A nevem, Gianna. A Volturi családnak dolgozom Volterrában. Azon kevesek, akik tudják, hogy vámpírok léteznek és tisztában vannak vele, hogy én ezeknek a gyilkosoknak a királyi családjánál dolgozom, most undorodhatnak tőlem, de ők nem ismerik az életem azon részét, amely még azelőtt ment végbe, hogy ők befogadtak engem. A történetet, amit még ember létemre sem vagyok képes elfelejteni, pedig a vámpírok úgy hiszik, hogy az agyunk olyan, akár a szita. Az enyém legnagyobb sajnálatomra nem akarja kilökni magából ezt a szörnyűséges emléket. Talán titeket érdekel a történetem, amely bár nem kezdődik vidáman, de még végződhet boldogan, ha pedig mégsem, akkor is boldog vagyok, hogy ezt a családot szolgálhattam, mert hála nekik biztonságban élhettem az időt, amely megadatott.

Még ma is tisztán emlékszem a napra, amikor megmentettek engem, pedig mindennek már nyolc hosszú éve. Igen, bármilyen hihetetlen is, de ez történt, megmentettek engem. Toscanában éltem egy árvaházban. Az igazgató, aki vezette az intézményt kegyetlen volt és pénzsóvár. Bármit megtett, hogyha ebből haszna származott. Már kislány koromban is szépnek tartottak, ezért sajnos megakadt a szeme rajtam egy férfinak, aki bizony segített más férfiaknak partnert találni, hogyha kellőképpen megfizették. Még csak tizenöt éves ártatlan lány voltam, az igazgató Mr. Shoe mégis készségesen eladott neki, mint egy darab húst. Remélem, legalább jó pénzt kapott értem. Ha valaha is átváltozok és lehetőségem lesz, akkor az elsők között fogom meglátogatni. Szóval ez az ember, mint megtudtam Mr. George Sullivan „örökbe fogadott” engem. Hazavitt és elkezdte a kiképzésemet, ha fogalmazhatunk így. Az volt a terve, hogy én leszek a vadonatúj üdvöskéje. Heteken keresztül mást sem csináltam, csak ültem egy helyben és ruhákat próbáltam, valamint hagytam, hogy sminkeljenek. Ezt még egy lány élvezné is, de azt kevésbé, hogy közben több férfi is megbámult, mintha holmi állat lennék. Eleinte még próbáltam tiltakozni, de aztán az alapos verések tettek róla, hogy inkább elviseljem, hogy néhányan megbámulják fedetlen idomaimat, semmint hogy újra sajogjon mindenem. Legalább egy ujjal sem nyúltak hozzám úgy. A főnökük, akinek Mr. Sullivan szánt szigorúan megtiltotta, hogy bárki is, akár csak vágyakozva nézzen rám. Így biztonságban voltam, egészen addig az éjszakáig, amíg el nem jött az idő, hogy a kiválasztott ruhában és sminkben megjelenjek a megvásárlóm előtt. Késő éjszaka volt. Úgy festettem, mint egy kurtizán és egész testemben reszkettem, amikor megérkezett értem az autó. Nem akartam azt, ami rám várt, de tudtam, hogy esélyem sincs kiszabadulni. Néhányszor megpróbáltam, de azzal csak újabb fájdalmakat okoztam saját magamnak és esetenként éheztettek is büntetésként, úgyhogy a végén inkább feladtam mindent. Csak vártam az elkerülhetetlent, és szerettem volna véget vetni a kínjaimnak.

• Szállj be – szólt ki egy mély férfihang a kocsiból. Nekem pedig nem nagyon mozdultak a lábaim, a félelemtől inkább földbe gyökereztek. Miután nem mozdultam a férfi kiszállt a kocsiból és egy laza mozdulattal behajított a hátsó ülésre. Nagyot koppant a fejem a túloldali ajtóban és a szemem könnybe lábadt.
• Ne merészelj bömbölni, mert ha elkened a sminked, akkor még többet is kapsz – dörrent rám a férfi, aki már ismét a volán mögött ült.

Mély lélegzeteket vettem és próbáltam nem elsírni magamat. Életemben nem féltem még annyira, mint akkor ott, abban a kocsiban. Minden módon megaláztak ez alatt a rövid idő alatt, amióta nem az árvaházban voltam és pontosan tudtam, hogy a végső megaláztatás felé vezető úton haladok ebben az autóban, a haladok enyhe kifejezés, sokkal inkább száguldottunk. Amikor odaértünk már vártak ránk. Egy középkorú nő azonnal karon ragadott és bevitt egy szobába, ahol az előkészített bilinccsel minden tiltakozásom és igyekezetem ellenére egyik kezemet az ágyhoz szögezte, majd távozott. A következő pillanatban pedig egy nagydarab idős férfi jött be a szobába kaján vigyorral az arcán. Összehúztam magam, amennyire csak tudtam. A férfi szélesen elmosolyodott és felém indult. Hangosan sikoltani kezdtem, bár tudtam, hogy úgy is tehetetlen vagyok, de nem akartam csak úgy hagyni magam. Inkább küzdöttem. Rúgtam, haraptam és karmoltam, amennyire csak tudtam és ezen a férfi nagyon jól szórakozott. Egy ideig csak az ágy szélén ült és mosolyogva figyelte kínlódásomat, majd kezét az arcomhoz emelte és szájon vágott. A karját még csak meg sem lendítette, de mégis akkorát ütött, hogy csillagokat láttam. Döbbenten meredtem az előttem ülő férfira, akinek eddig még csak nem is figyeltem meg a szemeit. Sokkal jobban lefoglalt, hogy rettegjek tőle. A szeme vörös volt. Hogy lehet valakinek vörös szeme? Biztosan kontaktlencsét hord. Gondoltam magamban és még inkább őrültnek tartottam a pasast. Nem elég, hogy fiatal lányokat vásárol, hogy perverz vágyait kiélje, ráadásul még bolond is. Mi jöhet még? Tettem fel a kérdést magamban, de a következő pillanatban megkaptam a választ.

• Ha bömbölsz elkened ezt a szép sminkedet és, akkor már nem lesz olyan jó veled játszani – vigyorgott rám a férfi, majd elővett egy zsebkendőt és letörölte a könnyeimet.
• Akkor talán engedjen el, és hagyjon békén – ajánlottam a lehetőséget, mire újfent csattant egy pofon az arcomon.
• Ki mondta, hogy beszélhetsz? Te csak egy közönséges kis ember vagy. Elszórakozunk egy kicsit, aztán megszabadítalak a szenvedéseidtől, hogy lásd, milyen rendes vagyok – vigyorgott megint a férfi, majd megragadta a nyakam.

Fuldokoltam egészen addig szorongatta a torkomat, ameddig már azt hittem, hogy tényleg megfojt, de hirtelen elengedett. Azonnal hevesen zihálva lélegezni kezdtem, és próbáltam minél több oxigénhez jutni. Ezt eljátszotta velem a férfi még egy párszor, majd amikor már azt hittem, hogy végre eljön értem a megváltó halál, mert egy kést húzott elő az éjjeli szekrény fiókjából megint csalódnom kellett. A kést arra használta, hogy precízen egyesével levágja a gombokat végig a ruhám mentén, miközben elmélyülten bámulta a szabaddá váló bőrfelületemet és csipkés melltartómat. Egyszer megpróbáltam a késbe dőlni és ezáltal megölni magam, de legnagyobb sajnálatomra ez nem sikerült. Csak annyit értem el vele, hogy előkerült még egy bilincs és a másik kezem is az ágyhoz lett rögzítve.

• Ne próbálkozz, kedvesem. Nem tudsz túljárni az eszemen. Azt fogok tenni veled, amit csak akarok – nevetett fel a férfi.
• Inkább a halál – kiabáltam rá és kapálózni kezdtem.

A férfi hirtelen rám vetette magát és belemarkolt a hajamba, majd durván hátrahúzta a fejemet és végignyalt a torkomon. Abban reménykedtem, hogy itt az idő és a késsel elvágja a torkom, de megint csak tévedtem. Sehogy sem tudtam annyira felbőszíteni, hogy végezzen velem. Ahelyett, hogy kivégzett volna durván szétfeszítette a combjaimat és készült levágni rólam az alsóneműmet, amikor dulakodás hangjait hallottam meg az ajtó felöl, a következő pillanatban pedig két szintén vörös szemű férfi rontott be az ajtón. Egy pillanatra azt hittem, hogy ők is azért jöttek ide, hogy kínozzanak, mert érdeklődve futatták végig rajtam a tekintetüket. Majd néhány másodpercnyi döbbent csend után a rajtam fekvő férfi vicsorogni kezdett.

• Mit akartok itt? – kérdezte a kínzóm még mindig rajtam fekve.
• Azt hitted, hogy azért mert egykor közénk tartoztál megszegheted a törvényeinket? – kérdezte az elöl álló fekete köpenyes férfi, majd a társára nézett.  – Félix. Lennél szíves?
• Igen, Mester – mondta a Félix nevű férfi és egy határozott rántással letépte rólam a másikat, majd kardot rántott elő a köpenye alól és egy határozott mozdulattal levágta a fejét kínzómnak. Elfordítottam a tekintetemet, mert nem akartam látni ilyen kegyetlen gyilkosságot, bár nem tudtam sajnálni a férfit, aki nagyon jól szórakozott a szenvedéseimen.
• Szép vágás – mondta a másik elismerően. – Pedig már vagy száz éve nem használtunk pengét a kivégzésekhez.
• A rutin ettől még megmarad, Mester – mosolyodott el Félix halványan, majd hallottam még néhány suhintást és végül fellobbanó tűz hangját, majd elviselhetetlen bűzt. – Mi legyen a lánnyal? – kérdezte mire felkaptam a fejemet és rájuk néztem.
• Öljenek meg kérem, csak legyen már vége a szenvedéseimnek – néztem az általam vélt vezetőre, akit Mesternek szólított a másik.
• Bátor kislány – mosolyodott el a Mester, majd egy villámgyors mozdulattal mellém ült, mire én ismét reszketni kezdtem.

Féltem, hogy ott folytatja majd, ahol a másik abbahagyta, de tévedtem, óvatosan megfogta a kezem, majd lehunyta a szemét és úgy maradt egy percig. Majd rám nézett és szélesen elmosolyodott.

• Azt hiszem, hogy hasznát tudjuk venni Giannának – mosolygott rám a férfi, majd elengedte a kezem. – Tökéletes lenne a hivatalos ügyekhez és az adminisztratív feladatokhoz – Hivatalos ügyek? Adminisztráció? Egyáltalán honnan tudja a nevemet?
• Ahogy gondolod, Mester – bólintott Félix, majd feltűnően megbámulta alig fedett idomaimat, amitől meglehetősen megijedtem és gyorsan elfordítottam a tekintetemet, hogy ne lássam, ahogy bámul. Eleget kaptam ebből az utóbbi időben.
• Bocsáss meg, kérlek, Gianna – hallottam meg Félix hangját, ami most sokkal gyengédebbnek hatott. Majd éreztem, hogy valami eltakarja a testem.

Visszafordultam és megdöbbenve láttam, hogy Félix levette a köpenyét és rám terítette, majd pedig határozott mozdulatokkal eltörte a bilincseimet puszta kézzel.

• Köszönöm – suttogtam félénken, mire ő csak bólintott. A másik pedig nevetni kezdett.
• Félix barátom, talán megtaláltad azt, akit oly régóta keresel? – vigyorgott továbbra is, majd megérintette Félix karját és elismerően rám tekintett, majd újra a másik férfihoz szólt. – Ha egyszer valóban elhatározod magad, akkor áldásom rá – mondta, majd intett, hogy induljunk.

Félix óvatosan talpra állított, körbetekert a köpenyével, majd a karjaiba kapott és már száguldott is a másik férfi után. Út közben elmesélték, hogy ők valójában vámpírok és az, akit megöltek szintén vámpír volt, aki egykor a családjukhoz tartozott, de kilépett és mindenféle magánakcióba kezdett, ami a vámpírok törvényeit megszegte, ezért keresték fel és ölték meg. Az én legnagyobb szerencsémre. Ki tudja, hogy mi történt volna, hogyha nem jönnek éppen akkor. Illetve természetesen a nagy részét el tudom képzelni, de inkább bele sem gondolok. Még mindig ember vagyok és a Volturi családnak dolgozom, ők vigyáznak rám és jól bánnak velem. Aro szerint pedig, egy napon majd Félix engem választ hitvesének és, akkor át is fognak változtatni, addig is itt élek boldogan és biztonságban. Ez vagyok én, Gianna Volturi, és ez az én történetem, ami remélem, hogy jól végződik, mert boldogan lennék Félix hitvese az idők végezetéig.