Egyedül voltam és futottam. Nagyon gyorsan. Az erdő hihetetlen gyorsasággal olvadt össze egy nagy zöld pacává. Majd egyszer csak egy réten kötöttem ki. Ez egy idegen rét volt. Számomra ismeretlen. Álltam és vártam. De nem tudtam, hogy mire. A rét nem volt szép. Minden túl kihaltnak találtam, sehol egy virág sehol egy állat. A fű hosszúra nőt meg, és ahogy a szél fújt félelmetes hullámtengert csinált. Miközben levegőt vettem megéreztem egy ismeretlen illatot. Undorodtam tőle, számomra túl büdös volt. Megdermedtem mikor, meghallottam az illat tulajdonosának a szívverését. Jacob szívét. Megjelent a rét túloldalán, úgy 30 méterre tőlem. Arca rideg volt. Nem hitt a szemének, valószínűleg egy idegen vámpírnak nézett. Nem volt rajta semmi csak egy rövidnadrág. Réz bőre dagadt az izmoktól. És mintha megint nőt volna. Szó nélkül elindult felém. Én is így tettem. Amint előtte voltam megfogta a derekamat és magához rántott. Én egyik kezemet a mellkasára tettem, míg a másikat a tarkójára raktam. Közelebb húztam magamhoz. Már csak pár milliméter választotta el ajkainkat. Lassan mozgott. Majd megcsókolt. Az ajka meleg volt, szinte perzselte jéghideg ajkaimat. Vadul követelőzően kezdett csókolni. Én is tempót váltottam. Felugrottam rá és lábaimat a dereka köré csavartam. A szájáról áttértem a nyakára és csókolgatni kezdtem. Eközben ő is pont így tett. Aztán egyszerre csak rám tört valami. Szomjúság? Nem. Bosszú. Egy megfontolt mozdulattal belevájtam mérgező fogaimat a nyakába. Leugrottam róla és egy mosollyal az arcomon néztem amint összeesik és a földön fetrengve haldoklik. Egy perc után megdermedt. Az én napom kiéget.

És nem vert többé Jacob szíve.

Sikoltozva keltem fel az ágyban. Csak egy rossz álom. Csal egy rossz álom. Csak egy rossz álom. Ezzel próbáltam nyugtatni magam, nem sok sikerrel. Csak ezen az álmon járt az eszem. Miért öltem volna meg Jaket? És hogy lettem én vámpír? Talán látomás volt az álmomban? Talán ez valami jel? Igen ez annak a jele, hogy, megőrültem. Vajon miért ölném meg Jacobot? Vajon…

- Jó reggelt!- üdvözölt a számomra életet jelentő hang. Annyira jó, hogy megint együtt vagyunk. Volterrai kirándulásunk óta (azaz jó két hónapja) minden időnket együtt töltjük. A Cullen családban nem történt változás. Minden olyan, mint régen, bár Edward azt meséli, az élet pezseg azóta, hogy megint itt vagyok. Nehéz elképzelni, hogy nélkülem ez a család szenvedne. Edward azt mondta mindenki le volt törve, Alice a legjobban. Még Rosalie is, de ő csak azért, mert mindenki olyan volt, mint egy sóbálvány. Nem nevettek, még Emmett se. Jasper pedig mély depreszióba süllyedt a sok szomorúságtól.

- Jó reggelt.

- Jót aludtál?- kérdezte. Miért érdekli ez mindig? Mintha ez olyan nagyon fontos lenne…

- Persze, hisz mindig jót alszok, ha itt vagy mellettem.

- Mivel érdemeltelek én ki téged?- kérdezte kedvenc csibészes féloldalas mosolyom kíséretében. Már éreztem is, hogy kezdek is egy kicsit szédülni.

- Ezt kérdezhetném én is.

- Ahh… Bella. Megőrjítesz.

- Én nem is- kezdtem bele a magyarázatomba, de az félbeszakított, hogy márvány hideg ajkait az enyémekhez érintette. Lágyan csókolt épp annyira, amennyire szerinte lehet, nehogy elveszítse a fejét. Milliószor mondtam neki, hogy úgyse tenné meg, akkor sem enged. Ráadásul amint átlépem, a képzeletbeli határt eltol magától olyan indokokkal, hogy szerintem enned kéne, vagy biztos álmos vagy, és még sok ilyen gyerekes magyarázattal. Csókunkat a belépő Alice miatt szakítottuk meg. Mindig a legjobbkor jön.

- Öhmm… zavarok?- Sajnos egyikünk szájára se jött az a bizonyos „nem zavarsz” monológ.

Próbáltam kicsit illedelmesebb pózban feküdni. Próbálkozásaim nem voltak hasznosak, Edward nem enged. Vasmarkai úgy szorítottak mintha, félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek.

- Na… köszönöm ezt a nagy figyelmet Edward…- mondta Alice megjátszott sértődöttséggel a hangjában - mindegy a lényeg, hogy mai napra nagyon jó időt mond, és arra gondoltunk, hogy elmehetnénk valahova kempingezni, persze normális kempingre, ahová Bella is jöhetne. Na, mit szóltok hozzá?

- Ez remek ötlet. Bella te is eljönnél velünk?

- Igen, persze, csak Charliet kell megkérdeznem, mert…-folytattam volna, ha Alice nem szakít félbe.

- Azt én már elrendeztem, és még maradhatsz is hétvégére, mert Charlie lemegy Harryvel és Billyvel horgászni.

- Alice… ezt én is megcsinálhattam volna. Ráadásul ruhám sincs, úgyhogy úgyis haza kell mennem.

- Bella, én már hoztam el neked ruhát.

Megdermedtem. Ez nem lehet igaz. Ilyen nem létezik. Mindig mindent kitalál. Talán ezért szeretem Alicet annyira, mint a tulajdon testvéremet. Nem tudom mi történt velem, de hirtelen elindultam Alice fele és a nyakába ugrottam. Nem tudtam mit mondjak. Csak ez kellett.

- Bella…- Alice meglepődött, aztán elérzékenyült a reakciómtól. Ha ember lett volna valószínűleg már sírt volna. Márvány hideg karjai kényelmesen fogtak körbe, és szorítottak magához.

-Ó Bella…

- Halihó, gyerekek…- toppant be a szobába Emmett egy vigyorral arcán. Mellette Rosalie volt. Arcáról nem tudtam mit leolvasni. Talán egy kis bűntudat?

- Edward és én leültem a bőrkanapéra. Edward átkarolt, míg elénk Alice törökülésbe leült. Emmett oldalba bökte Rosaliet.

- Jaj, Rose… mondd már.- mondta Emmett. Rose szikrákat szóró szemmel nézett Emmett-re aztán felém fordult.

- Figyelj, Bella, én…- nagy levegőt vett majd folytatta - én azt szeretném mondani, hogy kezdjünk tiszta lappal…- leblokkoltam. Rosalie, velem, tiszta lappal? De hát miért? Mi történt? Miről maradtam le?

- ö ö ö… ö ö ö - nem jött szó a nyelvemre- részemről oké.

Ennyit bírtam kimondani. Mi történt vele? Már nem féltékeny? Hiszen én már hallottam tőle a történetét, és akkor azt mondta féltékeny, azt mondta ne szalasszak el mindent. Hogy még éljek, legyen gyerekem, ő mindig akart gyereket, csak bennem ezek az ösztönök hiányoznak. Nem vagyok egy anya típus. De mi lenne, ha lenne egy gyerekünk Edwardal? Egyáltalán ez lehetséges? És vajon olyan lenne, mint Edward? Egy kicsi, de gyönyörű Edward kisbaba, zöld szemekkel, a karomban. Azt hiszem lesz egy roppant kínos beszélgetésem Carslieval. Gondolatmenetemből Jasper szakított ki.

- Bella? Remélem, nem veszed tolakodásnak, de kit szeretsz ennyire?- kérdezte döbbenten. Észrevettem, hogy időközben Esme és Carslie is csatlakozott a mi ki csapatunkhoz. Aztán rám tört a felismerés. A kicsi Edwardot szeretem. Az én Képzeletbeli babámat.

- Én csak a kicsi Edwardot szeretem-mondtam és elpirultam.

Hét ideges szempár vonta kétségbe épelméjűségemet, valószínűleg azt hitték bediliztem. Még mindig a semmibe révedtem és képzelődtem. Én szeretném őt, én AKAROM őt. Akarom a kicsi Edwardomat.

- Bella, Bella jól vagy?- éreztem, hogy Alice áll velem szemben és a vállamnál fogva megráz egy kicsit, hogy ébredjek fel.

- Persze, persze, hogy jól vagyok.

- Milyen kicsi Edwardról beszélsz?- kérdezte újra Alice. A szemében nem láttam mást csak aggodalmat. Na, jó, akkor most mit mondjak?

- Hát Edwardot- mondtam tetetett egyszerűséggel. Mielőtt Jasper szólhatott volna Edward közbe szólt.

- Én is szeretlek kicsi Bella- mondta majd ajkaink találkoztak. Ismét elbódított mézédes csókja. Megint elkábultam tőle. Elfelejtettem, hogy az egész család itt van bent a szobába. Mindent elfelejtettem. Most csak ő, és csak én voltunk. Ha most kimennének a többiek, akkor tudnék Edwardal beszélni a gyerek témáról. Vajon, hogy fogadná? Hát remélem, nemsokára kiderül.

Csókolóztunk. Mikor ajkain elszakadtak egymástól, a nyakamat kezdete csókolgatni, és én körbe tudtam nézni. Senki nem volt a szobában, csak mi. Az ajtó is csukva volt. Ez az, a tökéletes pillanat.

- Edward…- nem tudtam suttogásnál hangosabban mondani.

- Igen?

- Szeretlek.- Abbahagyta a nyakam csókolgatását és a szemembe nézett.

- Én is téged, Bella te vagy az életem.

- Sosem tudnék mást szeretni csak téged, a szívem örökké a tiéd. - olyan könnyű volt kimondanom.

- Hmm… imádlak.

Hirtelen az ágyon fekve találtam magam. A szeme vággyal teli volt. Valamit mondanom kellett neki.

- Edward… te akarod?- éreztem, hogy fülig vörösödök. Hirtelen megdermedt.

- Hát, hogy ne akarnám?

- Akkor mi tart vissza?- kérdeztem.

- Félek, hogy elveszteném az önkontrolt, Bella bánthatnálak is, és ha bántanálak, azt nem élném túl-hirtelen felállt és a hajába túrva idegesen járkálni kezdett-te mindennél fontosabb vagy nekem. Én azt akarom, hogy boldog légy. Mindent elkövetnék, hogy ne essen bajod, de félek, kevés lenne. Nálunk ez sokkal intenzívebb, mint nálatok, embereknél. Bella, ha bajod esne, én… én… nem tudom, mit csinálnék- csak úgy dőltek belőle a szavak. Nagyon kellett figyelnem, ha minden szót meg akartam érteni.

- De én bízok benned, tudom, hogy nem bántanál. Edward kérlek. Szeretnélek téged, úgy is.

- De…

- Nincs, de. Téged akarlak. Kérlek - próbáltam hatni rá- szeretlek és bízok benned.

Belenéztem ismét a szemébe. Most nem volt aranyszínű, inkább borostyán színű. Láttam a szemében, hogy győztem. És ha nem is hazudott, ő is akar engem.

- De akkor előtte el kell mennem, vadászni - majd csibészesen elmosolyodott. Ez az, kettőt egy csapásra. Edwardal elmélyül a kapcsolatunk, és Carslieval is tudok majd beszélni.

- Na, és mire fogsz vadászni?- kérdeztem mosolyogva.

- Hát úgy tervezem, hogy egy hegyi oroszlán, és három őz elég lesz- mondta és elmosolyodott.

- Melyik a finomabb?- tudom, hogy ez egy buta kérdés, de érdekelt. Minden érdekel, amit ő szeret.

- Hát, tudod az oroszlán nagyon finom, mert a húsevőknek emberibb az illatuk. Az őzek se rosszak, de a medve a legjobb. Főleg mikor felkelnek a téli álmukból. Olyankor ingerlékenyebbek- mondta és kacsintott egyet.

- Igazad van. Mi lehetne étvágygerjesztőbb egy ingerlékeny grízzlynél?

- Hát mondjuk te.

- Szóval éhes vagy?- tetszett mikor ilyen közömbösen beszél az életéről velem.

- Ha tudnád mennyire- mosolygott tovább.

- Amúgy, hogy így mondod, kicsit éhes vagyok…- pirultam el, még mindig nem vagyok hozzá szokva, hogy itt minden félét kérjek. Bár végül is már itt lakom…- lemegyünk és csinálunk nekem valami, enni valót?

- Persze-, felelte.

- Vihetlek?- kérdezte még mindig mosolyogva.

- Tudok menni a lábamon is. Már nem is tudom mikor használtam őket utoljára, annyit szoktál vinni.

- Nem szereted, ha viszlek?- kérdezte, és a mosoly elkezdett lelohadni a szájáról.

- De szeretem, ha viszel, csak néha szeretném használni a lábam- magyaráztam.

- De most nem szeretném használni- mosolyodtam el.

- Hát ez esetben…- és felkapott az ölébe. A nyakába kapaszkodtam az egyik kezemmel, míg a másikkal az inge gallérját fogtam. Hihetetlen gyorsan leértünk a konyhába, és máris a pulton ültem, míg ő a hűtőben kutakodott nekem szendvicsért.

- Sajtos szendvics jó lesz?- kérdezte gyengéden.

- Persze, hogy jó. Ültem és néztem, ahogy a szendvicsemet gyártja embertelen sebességgel.

- Tessék- és elém rakott egy tálat, rajta kettő szendviccsel. És pont a kedvencem.

- Köszönöm… nagyon finom- mondtam miután beleharaptam és lenyeltem.

- Örülök, hogy ízlik. Amúgy ami a kirándulást illeti, te mikor szeretnél menni?- kíváncsiskodott.

- Nekem mindegy.

- Oké, akkor majd alkonyat előtt.

Tovább ettem a reggelimet és közben a gondolataim, megint visszatértek a kisbabára. És ha tényleg lehetséges, akkor rá tudom beszélni Edwardot? De mindegy, ebbe most nem szabad beleélnem magam. Majd meglátjuk, mit mond Carslie.

Reggeli után elmentem fürdeni, de csak a fürdés után jöttem rá, hogy nem hoztam magammal ruhát. Így hát becsavartam magam a nedves törölközővel és kipillantottam az ajtón. Sehol senki. Akkor most valahol találnom kell magamnak ruhát. Edward szobája felé vettem az irányt. Lábujjhegyen osontam végig a folyosón. Megálltam Edward szobájánál és benyitottam. Körül sem néztem csak mentem a gardrób fele, így hát észre sem vettem, hogy más is van a szobában rajtam kívül.

Két hideg kar ölelt át hátulról.

- Hát te?- kérdezte halkan.

- Épp ruhát keresek magamnak. És te?

- Csak gondoltam megvárlak és szólok neked, hogy elmegyek vadászni. Tudod a kempingezés során felbukkanhatnak állatok is. És nem szeretném, ha akkor valami baj lenne.

- Értem. És kivel mész?- nagyon kíváncsi voltam a válaszára. Remélem nem Carslieval.

- Hát most Emmett elment Rosalieval. Én pedig elmegyek Alicel és Jasperal.

- Carslie és Esme?- kérdeztem tovább.

- Ők este már voltak, Esme nagyon várja már. Örül neki, hogy itt vagy.

- Miért?- bukott ki belőlem a gyerekes kérdés.

- Mert szeret téged és örül, hogy ilyen boldog vagyok. Igazából az egész család nagyon jól kijön egymással, mióta te beléptél az életembe- a mondat végére elmosolyodott.

Elpirultam. Nem hiszem el, hogy mivel érdemeltem ki őt. Ez annyira hihetetlen. És az milyen hihetetlen lenne, ha bővülne a család még egy taggal. Erre a gondolatra elmosolyodtam.

- Min mosolyogsz?- ajaj. Miért kell mindig mindent észrevennie?

- Csak azon, hogy milyen lesz, ha egyszer én is egy leszek közületek- figyeltem a reakcióját. Nem nagyon szereti, ha erről beszélek neki. Szerinte a vámpíroknak nincsen lelkük. És, hogy elkárhoztak, meg, hogy ő egy szörnyeteg. Szerintem viszont egy angyal. A legcsodásabb teremtmény a világon. Én meg csak egy ember. Egy gyenge kis törékeny ember, aki megkapott egy istent.

- Lemegyünk a nappaliba?- kérdezte.

- Persze.

Kéz a kézben sétáltunk le a nappaliba. Mindenkin ott volt. Rose és Emmett már is visszaértek. Így egy kicsit feszélyezve éreztem magam. Nem szeretem, ha a középpontba vagyok. Leültünk a kanapéra. A nappali volt a második kedvenc helységem ebben a házban. Az első Edward szobája volt. A nappali nagyon tágas és fehér. Tőlünk jobbra a TV volt. Mögöttünk pedig az üvegfal. Alice és Jasper a tőlünk balra lévő kanapén ültek kéz a kézben, míg Rose és Emmett a jobb oldani kanapén voltak. Rosalie Emmett ölébe ült és mosolyogva beszélgettek, olyan halkan, hogy emberi fül nem képes meghallani. Előttünk egy kis csinos dohányzó asztal állt, míg velünk párhuzamosan még egy kanapé. Olyan jók ezek a bőrkanapék. Krémszínű volt, ami nagyon jól passzolt a konyha színeihez. Esme annyira jól megcsinálta. Aztán hirtelen megjelent a lépcsőben Carslie, Esmet átkarolva a derekán. Muszáj volt mosolyognom. Annyira jó itt minden. Annyira tökéletes. Illetve akkor lenne az, ha én nem lennék itt. Hisz itt mindenki úgy néz ki, mint egy modell.

Esme és Carslie a velünk szemben lévő kanapén foglaltak helyet.

-Nos…- kezdett bele Carslie a magyarázatába-… hát van két rossz hírem.

Éreztem, hogy Edward megfeszül mellettem. Ajaj, ez rosszat jelent. Mutató ujjammal köröztem a kézfején, próbálva megnyugtatni őt. Közelebb bújtam hozzá.

Senki nem szólalt meg, ami frusztráló  volt.

- Mi a baj Carslie?- muszáj volt megkérdeznem.

- Hát… az egyik a…

- Volturi- fejezte be a mondatot Alice sötéten. Megkövültem. Ez nem lehet. Máris jönnek ellenőrizni. Igen jönnek. Meg lett nekik ígérve. És Caius is nagyon lelkesnek tűnt. Vajon Aro is jön? Vagy csak valakit kiküldenek? De mi lesz, ha idejönnek, és én még ember vagyok? Hát engem valószínűleg vacsoraidőben fognak vendégül látni, de mi lesz Edwardal? És a többiekkel? Nem bírnám elviselni, ha valamelyiküknek is valami baja esne. Szeretem őket, és a gondolat, hogy miattam történik velük valami. Ráadásul megint miattam. Mindig én tehetek róla, hogy halálos veszélyben vannak. Tényleg mágnesként vonzom a veszélyt. De egy világ nélkülük… Ők lesznek a hibásak, miattam. Őket fogják megölni.