Azt hiszem végre sikerült leráznom. Az erdőben ültem, az egyik fa tövében, és imádkoztam a jó istenhez, hogy szabadítson meg ettől az idiótától, név szerint Nahueltől. Egy hete mutatta be Alice nekem, s ő azóta a nap minden percén itt lebzsel. Olyan mintha itt élne velünk. Nem tudom, mit gondolhatott Alice akkor, amikor elhatározta, hogy összehoz engem ezzel a... nem mondok már semmit sem rá. Mert tudom, hogy az volt a szándéka.

- Nessie! Bújócskázni akarsz? Akkor megyek és megkereslek! - hallottam Nahuel kiabálását a ház felöl, s megráztam a fejem.

Dühösen előbújtam, és gyorsan berohantam a szobámba. Nahuel most kint fog keresni, így lesz néhány nyugodt percem.

Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy éppen elindul az erdőbe. Akár haza is mehetne. Jaj, de örülnék neki.

- Nessie! - összerezzentem apa hangjától, s az ajtó felé fordultam.

Már ott állt, bánatosan lógatta maga mellett a kezeit. Tudtam, hogy ez megint csak az én hibám, ugyanis mióta Jake elment, kitudja hová, nagyon szomorú vagyok. Néha hullaként viselkedek. Az egyetlen ok, ami miatt képes vagyok arra, hogy kimozduljak a szobámból, a menekülés Nahuel ellen.

- Szia apa! Valami baj van? - kérdeztem szomorkás hangon.

Apa arca eltorzult a fájdalomtól. Meglepő, hogy milyen könnyen tudok fájdalmat okozni az embereknek. Elég csak egy kicsit szomorúnak lennem, és mindenki más is az lesz.

- Nem, nincsen. Csak beszélni szeretnénk veled - mosolyodott el.

Arcomra eröltettem én is egy halvány kis mosolyt, és bólintottam.

- Egy perc, és lemegyek  - suttogtam.

Hallottam, ahogy apa elhagyja a szobámat, és lassú léptekkel elindul lefelé. Kibámultam az udvarra, néztem, amint a nap elbújik a fák mögött. Egy apró kis könnycsepp folyt le az arcomon. Egy könnycsepp, melyet Jake-ért hullajtottam. Többet is megérdemelt volna, hisz annyira jó ember, amilyet hátán még nem hordott a föld, de sajnos most nem tehettem meg azt, hogy elsírom magam. Erősnek kell mutatnom magam a családom miatt. Nem engedhetem, hogy lássák a szenvedésem, hogy tudomást szerezzenek a lelkemben dúló viharral.

- Nessie! - kiabált fel az emeletre anya.

Őt is megviselte az, hogy Jake egyetlen egy szó nélkül elrohant, s senki sem tudott róla semmit.

- Megyek már! - kiáltottam.

Még egy utolsó pillantást vetettem a szekrényemen álló fényképre, melyen Jake és én voltunk, majd elindultam lefelé.

Odalent a többiek csendben ültek egymás mellett a kanapén, teljesen nyugodtnak látszottak. Nahuel is itt volt.

- Azt hittem elbújtál. Elindultalak megkeresni... - nevetett rám, én meg legszívesebben fejbe vágtam volna.

- Nem vagyok dedós, nem bújócskázom, főleg nem veled! - szaladt ki a számon a nem éppen kedves kis mondat, de nem tehettem ellene semmit sem.

Nahuel olyan mint egy kullancs, le nem lehet vakarni magamról.

- Elég legyen. Kislányom kérlek ülj le! - ahogy kimondta ezt apa, már a helyemen is ültem, és kíváncsian vártam a mondandóját.

- Nessie, tudod gondolkoztunk, és végül egy olyan döntést hoztunk meg, aminek szerintem te nagyon fogsz örülni - kezdett bele, majd szünetet tartott.

Feléledt bennem a kíváncsiság. Aminek örülni fogok? Nos... hát nem nagyon jut eszembe olyan dolog. Csak az az egyetlen kívánságom, hogy Jake jöjjön vissza.

- Hallgatlak - feleltem.

- Biztosan emlékszel arra, hogy Jake elmondta anyádnak, hogy mit érzél a barátkozással kapcsolatban. Hogy mennyire nehéz neked, hogy nem lehetnek barátaid. Nos... úgy találtuk jónak, ha segítünk neked megoldani ezt a gondot... - habozott, homlokát ráncolgatta.

Most szedhette össze a gondolatait, valószínűleg nem tudta, hogy mondja el nekem azt a bizonyos dolgot.

- Apa... kérlek siess már! Már nagyon kíváncsi vagyok! - sürgettem idegesen.

- Oké, arra jutottunk, hogy szeretnénk, ha te... - de mielőtt kimondta volna, megszólalt a csengő.

Dühösen csaptam a szék karfájára és megindultam az ajtó felé.

- Ki a fene lehet az ilyenkor?! Hozzánk nem szoktak csak úgy vendégségbe jönni! - dühöngtem, és kitártam magam előtt az ajtón.

Ledöbbenve bámultam az ajtóban álló alakot, majd gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam.

- Jake! Jaj, Jake, tudod, hogy mennyire hiányoztál nekem?! Hogy mehettél el, mondd?! El sem hiszem, hogy képes voltál egyetlen egy szó nélkül itthagyni engem! Haragudnom kellene rád, de nem tudok! - vigyorogtam, nem titkoltam el örömömet.

- Sajnálom! Azt hittem, haragszol rám, és nem bírtam volna elviselni! Inkább elmentem, hogy ne is kelljen látnom, ahogy megvetően nézel rám! - nézett bűnbánóan a szemeimbe.

- Ugyan, dehogy haragszok! Annyira örülök, hogy újra itt vagy! - bújtam a mellkasához.

- Én is örülök Nessie! - nyomott egy puszit a homlokomra.

A hátunk mögött valaki megköszörülte a torkát. Apa volt az. Félve kapkodtam a fejem közte és Jake között. Nem akarom, hogy harcoljanak.

- Nessie, semmi baj. Csak mondani akarok neki valamit! - nyugtatott meg apa, és közelebb lépett Jake-hez, aki magához húzott, el nem engedett volna.

- Mit akarsz? - kérdezte Jake hűvösen.

- Bocsánatot kérni a viselkedésemért. Nem akartam ennyire... szóval a lényeg az, hogy soha többé nem fog előfordulni - esküdött meg rá.

- Megbocsátok. De csak Nessie miatt. Ha ő nem lenne, már rég megölnélek - jelentette ki teljesen nyugodtan, majd a tekintete elsötétült, ahogy Nahuelre nézett.

- Mi a baj? Jake! - kérdezgettem, végigsimítottam a karján, de nem felelt.

- Ez meg mit keres itt?! - kérdezte dühösen végül, s Nahuelre mutatott.

- Ő csak... meglátogatott minket. Nem marad sokáig! - hangsúlyoztam ki.

- Hello Jacob Black! Látom, visszajöttél! Azért nem volt szép tőled, hogy magára hagytad Renesmee-t, főleg azok után, hogy megtörtént az a bizonyos dolog a születése napján - vigyorogott rá.

- Fogd be! - kiáltott rá Jacob és félve pillantott rám.

Nem értettem semmit, csak néztem az előttem kibontakozó jelenetet.

- Mi történt akkor, amikor születtem? - kérdeztem, de senki sem válaszolt - halljam! Jogom van tudni!

- Nessie, talán ez most a legjobb alkalom arra, hogy megtudd! - szólt rám apa komor arccal.

- De valami olyat tudtok, amit nem akartok elmondani nekem! - idegeskedtem, és kibújtam Jake öleléséből.

- Nahuel, mondd el nekem! - kértem, könyörgőn néztem a szemeibe.

- Egy csók, és mindent megtudsz édesem! - simított végig a nyakamon.

Kirázott a hideg, egyszerűen undorítónak találtam, ahogy ezt csinálja.

- Azt már nem! - állt közénk sebesen Jake, teste remegett a visszafolytott feszültségtől.

Ha most átváltozik, biztosan megöli őt.

- Jake, nyugodj meg! Nem fogom megtenni amit kér! Csak kérlek, higgadj le egy kicsit! Nagyon szépen kérlek! Jake! - ráztam meg a karját - kérlek!

Lenézett rám, szemeiből kiolvastam, hogy nagyon aggódik értem. Nagy levegőt vett, s szépen lassan lecsillapodott.

- Tűnj el innen! - kiáltott Nahuel felé, aki azonnal fel is állt, s szép nyugodtan sétált kifelé az ajtón.

- Még visszajövök édes! - vigyorgott rám kajánul, majd elrohant.

Sokáig néztem utána, majd arra lettem figyelmes, hogy Jake teljes erőből maga felé fordít.

- Ez meg mi volt? - vont kérdőre, nagyon dühösnek tűnt.

- Mi mi volt?! - kérdeztem értetlenül.

- Volt köztetek... öhm... valami? - halkult le a hangja.

Hangosan felnevettem, és belebokszoltam a mellkasába.

- Hogy is ne! Egy ilyen idiótával?! Még mit nem! - mondtam, elmosolyodtam.

- Ennek örülök! - ölelt magához.

- Na jó, most már ideje lenne megtudnod, hogy mit is akartunk elmondani neked! - mondta anya, és látszott, hogy örül, hogy Jake újra itt van.

- Oké, mondjátok csak! - vigyorogtam rájuk izgatottan.

Most már bármit is akarnak mondani, annak csak örülni fogok.

- Szóval... szeretnénk ha mostantól iskolába járnál. Szerezhetsz barátokat is ha akarsz, minden rajtad fog múlni - hadarta el egy szuszra apa.

Csak néztem magam elé döbbenten, majd sikítozva öleltem meg mindenkit a szobában. Annyira feldobódtam, hogy alig bírtam magammal.

- Istenem! Ez igaz?! Jaj, ez nem lehet igaz! El sem hiszem! Jaj de jó! Nagyon örülök neki! Köszi! - nyomtam puszit mindenki arcára, a mosolyt le sem lehetett vakarni az arcomról.

- Örülök, hogy örülsz kicsim! - ölelt meg apa - de szeretnám ha vigyáznál majd magadra!

- Ígérem, vigyázni fogok! Hétfőn suliba megyek! - ugráltam örömömben.

- Hé hé, nyugi már! - nevetett fel Jake, de nem lehetett engem leállítani.

- Oké abbahagyom! - vigyorogtam rá.

Megfogtam a kezét, és megszorítottam jó erősen. Tudnia kell róla, hogy én mindig mellette fogok állni, legyen szó bármiről.

- Szeretném, ha egyszer elmondanád nekem azt, amira Nahuel célzott! - suttogtam a fülébe.

Jacob teste kicsit megrándult, de azért bólintott.

- Ígérem majd egyszer meg fogod tudni! - adott egy puszit az arcomra, majd megfogta a kezem és elindult velem kifelé.

Mielőtt kiléptünk volna az udvarra, visszafordult.

- Elmegyünk Nessie-vel motorozni, ha nem baj! - nézett apára, aki bólintott.

- De vigyázz rá! - mondta nagyon komolyan.

- Tudod, hogy jobban vigyázok rá mindennél! - felelte Jake is ugyanolyan komolysággal a hangjában.

Újra kézen fogott, és elindult velem az udvarra.

- Héj, ez az a motor, amit... - kezdtem bele, de nem folytattam, mert hirtelen nagy bűntudatom támadt.

Ránéztem Jake-re, aki bizonyára tudhatta, mi bánt engem, mert szélesen elvigyorodott.

- Igen, ez az, de nem kell aggódnod, nem haragszom! - simított végig a kezemen.

- Biztos? Mert én annyira szégyellem magam miatta... - hajtottam le a fejemet szomorúan.

Jake felemelte a fejemet, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Soha nem bírnák rád haragudni Renesmee... - suttogta.

A hangja hirtelen olyan furcsa lett, így még soha nem hallottam beszélni. Ráadásul Renesmee-nek szólított, ahogy még sohasem.

- Öhm... indulunk? - kérdeztem zavartan, mire ő, mintha valami rosszat tett volna, elkapta a kezét az arcomról.

- Hát persze! Vedd fel ezt! - dobott a kezembe egy piros bukósisakot.

Feltettem a fejemre, majd felültem Jake mögé a motorra. Átfogtam a mellkasát, fejemet pedig a hátához nyomtam. Annyira jól esett a közelsége. Az az egy hét, amit távol töltött, nagyon megviselt engem, akkor úgy éreztem, mintha a lelkem egy részét kitépték volna. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de így volt.

- Indulhatunk, hölgyem? - fordult hátra, én pedig bólintottam.

Gázt adott, és már száguldottunk is. Élveztem, amint eggyé válunk a levegővel, s még annál is sebesebben mozgunk.

- Ez szuper! - kiáltottam, mire ő felnevetett.

- Örülök, hogy tetszik! - vigyorgott rám.

Lehajtottam a fejemet, szemeimet becsuktam. Hallgattam Jake szívének dobogását, élveztem, amint meleg bőre még a ruhán keresztül is kellemesen melenget engem is.

- Charlie... Jake menj Charlie-hoz! - jutott hirtelen eszembe a papám.

Ki kell békítenem őt és a szüleimet.

- Oké! - szólt hátra, és irányt váltott.

Hamarosan meg is érkeztünk Charlie házához. Leszálltam a motorról, és rohantam az ajtóhoz. Kopogtattam. Az ajtó lassan kinyílt, Charlie jelent meg rajta. Nagyon meglepetnek tűnt.

- Szia Nessie... és Jake! Mi járatban erre? - kérdezte kedvesen.

- Beszélnem kell veled! - mondtam határozottan.

- Miről? - kérdezte gyanakvóan.

- A szüleimről. Anyáról... - kezdtem óvatosan, de ő dühösen leintett.

- Ne is kezd el! Nem akarok róluk beszélni és kész! És ha csak ezért jöttél, akkor mehetsz is el vele együtt! - mutatott dühösen Jake-re, és becsapta előttünk az ajtót.

Lehajtottam a fejemet. Jake odalépett hozzám, és magához ölelt.

- Nincs semmi baj! Majd megbékél! - nyugtatott.

- De mikor? Annyira más lett, mióta tudja! - sírtam.

- Kell neki egy kis időt adni! Nem könnyű feldolgoznia ezt! - magyarázta.

- Ugye nem mész el többé? - kérdeztem reménykedve.

- Még szép, hogy nem megyek el! Valakinek meg kell téged védenie a bajtól! És Nahueltől! - vigyorodott el.

- Igen... - suttogtam, és rámosolyogtam.

- Annyira szeretlek Nessie! - suttogta, és szorosabban ölelt magához mint eddig.

Nem lepett meg, hogy ezt mondta, hisz rengetegszer mondtuk egymásnak azt, hogy szeretlek, mivel barátok voltunk, de most valahogy más hangsúllyal mondta mindezt.

- Én is szeretlek! - mondtam neki, de valahogy furcsa volt most kimondani ezt a szót.

Nem tudom, hogy miért...