosan le hunytam a szemem, és tökéletes vámpír memóriám ellenére sem tudtam magam elé idézni azt a mosolygós, boldog Bellát. Ehelyett csak azt a szomorú, magába zuhant, sebzett arcot láttam. A szemeim fel pattantak. Tudtam, hogy nem bírom sokáig. Sebzett, és nem más ejtette a sebeket mint én magam. A legnagyobb fájdalmat adtam Bellának, ami egyáltalán gyötörheti, annak, akit a világon a legjobban szeretek, aki a legtöbbet jelenti számomra. Az életem üres nélküle. Újra – mint az elmúlt évben sokszor – el öntöttek az érzelmek, de ez a fájdalom özön sokkal erőteljesebb volt. Fel pattantam, és most csak az érzelmeimtől vezérelve, szinte őrjöngve  futottam. Egy kis hang a fejemben azt súgta, hogy nem helyes amit teszek, de most csak az én és Bella kínjainak megszüntetésén árt az eszem, nem tudtam másra gondolni. El nyomtam a hangot a fejemben, és még gyorsabban süvítettem az erdőn keresztül. Soha nem hagytam még ennyi rombolást magam után, de most mindent el söpörtem, ami közém és Bella közé állt. Soha nem futottam még ennyire gyorsan, és céltudatosan. Soha nem voltam még ennyire biztos a dolgomban, bár most a hang a fejemben azt súgta hogy ezt meg fogom bánni. Újra el nyomtam, és Forks határába érve, tudván hogy nem sokára karjaimban tudhatom a számomra legtöbbet érő személyt, boldogság öntött el. Reggel volt már, hat óra körül járhatott az idő. Habozás nélkül rohantam a Swan házhoz, és szintén gondolkodás nélkül ugrottam be az ablakon. Bella épp a fürdőben volt. Le ültem az ágyára, hallgatva szerelmem minden mozdulatát. Vártam hogy az ajtó nyitódjon, erősen koncentráltam minden apró rezdülésre. A másodpercek csigalassúsággal teltek, s a véget nem érő várakozás után végre nyílt az ajtó. Halk nyikorgással jelezte, hogy a felkészülési idő véget ért. Most jönnek a vallomások. Bella háttal jött ki az ajtón, így kaptam még három másodpercet, de nem tudtam össze szedni a gondolataimat. Rájöttem, hogy leejtett valamit, és ezért jött háttal. Miután fel állt, és meg fordult megtorpant az ajtóban. Csak nézett, értetlenül. Nem mosolyogtam, én is csak bámultam.

• Ed.. – a hangja elcsuklott, majd mindent eejtett, és még épp időben értem oda hogy el kapjam. Törékeny testét végre a kezeimben tudhattam. Le fektettem az ágyra.
• Edward – mondta ki a nevemet, a hangjában megdöbbenés, és fájdalom.
• Bella. Tessék? - kérdeztem
• Te… Te hogy kerülsz ide? És miért jöttél? Hogy megint el menj, igaz? – kezdett sírni, mire szorosan magamhoz öleltem, minden egyes könnycseppet éreztem, és mindegyik iszonyatosan égetett. Fájt, hogy Bella miattam sír.
• Én visszajöttem. Hozzád. Nem megyek sehová, nem bírtam tovább nélküled. – ismertem be
• De te el hagytál, már nem szeretsz – nézett rám értetlenül, majd újra előtörtek a könnyei.
• Elhagytalak, de szeretlek, Bella, hogy ne szeretnélek? Hogy hihettél el ekkora szentségtörést? Hazudtam neked Bella. Ez volt életem legbutább döntése, de akkor csak a te biztonságodat tartottam szem előtt. –mondtam lhajtva a fejem. Újra rám nézett.
• Hazudtál? Szeretsz? Itt maradsz? – a hangjában a remény kis szikrája csengett, és úgy nézett ki mintha csak most kezdené felfogni amit mondtam.
• Igen, hazudtam. Szeretlek, a világon mindennél jobban. Nem is, inkább te vagy nekem a világ. Itt maradok, nem tudnék még egyszer elmenni, legalábbis nélküled többé soha. – mondtam már rá nézve.
• Álmodom, ugye? – a hangja újra értetlen
• Bella, nem álmodsz, itt vagyok, szeretlek, soha nem megyek el többé. – magyaráztam újra

A hajamba túrt, és olyan kifejezés jelent meg az arcán, mintha ellenőrizne. Hirtelen megcsókoltam, ő vissza csókolt, de most nem próbálkozott kitörni a bennem élő szörnyeteg. Most nem voltam óvatos. Mikor a csókunk megszakadt rám nézett.

• Örökké? – kérdezte boldogan
• Még tovább – mondtam, és újra megcsókoltam