Talán soha nem kellett volna megismernem. Talán igen.

Egy hónapja már, hogy nem láttam. Azóta mintha egy porcelánbaba lennék. Az arcomon semmiféle jele annak, hogy élnék. Minden percben őt várom.

Minden percben eleget teszek a kérésének, de akkor miért nem jön? Miért nem tartja be az ígéretét?

Sarah nagyon aggódik. Látom az arcán. Tőmondatokba elmeséltem neki a történetet, és nyoma sem volt rajta sértődöttségnek, amiért nem avattam be előbb. Mondhatni, hogy velem gyászolta végig ezt a 30 napot.

- Emma, mondanom kell valamit – Tette le Sarah a kártyáját egy játék közben.

Kérdőn néztem rá.

- Te beleszerettél ebbe a fiúba – Jelentette ki.

Nahát, tényleg?

- És, ha bármikor visszajön érted, neked el kell menned vele! Velem ne foglalkozz, kérlek szépen! Ami az egyik legfontosabb dolog nekem, az az, hogy te boldog legyél! És utállak ilyen állapotban látni! Harcolnod kell! Mindazért amit elvettek tőled, és amit nem kaphattál meg! De ez itt benn nem fog megvalósulni, érted?

Sóhajtottam egyet.

- Sarah, hagyjuk, úgy sem tudtam volna mit kezdeni, ha kimegyek! Ráadásul bujkáljak a rendőrök elől? Nem akarok… és te is hiányoznál!

- De engem felejts el! Egy évvel vagyok fiatalabb nálad, akkor abban az évben mit kezdenél?

- Mindennap visszajönnék meglátogatni téged! – Álltam elő a határozott válasszal.

Dühösen megcsóválta a fejét.

- Olyan makacs vagy! – Kiáltotta sértődötten.

- Sajnálom… de nem érezném helyesnek, ha itt hagynálak.

- Pedig az lenne a helyes! És ha alkalmad nyílik rá, de te nem élsz vele, Isten engem úgy segéljen…!

Felnevettem a harcias arcát látva.

- Te is meg tudsz még lepni… - Motyogtam halkan

- Akkor ígérd meg nekem. – Kérte komolyan Sarah.

- Mégis mit?

- Hogy elmész, ha eljön érted! – Magyarázta idegesen.

Nyeltem egyet, végül megráztam a fejemet.

- Sajnálom. Én soha nem ígérek olyat, amit aztán nem tartok be – Mondtam morcosan, és közbe Edward-ra gondoltam.

Egy pillanatig halgatott, majd győztesen elvigyorodott.

- Örülök, hogy ezt megbeszéltük!

- Mi van?

- Ismerlek. Elmész, ha jön! – Vigyorgott.

- Nem, én nem! – Háborogtam bosszúsan, de igaza volt.

Ezek után még Sarah-t is képes leszek itt hagyni… nem szép tőlem, de ez az igazság. Sarah mellém üllt, és a vállaimra fektette a kezét.

- Emma, te valami sokkal jobbat érdemelsz. Egész lényedben jó vagy, és ezért csak tévedés lehet, hogy itt szenvedsz. Ezt valahol belűl mindig is éreztem, és szerintem te is. Csak egy valamit kérek… - Elhallgatott, én meg kiváncsian néztem rá. Könnyes szemmel fordult felém – Ha kimész, kérlek, nagyon kérlek, hogy keresd meg a bátyámat!

Elkerekedett a szemem.

- Ne – neked van egy bátyád? – Dadogtam suttogva.

Bólintott.

- Tudod, alig emlékszem rá, de aztán amikor anyáék – dühösen mondta ki az anyáék szót - elmentek, őt is bedugták valahova, vagy elküldték valakihez. Nem tudom. De annyira hiányzik. Szinte ő nevelt engem, egészen addig a napig…

- Milyen napig? – Nyíltan még soha nem mesélte el, hogy konkrétan miért is került be.

- Tudod, egyik nap kinnt játszottam a kertbe, és apa behívott. Azt mondták, hogy el kell menniük egy pár napos útra, de aztán visszajönnek, addig meg egy tök jó helyen leszünk, tele gyerekekkel, és játékokkal. Egy gyermekotthonba. Aztán elfelejtettek visszajönni…Jack-et máshova vitték, de azóta minden nap rágondolok. Az egyetlen családtagom.

Döbbenten bámultam rá, majd sírva bólintottam, és megsimogattam az arcát.

- Ígérem, hogy megkeresem! Addig nem fogok megnyugodni, amíg meg nem találom, és vissza nem hozom. Elhiszed?

Bólintott.

- Persze, hogy elhiszem, Emma. Te soha nem hazudsz.

Újra egymáshoz öleltük egymást.

Még egy ok, amiért már biztos vagyok benne, hogy ki akarok szabadulni innen. Milyen boldog lesz Sarah, ha viszont láthatja a bátyját. Én meg Edward-ot.

Istenem, csak jöjjön el. Szabadítson ki, és aztán rendbe hozok mindent.

Sarah-val, magammal, a szüleimmel.

Kivágódott az ajtó, és Ms.Petter sétált be rajta.

- Sarah, Emma, menjenek az ebédlőbe. Megbeszélést tartunk, habár Emma ez aligha érint téged, a piszkos kis ügyeid miatt. De had fájjon csak – Mondta összeszűkült szemekkel, majd erősen megfogta a karunkat, és felállított.

- Elég már ebből a sok sírásból! Hagyják abba ezt a folytonos panaszkodást – Parancsolt ránk a sírástól piros, és duzzadt szemeinket látva.

Nem feleltünk, csak elindultunk. Had fájjon nekem? Már megint mit találtak ki?

Az ebédlő tele volt, mindenki izgatottan fészkelődött. Mi megálltunk az ajtóba, és Ms.Meckenzee-re fókuszáltunk. Üdvözült mosollyal felállt.

- Gyerekek, örömteli hírt fogok közölni! Újabb kimenőre van lehetőségünk!