Mióta vámpír lettem mindig tartottam a tűztől. Meglepő? Nem, nem az. Hogy ezt most miért mondom? Nem tudom, talán most az életem végén a tűztől, a máglyától várom a megváltást, már ha van olyan a mi fajtánknak. Sok dolgot bánok az életemben, nagyon sok rossz döntést hoztam… egyik követte a másikat…

     … XX. század elején virágzott Európa, bár már a viharfelhők gyülekeztek az emberek feje fölött. Én ebből nem sokat vettem észre akkor, mert egy nagyon gazdag uralkodóháznak voltam a tagja. Elkényeztetett? Biztosan. Boldog? Nem, soha nem voltam az.

Hogy miért? Szerelmes voltam, reménytelenül, lehetetlenül, tehetetlenül és mi a legfontosabb: halálosan…

     Olaszország, ez az otthonom mióta az eszem tudom. Gyermekkorom nagy részét Rómában töltöttem a palotánkban kivéve a nyarakat, azt egy kis faluban Toszkánában.

Imádtam azt a falut, bár a nevére már nem emlékszem, ez a vámpírlét egyik hátránya, hogy elfelejted az emberi lényedet…

Pedig tökéletesnek látszunk, de csak látszunk. Nem vagyunk azok. Erre én is csak most jöttem rá… Mert mi gyilkosok vagyunk mióta világ a világ…

      … 1910-et írtunk nem sokkal az első világháború előtt. Nyár volt. 17 éves fiatal, eladósorba került lány voltam, elég sok kérőm akadt, hála a vagyonunknak, és a szépségemnek. A kor ideái szerint szép voltam. A faluban lakott az egyik grófnak a fia, akit kiskorom óta ismertem. Ma már nem is tudom, mikor szerettem bele. Jóképű volt, erős, kedves-de rangomon aluli. Hiába talált viszonzásra a szerelmem, nem lehettünk együtt. Harcoltam a családom ellen, küzdöttem- néha győztem, de a cél előtt az élet közbe szólt. A férfi, akit szerettem, eltűnt, a falu ahol élt, ahol a mi nyári kastélyunk volt teljesen leégett. A holtestét nem találtuk meg soha, én pedig teljes letargiába estem…

     A világháború kitört, emberek haltak meg, uralkodókat fosztottak meg trónjaiktól, életeiktől, járványok tomboltak, rablóhadak fosztogattak. A mi családunk is egy rablóhadnak köszönhette a végét. Szemem láttára gyilkolták le a szeretteimet, mert kínozni akartak. Borzalmas volt, hiába vagyok vámpír, erre túl jól emlékszem. A vér patakokban folyt, a szél egyre távolabb és távolabb vitte a szagát és a halálhörgések hangját.  A bokrok hirtelen rezegni kezdtek és 2 alak ugrott ki közülük, szakadt ruházatban.

A szívem nagyot dobbant mikor felismertem az egyik férfit:

- Félix! – kiáltottam rá – Megmenekültél…- örvendeztem, de ők nem foglalkoztak velem. A támadómra vetették magukat, és a nyakukba haraptak, és szívni kezdték a vérüket…

Bennem akkor  megállt az  ütő,  a régi rémmesékben nagyon sokszor volt szó a vámpírokról, de, hogy a valóságban is léteztek, azt addig sohase hittem volna.

• Félix…- suttogtam erőtlenül, de ő erre felkapta a fejét és rám nézett. Megijedtem akkor attól, amit láttam, a vérvörös szemeitől, de ez csak egy pillanatig tartott, mert aztán teljesen elvesztem bennük. Félix hihetetlen gyorsasággal termett előttem és ölelt át. Hirtelen  a csontjaim reccsenését hallottam és aztán megszűnt a világ…

Borzalmas, égető fájdalomra tértem egy kicsit magamhoz, de ez annyira szörnyű érzés volt, hogy már a halálért rimánkodtam, de a kérésem nem teljesült. Kb. 2 nap múlva ébredtem fel…

Innentől kezdve Félixxel együtt  Marcus, Caius és Aro testőrségéhez tartoztunk…

      Egészen a mai napig. Itt ülök az Ő máglyasírja mellet és gyászolok, de már nem sokáig, mindjárt követem őt.  Már nem félek. Nem érdekelnek már a rossz döntéseim, de sajnos őket még én érdeklem. Az egyik ilyen döntésem miatt halt meg Félix…

 Az én hibám volt… Ha újra kezdhetném, nem csatlakoznék a Volturihoz, nem ölnék embert…

De nem kezdhetem újra, de meghozom életem első-és utolsó jó döntését… 

      Hogy  miért is mondom most ezt  el neked? Mert nem akarom, hogy te is csatlakozz!, hogy te is elkövesd ezt a hibát. Nekünk nem volt választásunk Félixxel, de neked van, kedves Lisa!

Kérlek, élj vele! 

A Te legjobb barátnőd:  

Chelsea Volturi