(Edward szemszöge) 

Utolértem. Bella után mentem, és sikerült megállítanom. Megmondtam neki, hogy miért csináltam ezt. Hogy miért voltam képes mégegyszer erre a borzalomra. Amikor láttam, hogy összezuhan, majd a sárban fekszik azt hittem nem lesz erőm kibírni ameddig Alice nem jön vissza, odamegyek hozzá, felkapom, és rohanok a házba. De végül megtudtam állni, ha nem is mindig sikerült, de az elmém győzedelmeskedett az érzéseim felett. Tudtam, hogy nem szabad megtennem, méghozzá a boldog jövőnk érdekében. Nem sok idő, talán tíz perc telet el, és Alice jött, és vissza vitte Bellát a házba. Bella egyedül akart jönni, apám felvitte a szobába. Azután Alice meg mutatta nekem a levelet, és rohantam az erdőben, nehogy el késsek. Akkor először át éreztem milyen lehetett Bellának, mikor Olaszországba rohant engem megmenteni. Idegtépő dolog a várakozás, főleg ilyen helyzetben, mikor nem tudod, hogy el éred- e a célod időben. A betűk, a kéz írása is sugallták, hogy össze van omolva. Akkor azzal a szándékkal lépett ki a házból, – az ablakon – hogy véget vetessen az életének. Fájdalmas volt arra gondolni hogy Bella nem létezik. Hisz én nem tudok egy olyan világban élni, amelyben Ő nem létezik. Mikor Alice az arcom elé rakta a levelet a szívem szakadt meg a papírdarab láttán. Rajta életem szerelmének fájdalmas kézírása, melyben közli a családjával, hogy nem tud nélkülem élni, szereti őket, és nagyon sajnálja. Bella most az ölemben feküdt a házunkban, a kanapén. 

• Mikor jönnek Nessieék? – kérdeztem. Ők Jacob házában laktak, a La Push tengerpart közelében. Persze Esme felújította, szép, tágas tér, és megfelelő méretű konyha. Nem kell tolongniuk a házban, hisz régi állapotában hárman alig fértek be abba a viskóba.
• Fél hatra. De nem ide jönnek, a nagy házba. El árulnád végre mi az alkalom, amiért össze hívtátok az egész családot? – duzzogott újra Bella. Annyira aranyos volt ilyenkor
• Nem – pimaszkodtam, majd megcsókoltam
• Mért nem mondod el? – kérdezte újra. Három napja azzal nyúz, hogy mondjam el neki, mi fog ma történni. Nem mondhatom. Meg ígértem Alice-nak, és különben sem lesz annyira különleges alkalom.
• Mert nem. Mért vagy olyan kíváncsi? – alig tudtam el fojtani a kacajt
• Mert nem szoktátok „csak úgy” össze hívni a családot. Nessiékkel együtt. – magyarázta
• Attól még nem mondom el – mondtam

Bella arca olyan volt, mint egy kis óvodás, akinek nem mondják mit kap karácsonyra. Nem bírtam tovább, felkacagtam. 

• Mi olyan vicces? – értetlenkedett
• Semmi. Olyan édes vagy ha kíváncsiskodsz. Az én kicsi Bellám – suttogtam a szemébe nézve, majd magamhoz húztam át ölelve a derekát.

Újra duzzogni kezdett, de ahogy végig simítottam az arcán meg enyhült tekintettel fordult felém. Most Ő nézett a szemembe. Nem szólalt meg, csak közeledni kezdett az arcával az enyémhez. Ajkai vonzották az enyémet. A csók elég hosszúra sikerült ahhoz, hogy a vágyakozóan nézzünk egymásra, ám időnk már kevés volt. Az óra délután negyed hatot mutatott. 

• Indulnunk kéne – lemondó sóhaját teljesen át éreztem
• Igen, igazad van. Jó hogy kettőnk közül valakit nem részegít meg annyira a másik, hogy le mondjon mindenről – mosolyogtam
• Ez nem igaz. Csak tudok tisztán gondolkodni. Ilyen kor még megy, de valószínűleg három perccel később már nem érdekelne az összejövetel. A másik ok pedig, hogy keresni kezdenének. És az senkinek sem lenne jó. Emmett egy örökkévalóságig viccelődne ezzel.
• Igen – mosolyogtam
• Át öltözünk? – kérdeztem
• Szerintem meg felelünk így – válaszolt Bella
• Rendben, induljunk. – mondtam

Nem sok idő volt még a házhoz értünk, Nessie és Jake ugyan úgy nem tudtak az egészről semmit, mint Bella. De a mai délután biztosan mindhármuknak sokat fog jelenteni. Amikor velem történet ez, nekem i nagyon sokat jelentett. Akkor úgy éreztem, hogy tartozom valahova. Ezek az érzések fogják el árasztani őket is, ebben biztos voltam. Alice mindenkit csillogó szemekkel nézett. Annyira boldog volt, hogy ez mos Belláékkal is meg történik. Mindenkivel meg történt a családban. Hollófekete hajú húgom izgatottsággal a szemében állt a nappali közepére. Mindenki körbe állta, Jacob, Renesmee, és Bella nem is pislogtak a kíváncsiságtól. Alice beszélni kezdett. 

• Szóval, mint tudjátok össze hívtunk titeket, és csak ti hárman – mutatott az egymás mellett álló feleségemre, lányomra, és annak férjére –  nem tudjátok mi ennek a célja. Tudnotok kell, hogy ez a jelenlévők közül mindenkivel meg történt. – Alice múltba révedő szemeiből csak úgy sugárzott a boldogság.
• Most már el árulnátok, hogy mi folyik itt? – nézett Alicera Bella
• Megvannak az ékszerek – mondta Alice. Jót szórakozott azon, hogy hármuk közül senki nem tudja miről beszél
• Miféle ékszerek? – kérdezte Nessie
• Mi az, ami ebben a családban mindenkinek van valamilyen formában a ti kivételetekkel? – kérdezte Esme kedves, anyai hangján

Mindhárman el gondolkodtak. A helyes választ Bella adta meg, bár csak gondolatban. Bátorítóan mosolyogtam rá, hogy ez a helyes válasz. Mond ki 

• A címer –  Bella önelégült mosolya az én arcomra is mosolyt csalt
• Igen – ujjongott Alice
• Szóval, mind a hárman kapunk címert? – kérdezte Jacob értetlenül.
• Igen – nyugtázta Alice – ez olyan hihetetlen?
• Nem, nem. – mondta, majd Nessiere nézett

Alice egy szó nélkül szaladt fel a szobájába. Három díszdobozzal érkezett vissza. Először Bellához ment, kezébe nyomva az egyik dobozt, aztán Jakehez és Nessiehez, szétosztva köztük a maradék kettőt. Mindhárman csillogó  szemekkel nyitották ki. Én Bellát néztem, ahogy elő veszi a dobozból az Esmeéhez hasonló karkötőjét. Jacob és Nessie pedig a saját jelképüket. Jacob ugyan olyan csuklószorítót kapott, mint nekem, Emmnek, és Jazznek van. Nessie pedig egy egyedi nyakláncot, nem hasonlított egyikünk ékszeréhez sem. 

• Annyira köszönöm  – ölelt mindenkit körbe Bella.

Nessie meghatódva, szinte értetlenül állt a nyakláncát bámulva, Jacob pedig fel vette a csuklószorítót. Ahogy rám nézett erős testvéri köteléket láttam a szemeiben. Most érezte először, hogy testvérünkké fogadtuk. Neki ez nagyon nagy lépés volt. Éreztem a gondolataiban, hogy most érzi úgy apja halála óta először, hogy családja van. Bella oda ért hozzám. A szemeiben láttam azt a csillogást, amit Charlie balesete óta nem. Az őszinte, végtelen boldogságot és szerelmet. A pecsétet, mely a végtelen szerelmet jelentette. A karláncára büszkén nézett. Most életemben először láttam, hogy amennyire csak lehet, minden porcikájával Cullen. 

• Most már mindenki, aki jelen van száz százalékig Cullen. Legalább annyira amennyire akar – jelentette ki ünnepélyesen Alice.
• Köszönjük – Jacob csak ennyit tudott mondani. A hangja meg hatódott.

Nemsokára mindenki haza ment, már aki nem itt lakott. Mi is el indultunk a mi saját kis kunyhónkba. Mikor oda értünk Bella szenvedélyesen a szemembe nézett, és azt mondta:

• Én eddig is teljesen Cullennek éreztem magam
• Nagyon jól tetted – mondtam, majd meg csókoltam.

Boldogan, felhőtlenül, és odaadóan merültünk el egymásban.