Gyereknevetés hallatszódott mindenfelől a Biloxi-i vidámnapon. Mindenfelé emberek rohangáltak fel s alá, hogy felfedezzék a hatalmas parkot ahol az ünnepséget tartották. Ezen a napon minden család végigsétált a főtéren és részt vettek az előadásokon, hogy utána együtt nézzék végig a meseszép tűzijátékot, amit az apróbb gyerekek az apjuk nyakában ámulva nézhettek.  
   Mielőtt minden lecsendesedett volna, hogy aztán a közvilágítást felkapcsolva minden család békességben hazatérjen történt valami, ami eddig a csendes Mississippi-t elkerülte.  
 Hatalmas szél kerekedett a semmiből, elfújva minden sátrat és pánikba keltett sikoltozó, menekülő embert, ami az útjába került.  
Egy férfi levette a nyakából gyermekét, szorosan a mellére fonta és futva elindult egy közeli épület tornáca alá, hogy ott megvédje magát és lányát a közben eleredő esőtől és villámlástól. A kislány zokogni kezdett félelmében és apja vállába fúrta az arcát. A férfi nyugtatta és beljebb kuporodott nehogy elérje őket az ágak lecsapódása a fáról, amikor egy nő sikoltva meg nem ragadta a könyökénél és hisztérikusan el nem kiáltotta magát. 
- A fiam! A fiam kérem, segítsen! Ráesett egy hatalmas ág! – zokogta a nő a férfi arcába miközben a mellkasára szorított kezével a földre zuhant. A férfi ijedten hajolt a nő fölé. 
- Hölgyem, mi baja? Mi történt magával? Hol, hol van a gyereke? – nyögte miközben kihúzta az épület ajtajához helyezett fapadot és berakta mögé a lányát. A kislány könnyektől csillogó zöld szemeibe nézett és majd’ megszakadt a szíve, hogy ott kell addig hagynia pedig tudta, hamarosan visszatér hozzá, hogy utána biztonságba helyezze. Végigsimított egy fekete, göndör hajfürtjén és kezei közé fogta a csöppnyi arcot. 
- Maradj itt! Érted? – kérlelte halkan és homlokon csókolta. A kislány beleegyezésképpen nyögött egyet és megfogta a pad oldalát, hogy jobban össze tudja magát húzni. 
A férfi visszasietett az eközben magához térő nőhöz és felsegítette ülőhelyzetbe.  
- Hölgyem! El tudja nekem mondani merre van a fia? – fogta erősen a nő másik kezét. A hölgy elvette a mellkasára szorított kezét és az arcához emelte. Véres volt. Kétségbeesetten felsikított, amikor meglátta a véresen átázott ruháját és remegő kézzel az ajkához kapott, hogy elfojtsa az újabb sikítást.  
- Mi történt önnel? Maga vérzik! – A férfi erősen a karjaiba kapta a nőt és felfektette a padra, majd elvette a nő sebet fogó kezét, hogy jobban megvizsgálhassa az állapotát. A nő hirtelen elkapta a férfi kezét és felhúzta magát ülőhelyzetbe úgy, hogy a férfit súrolta a lehelete.  
- Hagyjon már engem! A fiamat mentse! Ott találta el…- hirtelen elhallgatott és a messzibe révedt. Véres keze felemelkedett és megfogta a férfi fejét, hogy ő is arra nézzen.  
          Ekkor, mintha lelassult volna az idő. A sikolyok elhallgattak az eső nem koppant olyan hangosan a tetőn. Viszont az érzékek annyira kifinomultak lettek az emberekben, hogy mindenki ugyanarra a pontra meredt. Nem messze tőlük, úgy pár ezer méterre egy hatalmas füstféle képződményt pillantottak meg. Hatalmas erejével szívta magába, ami az útjába került és nem kegyelmezett semminek. És senkinek.  
          És akkor több dolog történt egyszerre. Az eső olyan mértékben kezdett el szakadni, hogy lehetetlenség volt látni tőle. Az apa kezét az esőtől védve szeméhez emelte és meglátta a fiú, rohanó alakját. Az anyja sikolyával kísérve szaladni kezdett felé, hogy megvédje egy leszakadó gallytól. Amikor mellé ért elkapta az alig öt éves kisfiút és átkarolta a leomló ágak alól. A fiú épen és karcolás mentesen megúszta, míg a férfira ráesett egy nagyobb ág. Újabb sikolyt hallott. De ez egy másik volt. Egy sokkal élesebb és sokkal magasabb hang.  
A lányáé. A kislány sírva szaladt édesapjához bár nem lehetett megállapítani sír-e úgy áztatta az eső is az arcát. Egyik apró kezével próbálta arrébb lökni az ágat, míg a másikkal a fejét védte az újabbaktól, amik leestek. A férfi próbált magához térni. Homályosan látta kislánya körvonalait, ahogyan küszködve próbálja róla leszedni a kétszer akkora fát. És akkor hirtelen egy hatalmas fénycsóva hasított a férfi retinájába. A tudatába olyan élesen hasított bele a felismerés mintha épp vele történt volna meg. Amikor meglátta, hogy a lánya eszméletét vesztve, ernyedten esik össze mellette, felordított fájdalmában. 
        A nő fiát átkarolva rohant oda a lányhoz és véres kezével felhúzta a szemhéját. A férfi jajveszékelése alábbhagyott, ahogy a légzése is lelassult. Érezte, hogy az ág, ami ráesett sokkal nehezebb volt, mint hitte. Belső vérzés. Tudta, hiszen egész életében embereket mentett orvosként. És azt is tudta, hogy nem sok lehet már neki hátra. Elakadó, már-már hörgő hangon szólt a nőhöz: 
- Mi…történt…vele? 
- Én…én azt hiszem…vagyis inkább, úgy láttam, hogy bele csapott a villám.  
- Van pulzusa? – A nő engedelmesen a kislány nyakához tette a kezét. 
- Igen. – nyögte a nő. A férfi nagy levegőt vett és kinyújtotta annyira a kezét amennyire csak tudta, hogy megfoghassa szeretett lánya kezét. – Maga megsérült!! Jaj, Istenem! Mit csináljak? – zokogott a nő és a férfihoz kúszott, hogy eltakarja az arcát az eső elől.  
- Kérem, most ne essen pánikba. – a férfi próbált erőt gyűjteni- Nagyon figyeljen most rám. – újabb levegőt vett és nagyot nyelt, amikor a fájdalom belé hasított a mellkasába- Sürgősen mennyen a korházba. Mondja, hogy Dr. Brandon lányát azonnal meg kell vizsgálni. És, hogy magát is lássák el, de azonnal. Valószínűleg többen is megsérültek. Megértette? 
- Magával mi lesz? 
- Azt kérdeztem megértette? 
- Igen, igen, persze…  
- Jó. – nyögte a férfi- Látja azt a feketeséget? Az egy tornádó. Azonnal el kell menekülniük. – a férfi felnyögött, és a mellkasához kapott ahol az ág nyomta a tüdejét. Utolsó levegővételével a lányára nézett és csillogó szemmel ejtette ki az utolsó szavakat: 
- A neve… Mary Alice.