(Bella szemszöge) 

A házban ülve, az ajtót kémlelve, néha-néha kilesve az ablakon vártam, hogy Edward hazaérjen. Alice azt mondta, hogy szól neki. Haza értünk a vadászatból, kedvenc testvérem a nagy házba ment, én pedig haza jöttem. Bár siettünk vissza, de elég jól laktam ahhoz, hogy a szememben ne legyen fekete árnyalat. A vadászat során nem volt „rohamom”, pedig ez általában akkor következik be, ha nem érzem Edward közelségét. Olyankor a szemem önkényesen le csukódik, és meg jelennek az akkori emlékeim. Nem mindig ugyan úgy, de általában nincs el térés. Ijesztő, és kiszolgáltatott helyzet, nem tudok vele mit kezdeni. Nem tudom kontrollálni a szemem elé vetülő képeket. Csak akkor tudok”fel ébredni” ha érzem, hogy Edward velem van. Hallom a hangját, érzem az érintését. Ilyenkor újra a valóságban találom magam. Újra és újra élem a buli után történteket. Soha nem tudtam igazán meg emészteni, bár erről Edward nem tud. Ha erre gondoltam mindig visszatért – ha nem is akkora mértékben – a fájdalom. Ilyenkor Edward mindig meg nyugtatott. Az ablakhoz mentem, de nem láttam semmi olyat, ami érdekelne. Csak az eső kopogása törte meg a halott, szinte félelmetes csendet. A levegő hőmérséklete lecsökkent, volt egy rossz előérzetem. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő hatalmába kerített. Féltem. Nagyon rossz előérzetem volt. Be kapcsoltam a tévét, hátha el múlik. Váltogattam a csatornák közt, volt valamilyen főzőműsor, majd egy be telefonálós átverés, megint főzés, aztán különböző amerikai sorozatok, és filmek. Meg akadt a szemem az egyik csatornán, amin egy „horrorfilm” ment. A vámpírnak szánt fő gonosz egy nőt követett. A béna, kecsesnek egyáltalán nem mondható mozgása feltűnő volt, és a mű fogai sem voltak igaziak. A mű vér más mosolyt csalt az arcomra, és a nő alatt lévő vértócsa számomra érthetetlen volt. Az érzés ezek ellenére sem múlt el, továbbra is szorított, mintha – bár nem volt rá szükségem – nem kaptam volna levegőt. Tovább kapcsolgattam. Újra főzőműsor, majd megint be telefonálás. Újra egy amerikai sorozat. Egy fiú, és egy lány volt a képernyőn, a fiú sárosan, térden állva könyörgött a lánynak, hogy engedje vissza az életébe. Hirtelen ki akartam kapcsolni a tévét. Ezt a távirányító bánta, de végül is ki kapcsolt. A szemhélyamra a már ismerős ólomsúly nehezedett. Csak reménykedtem, hogy Edward nem sokára meg érkezik, és ki szabadít, ebből a szörnyű rémálomból. Most minden valóságosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Nagy meglepetésemre most a közös házunkban voltam. Edward be lépett az ajtón, és hideg hangon közölte, hogy menjünk a folyóhoz. 

• Rendben –  mondtam. Edward nem nézett rám, csak hidegen, ütemesen lépkedett előttem.

Ki értünk a folyópartra. Ott velem szembe állt, majd meg szólalt. Kétségbe voltam esve. 

• Bella, elmegyek. Nem bírom tovább a rohamaidat. – a hangja hideg, semmi érzelmet nem tükrözött
• Mi? – kérdeztem megtört hangon. Nem mehet el, nem hagyhat itt.
• El megyek – hangjában még most sem hallottam több érzelmet
• Ne, Edward, nem teheted ezt. Nem teheted meg ezt velem még egyszer. Az nem lehet. Nem – sikoltottam. Pislogtam egyet, kettőt, hármat. De semmi. Nem ébredtem fel, de ez nem lehet a valóság.
• Isten veled – mondta. Homlokon csókolt, majd el futott. Mikor már nem láttam, és nem is hallottam a süvítésének hangját össze zuhantam.

A térdeim hirtelen nem bírták el a súlyomat. Éreztem a nedves földet a térdem, majd a tenyerem alatt. Mikor az arcbőrömhöz tapadt a sár már nem tudtam magamról. Csak azt tudtam, hogy ez a valóság, nem sikerült annyira össze zuhannom, hogy a kínok, melyek most földig tiportak meg szűnjenek. Nem tudom meddig feküdhettem ott, csak az esőcseppek kopogását érzékeltem magamon, és magam körül. A lemenő nap fénye egyre kevésbé világított meg, és én azt kívántam, hogy a lemenő nappal had múljak el én is.  

• Edward, ne menj el – nyöszörögtem. Csak hánykolódtam éberség és  ájultság közt. Nem tudtam volna megmondani, hogy esik- e az eső, vagy el állt.

Nem jött válasz. Én egyre csak Edward nevét nyöszörögve feküdtem a sárban. Nem hittem volna, hogy vámpírként is lehetek ilyen állapotban. Fagyott, összetört szívem darabjai mintha belülről szúrták volna a mellkasomat. És az az ismerős tátongó űr a mellkasomban újra meg jelent, most sokkal nagyobb erővel zúdítva rám a fájdalmamat, mint amennyire emlékeztem rá. Hirtelen langyos kezeket éreztem a nyakamnál és a derekamnál. Nem tudtam meg mondani ki az, azt sem volt erőm fel mérni hogy az illető vámpír, vagy ember, vagy vérfarkas. 

• Minden rendben lesz, Bella. Megígérem. Minden rendben lesz – megismertem Alice hangját.

Éreztem hogy futni kezd, majd hullámokban a Cullen ház illatát. Onnan tudtam, hogy be léptünk a házba, hogy a hőmérséklet melegedett. Pár másodperc múlva Alice le tett a kanapéra. 

• Összefogom sározni a kanapét – akartam tiltakozni, de nem jött ki hang a számon. Ehelyett csak Edward nevét nyöszörögtem.
• Minden rendben lesz, meglátod. – Alice hangja nagyon kedves volt
• Elment – nyögtem, majd újra elöntöttek az emlékeim,  hogy ott hagyott egyedül a folyóparton.

Nem érkezett válasz, kinyitottam a szemem. Ott állt az egész családom, csak az nem, aki számomra legtöbbet jelent. Mindenki kémlelően figyelt. Esme sajnáló arckifejezése nagyon jól esett, bár ez se enyhített a folyamatosan érzett, szorító, égető érzésen. 

• Egyedül akarok lenni – suttogtam. A hangom számomra is ijesztően meg gyötört.
• Fe viszlek – mondta Carlisle, majd átkarolta a nyakam és a derekam.

Fel értünk a szobába, Carlisle az ágyba fektetett. 

• Szükséged van valamire? – kérdezte az ajtóból
• Edward – csak ennyit tudtam ki nyögni

Carlisle szó nélkül ki ment az ajtón. Hallottam az emeletről Esme suttogását. 

• Ekkora hatással van rá? – kérdezte Alice-től
• Igen – válaszolta Alice

Úgy döntöttem nem akarok többet hallani. Úgy döntöttem ki kapcsolom az érzékeimet. Be csuktam a szemem, és Edward arca vetült a szemem elé. Az arcán ugyan az a hideg kifejezés ült, mint amit a folyóparton láttam. Fel nyitottam a szemem. Fel pattantam az ágyról. Én ezt nem bírom tovább. Tollat és papírt fogtam, és írni kezdtem. 

„Sajnálom, de én nem élhetek Edward nélkül. Nem tudom el viselni ezt még egyszer. Nagyon szeretlek titeket.                                            

                                                                  Bella”