Nem vagyok biztonságban. Victoria és Laurent engem üldöz, és lehetetlen elmenekülni két éhes (vagy szomjas?) vámpír elől. Minden éjjel rettegve alszom el, és nem is csak az én életemet féltem – itt van még Charlie is! Éjszaka általában a nappaliban szokott lenni, mivel rendszerint tv-nézés közben alszik el, szóval ha jönnek, elsőnek őt látják meg... és hiába ártatlan; ember! És nekik az embervér olyan, mint másnak a legfinomabb étel...

Több napja alig alszom. Rettegek attól, hogy bármikor megtalálhatnak, eljöhetnek, minden előjel nélkül. Minden éjjel attól félek, hogy egyszer csak kiugranak a bokrok közül olyan hirtelenséggel, hogy a szem szinte nem is látja a mozgást, csak azt, hogy egyszer itt vannak, egyszer ott, majd felkapaszkodnak a falon, bejönnek az ablakon és...
Felsikítottam és hirtelen felültem az ágyban. Ez általában akkor szokott lenni, mikor félálomban vagyok, és elképzelem, vagy álmodom az egészet, ám ez a mostani látomás valósnak tűnt. Hasonló, mint Alice látomásai, vagy ugyanolyanok? Ha ugyanolyan, akkor Victoria és Laurent már eldöntötték, hogy ezt fogják tenni.
Nem, nem. Ez csak egy újabb álom, vagy képzelgés volt, semmi több! Hiába nyugtattam magam, nem bírtam kiverni a fejemből a hófehér bőrt, vörösen izzó szemeit, vicsorgását...
És akkor eszembe jutott az egyetlen hely az egész világon, ahol valamennyire biztonságban érezhettem magam: La Push. Ott van Jacob és a többiek, a farkasemberek, akiknek az életcéljuk, hogy megszabadítsák a világot a vámpíroktól.

Ettől a gondolattól pedig eszembe jutott Edward...
Nem! Most nem szabad gondolnom rá!
Ki kellett zárnom a fejemből minden negatív gondolatot, hogy legyen elég erőm felkelni az ágyból.
Kisöpörtem a néhány szemembe lógó hajtincset és gyors elhatározással felpattantam.
Mi van, ha a látomás valódi?
Mi van, ha Victoria és Laurent tényleg itt ólálkodik a ház körül és csak a megfelelő pillanatra vár a támadáshoz?
És végül, mi van, ha ez csak egyszerűen egy álom volt?
Az nem lehet. Ahhoz túl életszerű.
Felkaptam egy farmert, egy fehér pólót és egy fekete pulcsit, majd halkan, mégis gyorsan lerohantam a konyhába. Elővettem egy papírdarabot, gyorsan körmölni kezdtem rá az üzenetet:
Apu!
Ne ijedj meg, jól vagyok, csak úgy döntöttem, elmegyek meglátogatni Jake-et. Majd estefelé jövök.
Bella
Remélem, hogy reggel találja meg, nem pedig éjjel, mikor felébred például inni egy pohár vizet, és azt is remélem, ki bírja olvasni ezt a gyors macskakaparásom. De nem vesztegethettem az időt. Ha nem vagyok itt, nem érzi az illatom, valószínű, nem keres a házban, így Charlie sincs nagyobb veszélyben, mint minden éjjel szokott.

Felkaptam a kocsikulcsom és kisprinteltem a házból. Bezártam az ajtót, majd a furgonom felé vettem az irányt. Másodpercenként tekintgettem hol jobbra, hol balra, hogy fel tudjak készülni a támadásra, ám mindez hiábavaló volt; két vámpírral szemben egy embernek, főleg, aki olyan, mint én, semmi esélye.
Beszálltam a kocsimba és elindultam La Push felé. Bíztam benne, hogy a kocsihangra Charlie nem kel fel.
Úgy éreztem, a tüdőm már csak egy izipici, tűhegynyi kis pont, annyira összezsugorodott. Alig kaptam levegőt, a pulzusom az egekbe szökött, az eső csöpögött... és így próbáljon az ember vezetni!
Rémülten vettem észre, hogy a kocsi üzemanyaga vészesen fog, és szerencsém, ha elérem La Pusht. Erre még jobban bepánikoltam.
A Black-ház felé vezető úton, a fák között százszor elképzeltem, hogy kiugrik onnan egy vámpír, egy kézzel megállítja a kocsimat, és véget ér az utam...
A furgon ekkor érdekes hangot hallatott. Nyomtam a gázpedált, de az csak nem akart menni! Egyre lassult, míg végül feladta, és megállt.
- Pont most volt benne ennyi üzemanyag, pont most! - suttogtam, mert nem mertem, és nem is bírtam nagyobb hangot kiadni.
És most mi legyen?
Jacobék innen nagyjából egy kilométerre laknak, ráadásul egy sötét erdőben vagyok egy jelenleg használhatatlan furgonnal, amiben csak remélhetem, hogy van zseblámpa, különben eltévednék. Minden egyes kis részét átkutattam a kocsimnak, míg végre megtaláltam az egyetlen mentsváramat: a zseblámpát.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, majd elindultam a lámpa fénye által kissé megvilágított úton. Remegtem egész testemben, és nem azért, mert fáztam. Rettegtem, halálosan féltem, hogy bármelyik lépésem, bármelyik pillantásom, légzésem, szívverésem lehet az utolsó...
Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban, még annyira sem, mint otthon. Igaz, egy ház nem akadály két vámpírnak, mégis jobban éreztem magam a falak között, hogy van fedél a fejem felett, mint most, a szabad ég alatt egy zseblámpával a kezemben.
Ráadásul telihold volt... igaz, ez egyáltalán nem hat a vámpírokra, de még a vérfarkasokra sem, de nekem a telihold egy ijesztő éjjelen mindig is rémisztő volt. Viszont az előnye, hogy valamicskét átvilágított a sűrű lombú fák között, kissé több világosságot adva.
Ám ez sem nyugtatott meg.
Futni akartam, rohanni el innen, hogy gyorsan odaérjek a házhoz, ám a lábam mintha földbe gyökerezett volna. Alig bírtam egy lépést tenni a másik után, nemhogy futni!
Könnyeim szaporán folytak le arcomon, egyenesen a hideg földbe.
- Jacob... - suttogtam. De minek? Ha kiáltok, akkor sem hallana meg innen!
Mozgást hallottam a bokor felől. Hirtelen arra fordultam és a növényre világítottam a lámpát. A szívverésem is elállt.