A szívem a szokásos helyre húzott. A rét nyugalma azonnal átragadt rám, s egy kissé tényleg megnyugodtam. A gondjaimat, és az elmúlt pár napban történt dolgokat nem bírtam kiverni a fejemből, akármennyire is próbálkoztam. Két nap telt el azóta, hogy apa és Jake összeverekedtek egymással. Azóta nem tértem még haza. Gondolkodnom kellett, s ehhez csendre, magányra volt szükségem. A szüleim megérthették ezt, hisz nem kerestek, biztos úgy gondolták, hogy visszamegyek, amint lenyugodtam. Már alkonyodott, mikor úgy határoztam, hogy ideje lenne visszamennem a házba. Lehet, hogy aggódnak értem, és nem akartam még nekik is gondot okozni. Elég az, ha én szenvedek egy kicsit. Nem tudom, hogy hogy fogok majd egyáltalán ránézni apára vagy Jake-re, de valahogy meg kell próbálnom. Sietősen indultam el, s alig néhány perc elteltével már a háznál is voltam. Halkan, észrevétlenül akartam felrohanni a szobámba, de ahogy áttettem a lábam a küszöbön, azonnal Alice ölelő karjaiban találtam magamat.

- Nessie... végre, hogy itt vagy! Tudod te, hogy aggódtunk érted?! El sem tudod képzelni! - nézett a szemeimbe meggyötört arccal.

A szívem elszorult, a torkomban lévő gombócot sehogy sem tudtam eltüntetni. Hát ennyire szenvedtek volna miattam? Csak azért, mert két tejes napra eltűntem a szemük elől?

- Alice, sajnálom! Nem akartam semmi rosszat, hidd el! Bocsássatok meg kérlek! - fordultam a többiek felé is, akik mind nagyon szomorúnak tűntek.

- Semmi baj kislányom. De ígérd meg, hogy nem teszel többé ilyet! Ki tudja, mi történhetett volna veled? - simította meg az arcomat.

Megint eszembe jutott az a bizonyos, én csak egy félvámpír vagyok dolog. Gyorsan elhesegettem magamtól ezt a gondolatatot.

- Megígérem anya! - öleltem át.

S akkor megpillantottam Charlie-t. A kanapén ült, messzebb a többiektől, de arca teljesen nyugodt volt, testtartásából ítélve kicsit sem volt ideges. Elengedtem anyát, s lassan elindultam feléje, de mikor már előtte jártam, hirtelen megtorpantam.

- Nessie, nyugalom. Tudok mindent. Anyád és a többiek az elmúlt napokban mindent elmeséltek az életetekről és a múltról. Ülj le kérlek mellém! - ütögette meg a maga mellett lévő helyet.

Leültem rá, s félve néztem az arcára.

- Nem vagy mérges? - kérdeztem halkan.

- Nem. Csak egy kicsit csalódtam. A saját lányom egy ilyen fontos dolgot titkolt el előlem - hajtotta le szomorúan a fejét.

Nagyon öregnek tűnt, mintha két év telt volna el azóta, hogy utoljára láttam, és nem két nap. Szörnyen éreztem magam. Ez az egész csak az én hibámból történt. Nem kellett volna megengednem, hogy bulit szervezzenek, vagy hogy meghívják Charlie-t. Egyáltalán nem kellett volna megszületnem.

- Nem anya hibája! - kelltem a védelmére.

Mindenki meglepetten fordult felém. Folytattam.

- Anya csak a te érdekedben titkolta el mindezt! Szerette apát, és ha te tudtad volna, hogy ő vámpír, akkor engedted volna, hogy együtt legyenek? - kérdeztem tőle, de persze nem vártam rá választ.

Úgy is nemet mondott volna.

- Hát nem hiszem! Elhúztál volna a világ másik felére, és örök szobafogságra ítélted volna anyát! - emeltem fel a hangom, de aztán rájöttem, hogy kicsit eltúlzom a dolgot, ezért lehiggadtam.

- Igen, teljesen jól mondod. Ezt tettem volna - nézett a szemembe.

Láttam, amint anya elgyötört arccal mered egy  pontra a falon. Szegény nagyon szomorú volt.

- Ha ez megtörtént volna, én nem lennék most itt - folytattam.

Gondolatban hozzátettem, hogy talán az jobb is lenne. Charlie elgondolkodott, és legnagyobb meglepetésemre átölelt.

- Azt nem bírnám elviselni édesem! - simogatott.

Elmosolyodtam, és örültem, hogy legalább nem haragszik, pedig lenne rá oka.

- Azért ne örülj annyira! - vállt hirtelen komollyá a hangja.

Felállt, és arrébb húzodott az egyik sarokba. Nem értettem, mitől változott meg hirtelen ennyire a viselkedése, de kezdtem megijedni.

- Mi a baj? Csak nem... meggondoltad magad? - vállt hisztérikusan magassá a hangom.

- Nem, dehogy. De amíg nem voltál itthon, megbeszéltem valamit a szüleiddel - jelentette ki komoran.

Apa és anya irányába néztem. Most vettem csak észre, hogy apa szeme alatt lilás karikák éktelenkednek, és a szeme koromfekete. Rég volt már ilyen, és rég nézett ki ilyen pocsékul. Újabb dolog, ami az én hibám. Úgy éreztem, hogy nem bírok tovább apára haragudni, se Jake-re. Hisz, ők nem tehetnek semmiről. Nem tehetnek arról, hogy utálják egymást.

- Mit beszéltetek? - sürgettem, nagyon érdekelt a dolog.

- Én nem fogom többé betenni ide a lábamat. És ők sem jöhetnek el hozzám, hisz, nem bírok már megbízni bennük. Te viszont ugyanúgy meglátogathatsz engem, ha akarsz - mondta.

Megráztam a fejemet, és szomorúan pillantottam anya felé. Nem létező szíve ebben a pillanatban tört darabokra. A fájdalom jelei megmutatkoztak az arcán.

- Papa, kérlek ne tedd ezt! Nem tilthatod el magadtól a saját lányod! - erősködtem.

- Sajnálom Nessie, de nem tehetek mást - csuklott meg a hangja, valószínűleg a sírás kerülgette.

- Már hogy ne tehetnél! Ezer más lehetőség van! - vertem le az egyik vázát a polcról.

Esme fájdalmasan felnyögött mögöttem. Odafordultam, és rájöttem, hogy az egyik kedvenc vázáját tettem éppen tönkre. Hát szép, mondhatom. Most már én vagyok Forks első számú baj okozója. Mindenkinek csak fájdalmat okozok. Valami nem stimmel velem, az biztos.

- Nessie, értsd meg, hogy nem akarom látni többé! Bellát mindennél jobban szerettem és szeretem, de nem bírok többé ránézni! Ha csak arra gondolok, hogy tönkretette az életét, hogy egy ilyen mocsokkal legyen, mint Edward Cullen, legszívesebben ordítani tudnék! - vált dühössé az arca, és kiabálni kezdett.

- Szóval hiba volt, hogy összejöttek? - kérdeztem sírva.

Alice megakart vigasztalni, és éreztem Jasper nyugalom hullámait, de semmit sem segített.

- Igen az volt - nem titkolta el ellenszenvét apa iránt.

- Akkor én is az vagyok? Egy hiba? - vontam kérdőre.

Charlie döbbenten figyelt rám, és próbált megölelni, de elhúzódtam tőle.

- Még szép, hogy nem! Miket gondolsz? - mentegetőzött.

- Akarod tudni, hogy anya miért titkolta el mindezt előled? Elmondták neked azt is, hogy apa hányszor mentette meg az életét? - kérdeztem, és megérintettem az arcát.

Megmutattam neki azokat a pillanatokat, mikor apa segített anyának. Minden egyes emléket egészen addig, amíg a Volturi meg akart engem ölni.

- Ez meg? Hogy... - kérdezte, de aztán megrázta a fejét - most mennem kell!

És már köszönés nélkül ki is rohant az ajtón. Ledobtam magam a kanapéra, és mozdulatlanul néztem magam elé. A szobában csönd honolt, senki sem szólalt meg.

- Jake hol van? Beszélnem kell vele - néztem a többiekre.

Gyors pillantást váltottak egymással, végül Alice válaszolt.

- A falka már két napja nem látta. Elrohant és a gondolatait sem hallják.

- Mi? - nyíltak tágra a szemeim.

Ha Jake-nek bármi baja esett, vagy esni fog, akkor én nem tudom mit fogok tenni. Nem bírnám elviselni.

- Sajnálom, de semmi hír nincs róla - ingatta bánatosan a fejét Esme is.

- Ez nem lehet! - kiáltottam, zokogva borultam le a földre.

Jasper nyugalom hullámai elindultak felém, de én dühösen fordultam feléje.

- Elég! Hagyd végre az egyszer hogy szenvedjek! Engedd, hogy főjek a bűntudatban! Megérdemlem! - üvöltöttem, könnyeimtől semmit sem láttam.

- Nessie... - éreztem meg a vállamon Jasper kezét.

Nem figyeltem rá, arcomat a kezeim közé temettem.

- Hagyj békén hallod?! Eressz el! - ráztam le magamról.

- Talán jobb lenne, ha békén hagynánk... - hallottam Carlisle bölcs, megnyugtató hangját.

Már hallottam is, ahogy elhagyják a szobát, de az illatok alapján éreztem, hogy Alice még itt maradt.

- Van egy meglepetésem. Már ha van hozzá kedved - nézett rám kérlelőn.

- Nem, nincs! - ráztam meg a fejemet.

Még hogy meglepetés! Elegem van a meglepetésekből! Nincs szükségem rájuk!

- Nessie, hidd el, ennek örülni fogsz! - könyörgött - engedd meg nekem, hogy megmutassam!

- Nem Alice, nem kell! - kiáltottam feléje.

Ezzel csak azt értem el, hogy a többiek újra bejöttek, hogy megnézzek, mi folyik a szobában.

- Mi történt? Alice mi van itt? - kérdezte anya.

A hangja annyira halk volt és bús, hogy megszakadt a szívem.

- Nessie-nek van egy meglepetésem, csak meg akarom neki mutatni! - jelentette ki, és felhúzott a földről.

- Engedj! Nem akarom! Kérlek! - rángatóztam, de leszorította a kezeimet.

- Nessie, nem fog elmenni, amíg nem lát - rázta meg a fejét.

Abbahagytam az ellenkezést, és kíváncsian néztem rá. Nem fog elmenni? Egy ember lenne az? Vagy vámpír?

- Kiről van szó? - kérdeztem.

- Most már érdekel, mi? - szenvtelenkedett.

Megforgattam még mindig könnyes szemeimet, és a saját lábamon mentem ki az udvarra. A többiek is jöttek utánunk.

- Most már előjöhetsz! - kiáltotta Alice, és a következő pillanatban már előttem is termett egy vámpír.

Támadni akartam, de mivel láttam, hogy Alice vigyorog, nem tettem. A fiú 18 év körülinek tűnt. Hófehér bőre volt, és vérvörös szemei, ami azt jelentette, hogy emberekre vadászik. Hosszabb, barna haja sűrű volt. Nálam úgy egy fejjel lehetett magasabb.

- Nahuel... - hallottam anya meglepett, döbbent hangját.

Rájuk néztem, és láttam, mennyire megdöbbentek mind, ahogy a fiút nézték. Nahuel? Olyan ismerősen cseng ez a név, de még sem tudtam hová tenni.

- Hello Nessie! - nyújtotta felém vigyorogva a kezét.

- Ööö... hello - fogadtam el a kezet, de értetlenül álltam előtte.

Észrevehette a zavaromat, mert halkan felnevetett, de a kezemet nem engedte el.

- Nem emlékszel rám igaz? Még szép hogy nem! Mennyi idős is voltál? Két hónapos? Vagy még annyi se? - nevetett.

- Hát nem. Ki vagy te? - kérdeztem, és kirántottam a kezemet a kezei közül.

- Nahuel. Aki egykor megmentette az életed. Mező, Volturi, félvér, halhatatlan gyermek, emlékszel? - vonta fel a szemöldökét.

Hirtelen leesett. Ez az a Nahuel, akit Alice és Jasper keresett fel, hogy bebizonyítsák a Volturinak, nem vagyok hallhatatlan gyermek, hanem természetes úton jöttem a világra.

- Te meg mit keresel itt? - néztem rá döbbenten, és elhúzódtam előle.

Nem tudtam, hogy mit akar.

- Én hívtam ide! Gondoltam, megismerkedhetnétek! - kacsintott rám Alice.

Felsóhajtottam, és széles mosolyt erőltettem magamra, de legszívesebben képes lettem volna megfojtani Alice-t. Semmi kedvem nem volt jelen pillanatban ahhoz, hogy bájcsevegjek Nahuellel, miközben Jake ki tudja merre van. Őt kell megtalálnom, nem ülhetek itt ölbetett kézzel.

- Hidd el Alice, meg fogunk ismerkedni! - vigyorgott rám Nahuel, fogait kivillantva.

Nagyon nem kedvelem már most, 2 perc után ezt a fiút. Valahogy furcsa érzésem van vele kapcsolatban.