(Bella szemszöge) 

• Most már elárulnád hová megyünk? – kérdeztem már vagy ezredszer Edwardtól
• Nem – pimaszkodott. Imádni való volt, de alig bírtam már elviselni, hogy nem tudtam semmiről. A repülőn ültünk, amire még Vancouverben szálltunk fel.
• Mennyit utazunk még?  - hangom már-már könyörgő volt. Még mindig nem tudtam a nász utunk helyét, ugyan azt csinálja, amit az első esküvőnk után. Sunyi módon titkolódzik előttem.
• Még pár óra – nézett ki az ablakon. A hangja lágy volt.

Én is ki néztem az ablakon, és kiváló látásom ellenére sem fedeztem fel semmit a végtelennek tűnő  óceánon kívül. Edwardból ki tört a kacagás.

• Mi olyan vicces?  kérdeztem duzzogva
• Olyan aranyos vagy amikor kíváncsiskodsz. Kicsi Bellám – a mondat végén már suttogott. Mézédes hangja elbódító volt.

Lassan közeledni kezdett felém, és az én ajkaim sem nyugodtak. Mikor meg csókolt el felejtettem minden eddigi bajomat. Csak én és Ő léteztünk. A csók hamar véget ért, mivel a turista osztály ülései nem voltak alkalmasak ilyen fajta közeledésre. Újra törni kezdtem a fejem, hogy hová is visz. Esme szigetére biztosan nem, hisz nem is arra tartunk, mint tíz éve. Egy ötletem sem volt, hisz semmilyen kiindulási pontot nem adott. Újra ki bámultam az ablakon, és körvonalazódni kezdek valamelyik kontinens határai.

• Hol vagyunk? – kérdeztem meg döbbenve
• Európa – mondta Edward – pontosabban Anglia.
• Angliában töltjük a nász utat? – kérdeztem. Azt hittem valami különleges helyszínt választott.
• Majdnem – mondta. Csibészes mosoly jelent meg az arcán, láthatóan élvezte hogy nem tudok semmiről.
• Akkor hol? – tényleg teljesen tanácstalan voltam. Helytelenítően meg rázta a fejét.
• Miért nem árulod el nekem? – kérdeztem
• Mert úgy látom hogy kezded meg szeretni a meglepetéseket. Ennek örülök – mondta, majd az ölébe húzott. 

Fintorogtam  a válaszára, bár ő ezt nem látta. Nem szerettem sokkal jobban a meg lepetéseket, csak el fogadtam, hogy Edward szeret el halmozni velük. És most már én is tudom viszonozni őket, bár egyikünket sem érdekelt  pénz. Teljes mértékben egymáséi voltunk. Örökké. És ehhez nem kellettek olyan dolgok mint a pénz.

• Kedves utasaink! Kérjük kapcsolják be a biztonsági öveiket, nem sokára e szállunk London repülő terén. Reméljük élvezték az utazást, legközelebb is válasszanak minket!

A hangosbemondó utasításainak eleget téve ki másztam Edward öléből, és már a saját ülésemben ülve magamra húztam a – nekem és Edwardnak teljesen felesleges – szerkezetet. A gép leszállt, én pedig indultam volna a terminálokhoz, de Edward meg fogta a kezem, és el kezdett húzni a reptér kijárata felé.

• Mi az? Hová megyünk? – kérdeztem
• Nem árulom el, az nem lenne igazi – mondta pimaszul vigyorogva. Nem tehettem róla, de még így vámpírként, ennyi idő után is el olvadtam a mosolyától.
• Oké – mondtam a csodálatom ellenére durcás hangon. Karba tett kézzel sétáltam a taxiig.

Edward leintett egy taxit, ami készségesen meg is állt. A taxis egy ötvenes éveiben járó, őszülő  nagy darab férfi volt.

• A partra legyen szíves  - mondta Edward, a sofőr semmit nem szólt, csak bele taposott a gázba.

Nem sok idő volt még célhoz értünk. Mikor ki szálltunk az autóból Edward a taxis kezébe nyomott egy százast, aki csillogó szemmel meg köszönte, és el hajtott. Este volt már, csak a lámpák fénye világított. Meg fordultam, és elém tárult az Atlanti- Óceán végtelensége. Sok dokk volt látható végig a parton.

• Gyere – suttogta Edward, majd meg puszilta a kulcs csontom.

Kézen fogva indultunk el a számomra ismeretlen dokk felé.

• Most sem mondod el, ugye? – kérdeztem csendesen
• Nem – mosolygott kajánul a kedven vámpírom.
• Fél óra múlva  megtudod – mondta egyfajta megnyugtatás képpen.
• Rendben. – mondtam

Még sétáltunk pár percig, a telihold ragyogott felettünk. Nem siettünk, csak lassan, egymás kezét fogva haladtunk. Nem sok idő múlva Edward meg állított egy dokknál, ami mellet én szemrebbenés nélkül el sétáltam volna.

• Itt vagyunk – mondta
• Ohh – a hangom meg illetődött volt. A kis csónak mindennel felszerelt volt.

Edward a fedélzetre dobta a csomagjainkat, majd zavarba ejtő odafigyeléssel és óvatossággal a karjaiba vett. Így szálltunk fel a hajóra, amivel ahogyan Edward ígérte fél órát utaztunk. Csendben merültünk el egymás szemében az egész úton, csak a kezünk ért össze. Mégis olyannyira meghitt pillanatok voltak, hogy ha ember lettem volna, nem bírom kordában tartani a könnyeimet.

• Bella, nézd – mutatott a sötétségben fénylő pontra. Ahogy közelebb értünk kezdett ki rajzolódni  a „fénypont” körvonala. Egy sziget volt.
• Hol vagyunk? – kérdeztem
• Ez a te szigeted – suttogta
• Mi? Edward, te vettél nekem egy szigetet? – kérdeztem meg lepetten.
• Igen. Tudom, hogy ennél sokkal de sokkal többet érdemelnél – mondta teljes meggyőzöttséggel
• Ez nem igaz. Nem érek én ennyit. De Edward. Úr isten. Te tényleg vettél nekem egy szigetet – most kezdtem fel fogni a tényt.
• Szeretlek – ugrottam rá életem értelmére
• Én is téged – mondta nevetve.

Nem sok időbe telt, és a partra értünk. Edward ki kötött a csónakkal, és pedig a saját szigetemre léptem. A homok - annak ellenére hogy éjszaka volt – kellemesen meleg volt. Volt ott egy ház. A színe olyan volt mint a homoké: lágy barna.

• Menjünk be – suttogta Edward mögém lépve, hátulról át karolva a derekam

Szó nélkül indultam el a kis ház felé. A verandán állva meg fordultam, és körül néztem. Láttam ahogyan a víz hullámai próbálnak egyre beljebb kerülni, el árasztani a szigetet. Távolabb néztem, a végtelenül morajló hullámok látványa, és Edward közelsége volt abban a pillanatban minden, amit kívánhattam. Nem kellett több.

• Szeretlek – suttogta közvetlenül a fülembe Edward
• Ez gyönyörű. Köszönöm, ennél szebbet még soha életemben nem láttam. – ámuldoztam
• Én igen – mondta, majd a szemembe nézett. Végül mosolyogva csókolt meg és vitt be a házba a karjaiban.