(Alice szemszöge) 

Percekig feküdtünk még összeforrva és zihálva, majd Jasper legördült rólam és szorosan a mellkasára vont. Felnéztem rá, mire boldogan elmosolyodott, ahogy én is. Most először láttam a szemében a színtiszta boldogságot, amit nem árnyékolt be semmiféle sötét gondolat a múltjáról. Még soha nem volt ennyire felszabadult amióta megismertem. Legszívesebben örökké így maradtam volna, de tudtam, hogy azt sajnos nem lehet. De egy ideig még élvezhetjük a tökéletes, felhőtlen kis világunkat. Jasper finoman simogatni kezdte a hátamat én pedig mindenféle mintákat rajzolgattam a mellkasára. Egyikünk sem szólalt meg, de mégis minden csodálatos volt. Egyáltalán nem volt kínos a hallgatásunk, sőt sokkal inkább megnyugtató volt ez a békesség. Egész éjszaka így feküdtünk, és még reggel sem nagyon akartam felkelni az ágyból. Éppen elhatároztam, hogy a nap hátralevő részét is itt töltjük, és kellemes dolgokkal ütjük el azt, amikor hirtelen látomásom támadt. Jasper és én, amint együtt fürdőzünk. Hmm… jó program, na, de ezt most én döntöttem el, vagy ő. Ki miatt lett a látomásom? Ez bosszantó. Szerintem ő fogja kitalálni, de nem vagyok biztos benne, bár nekem sem volt ellenemre az, amit láttam. Nagyot sóhajtottam. Bonyolult dolog a jövőbelátás. Honnan tudjam, hogy ez az elhatározás, most kitől származott? Még mindig ezen gondolkodtam, amikor szerelmem megszólalt.

• Mit szólnál egy fürdőhöz? – kérdezte mosolyogva.
• Az nagyon jó lenne – viszonoztam mosolyát. Tehát tőle jött a látomás.

Jasper magára kapta az alsóját és már el is tűnt, hogy előkészítse a fürdőnket. Én pedig csak magamra csavartam a lepedőt, mivel kár lett volna túlságosan felöltözni, a szomszéd szobáig, és egyébként is fürdeni fogunk, ahhoz meg nem igazán lesz szükségem a ruháimra, sőt. Gyorsan tele lett a kád vízzel, majd Jasper beült, én pedig befészkeltem magam elé. Rögtön szorosan magához húzott, így megint a mellkasán pihentem. A víz kellemesen meleg volt, bár már a hideg vizes fürdő sem zavarta volna egyébként is hűvös bőrömet, azért jól esett egy kicsit gőzölögni. Szerelmem finoman simogatta a vállamat, majd keze nyomát csókokkal hintette be, belőlem pedig elégedett sóhajok szakadtak fel. Ajkai és keze már végigjárta a karomat, a vállamat, lecsapott a nyakamra, majd a fülembe suttogott.

• Nagyon, nagyon szeretlek – dorombolta a fülembe, olyan hangon, amitől bárki elcsábult volna. Hát még én, aki fülig szerelmes vagyok belé.

Hátra nyúltam a karommal és magamhoz húztam egy csókra, mire a dorombolás felerősödött és, ahogy fokozódtak a hangok, úgy veszítettem el a fejemet én is újra. Nemcsak a hangok őrjítettek meg, hanem az is, hogy éreztem is a belőle áradó érzéseket, amik valószínűleg önkéntelenül sikerültek ezúttal ilyen erősre, ráadásul pedig egyértelműen éreztem vágyát is, ami minden kétséget kizárt. Nem tudom, hogy hogyan kerültem a kádból az ágyba, de mire feleszméltem Jasper már fölöttem feküdt csurom vizesen és a nyakamat borította be csókjaival. Olyan gyorsan hozott ide, hogy még időm sem volt feleszmélni, hogy eldöntötte, hogy kiszállunk a kádból, pedig már olyan jól kiismertem a látomásaimat, de úgy tűnik, hogy a hirtelen döntéseket nem feltétlen érzékelem. Na, de pont eddig tartott az értelmes gondolkodás, mert Jasper elérte a kis gödröcskét a nyakam alján, amire önkénytelenül is jólesően felsóhajtottam. Teljesen elernyedtem, miközben ő egyfolytában csak kényeztetett. Én is viszonozni akartam a kedvességét, úgyhogy lassan és gyengéden cirógatni kezdtem a hátát, majd finoman a körmeimet is húzkodni kezdtem rajta, amire megint csak halk dorombolás volt a válasz. Szerettem ezt a hangot. Tudtam, hogy Jasper boldog, mint én és ez mindennél többet jelentett a számomra.

A nap hátralévő  részét megint az ágyban töltöttük és vámpír létemre komolyan úgy éreztem, hogy meg sem tudok mozdulni. Békésen feküdtünk a takaró alatt egymáshoz bújva. Jasper lágyan simogatta a hátamat, én pedig, hol a mellkasát, hol a karját cirógattam. Néha pedig felnéztem loptam egy-egy apró kis csókot. Soha nem voltam még ennyire elégedett a vámpír létemmel. Eleinte azt hittem, hogy ez rossz. De most már biztos vagyok benne, hogy ez egy jó dolog és így kellett lennie. Hiszen amióta vámpír vagyok megmentettem egy életet, és megtaláltam a szerelmet a számomra tökéletes férfival. Kellemes pihegésünket halk hangok szakították meg. Először egy pillanatra nem tudtam, hogy ki lehet az, de amikor meghallottam a csendes beszélgetést azonnal kiderült számomra, hogy Charlotte és Peter érkezett meg, bár ki más is lehetne. Nem igazán örültem volna neki, hogyha ilyen hiányos öltözékben ránk találnak, hiszen ez mégis csak kínos, úgyhogy éppen kicsusszantam volna Jasper mellől, hogy felöltözzek, amikor szerelmem hirtelen visszahúzott magához és szorosan a mellkasára vont.

• Jasper, nem szeretném, hogyha ránk nyitnának – suttogtam halkan, hogy csak ő hallja.
• Ne aggódj, nem fognak – mondta szerelmem és éreztem, hogy szétárad bennem a nyugalom.
• Honnan tudod? – néztem rá kicsit morcosan. Mióta gondolatolvasó? – Szerintem jobb lenne, ha felöltöznénk.
• Nekem határozottan tetszel így – dorombolta a fülembe. Jaj, ne, el fogja söpörni az ellenállásom, hogyha ezt csinálja.
• Akkor sem helyes. Hiszen mi vagyunk a vendégek. Hogy venné ki magát, hogyha csak azt hallanák, hogy mi itt…
• Szerintem örülnének neki – mondta Jasper határozottan. – Egyébként nem terveznek kihallgatni minket. Szerintem csak átöltöznek, mielőtt vadászni mennek.
• Honnan vagy benne ennyire biztos? – kérdeztem kíváncsian.
• Mert érzem, hogy nagyon szomjasak – vágta rá egyszerűen. Érzi, hogy szomjasak és mégsem akar vadászni menni? Ez aztán a fejlődés!
• Te nem akarsz vadászni? Biztos nagyon éghet a torkod attól, hogy érzed az ő szomjukat – ajánlottam. Nem akartam, hogy szenvedjen, akár csak egy kicsit is.
• Nem, annyira nem vészes, és sokkal szívesebben maradnék itt veled – ölelt meg szorosabban.
• Biztos? – aggodalmaskodtam tovább.
• Igen, biztos. Nyugodj meg – mondta gyengéden és én már meg is nyugodtam. Ez nem ér. Könnyű így megnyugtatni valakit. Már a közelsége is megnyugtat, hát még, hogyha beveti a képességét is. De azért nagyon élvezem ezt a gyengédséget és békét. Igazán könnyű megszokni a jót. – Fülelj csak – mondta szerelmem én pedig engedelmeskedtem neki. A következő pillanatban pedig már hallottam is az ajtó csapódását. Talán még a kelleténél kicsit hangosabban is vágták be maguk után azt az ajtót.

A nap hátralevő részét is az ágyban töltöttük, ami fantasztikus volt. Általában nem volt rám jellemző a semmittevés, de most kifejezetten tetszett ez a helyzet. Másnap nagy nehezen rászántuk magunkat, hogy felkeljünk és felöltözzünk. Nem sokkal azután, hogy elkészültünk megérkezett Charlotte és Peter is, akik bosszantó módon csak köszöntek, majd sokat sejtető pillantásokkal vigyorogtak ránk. Eléggé zavarba ejtőek voltak, de szerencsére Jasper folyamatosan nyugtatott, különben rávetettem volna magam Peterre, de nem jó értelemben. Nem szép dolog így bámulni ránk. Délután Jasper elment beszélgetni Peterrel, én pedig a házban maradtam Charlotte-tal. Tudtam, hogy új barátnőm csak arra vár, hogy a fiúk eltűnjenek és megtámad a kérdéseivel, de nem igazán bántam a dolgot. Eddig is csak Peter kaján vigyora zavart, Charlotte semmit sem tett, amiért haragudnék rá. Igazából Peterre sem haragszom, csak állandóan zavarba jövök azoktól a sokat mondó mosolyoktól, amiket felém és szerelmem felé irányít. Tudom, hogy csak örül a barátja boldogságának, de azért egy kicsit túlzásba viszi a dolgot.

• Örülök, hogy boldogok vagytok végre – kezdett bele Charlotte mosolyogva.
• Köszönöm. Én nem is tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire jó érzés – mosolyodtam el.
• Azt látom, mindketten sugároztok. Jaspert még soha nem láttam ilyennek – lelkesedett Charlotte. – Nagyon örülök, hogy egymásra találtatok. Összeilletek – mondta boldogan. Igen, szerintem is határozottan összeillünk. Sőt.
• Boldoggá fogom tenni – mondtam határozottan. Csak egymásért fogunk élni.
• Már megtetted – kuncogott Charlotte, de amit utána mondott azt már nem hallottam, mert egy új kép jelent meg a szemem előtt, ami nem itt volt, nem most.

(Jasper szemszöge) 

Minden tökéletes volt. Az utóbbi két napban csak Alice és én léteztünk, és ez határozottan boldoggá tett. Nincs szükségem senki másra csak rá. Mindent meg fogok adni neki, amire csak vágyik. Örömömet csak az árnyékolta be egy kicsit, hogy miután Peter és Charlotte hazaért, Peter nem bírta ki vigyorgás nélkül egy percre sem. Tudtam, hogy nincs benne semmi rossz szándék, de Alice-t akkor is nagyon zavarba hozta a viselkedése. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek Peterrel sétálni egyet és akkor elmondhatja a magáét, és talán végre lenyugszik egy kicsit, mert Alice a végén már nem csak zavarban volt, hanem kezdett ideges lenni, és az nem lenne jó, hogyha komolyabban összezörrennének.

• Peter? Nem járunk egyet az erdőben? – kérdeztem meg barátomat, hogy a lányok egy kicsit nyugodtan beszélgethessenek. Mivel Charlotte is majd megőrült, hogy beszélhessen Alice-szel, de ő nem volt idegesítő kedvesem számára.
• De szívesen – vágta rá azonnal és már fel is pattant a kanapéról.

Nem siettünk, szép lassan emberi tempóban sétáltunk, és nem szóltunk egy szót sem, amíg hallótávolságon kívül nem értünk. Én pedig rögtön a közepébe vágtam a mondandómnak.

• Peter, nem lehetne, hogy nem vigyorogsz így Alice-re? Tudod, szegényt nagyon zavarba hozod ezzel. Viselkedj vele inkább természetesen. Az jobban tetszene neki. Mindketten tudjuk, hogy tudjátok, hogy mi történt, de ettől még nem kell nagydobra verni a dolgokat – magyaráztam a helyzetet. Meg kellett értenie, hogy nem baj, hogy tudják, hogy már végérvényesen egy pár vagyunk, de attól még nem kell ilyen furán viselkedni.
• Rendben, megpróbálom abbahagyni. Bocsánat. Csak annyira örülünk nektek. Tudod, hogy még sose láttalak ennyire boldognak? Sőt, mielőtt megismerted Alice-t azt hiszem, hogy csak a depressziós oldaladat láthattuk. Na, nem mintha, úgy nem lettél volna a legjobb barátunk, de Charlotte-ott és engem nagyon is feldob, hogy végre téged is boldognak láthatunk – magyarázta lelkesen. Engem pedig nagyon meghatottak a szavai. Mindig is tudtam, hogy igaz barátaim, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sokat jelentek a számukra.
• Köszönöm, és semmi baj. Tényleg boldog vagyok, és nem azért kérem ezt tőled, mert bármi bajom lenne a vidámságoddal, csak túlságosan nyilvánvaló volt, hogy min vigyorogsz – mosolyodtam el én is. Az én kicsi Alice-emet még soha nem láttam ilyen szűkszavúnak, és félénknek, de nagyon tetszik ez az oldala is. Bár kétségkívül a cserfessége nagyon is jól áll neki. Imádom, amikor megállás nélkül csacsog valamiről. Tele van energiával és élettel. – Egyébként, azt is köszönöm, hogy elmentetek „kirándulni” – mutogattam idézőjeleket, mivel teljesen nyilvánvaló volt, hogy csak azért tűntek el, hogy mi kettesben maradhassunk a házban.
• Nagyon szívesen. Reméltük, hogy így már elengeditek magatokat egy kicsit végre – vigyorodott el ismét. – Egyébként az első esti kínzásért pedig ne haragudj. Nem volt jó ötlet, hogy így próbáltunk jobb belátásra bírni – mondta komolyan.
• Semmi gond, kibírtam, bár tényleg elég gonosz húzás volt, kihasználni, hogy a képességemet ellenem tudjátok fordítani. Majdnem rávetettem magam Alice-re. Nem sok választott el tőle – mondtam kissé dorgálón. Nem lett volna túl romantikus, hogyha fogom magam, és ráugrom. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, hogyha úgy történt volna meg az első együttlétünk. Alice sokkal többet érdemel.
• Akkor azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk – csapta össze Peter a tenyerét. Ezt nagyon is szerettem a barátaimban. A diszkréciójuk általában határtalan volt. Kivéve ezt az egy-két kihágást, amit az elmúlt napokban tettek. Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor Charlotte rohant felénk kétségbeesve.
• Mi történt? – rohantunk elé, én pedig azonnal nyugtatni kezdtem. – Charlotte, mi a baj? – kérdeztem idegesen. – Hol van, Alice?
• Alice a házban van, de azt hiszem, hogy látomása van, vagy nem tudom. Üveges tekintettel mered a semmibe és nem reagált, amikor hozzá szóltam – magyarázta Charlotte miközben a ház felé kezdett húzni. Mi pedig azonnal rohanni kezdünk. Egy perc alatt odaértünk Alice-hez, aki még mindig a semmibe meredt.
• Mióta van így? – kérdeztem idegesen.
• Nem tudom, néhány perce – válaszolta Charlotte és megfogta Alice kezét.
• Alice, kedvesem? Nyugodj meg. Mit látsz? – kérdeztem tőle, és nyugtató hullámokat küldtem felé, de egyáltalán nem éreztem idegesnek, sőt, hozzám képest ő volt a béke szigete. Néhány pillanattal később, Alice visszatért közénk, azonnal rám nézett, majd szélesen elmosolyodott. Ez egy határozottan örömteli mosoly volt, amitől azonnal megnyugodtam.