A nevem Félix Volturi. Ma van pontosan száz éve annak, hogy Aro vámpírrá változtatott. Átváltoztatásom minden egyes pillanatára emlékszem; lehetetlenség lenne kitörölni az átélt, kínokkal teli napokat. Ezen felül én még ma is tisztán emlékszem arra is, miként lettem a Volturi tagja. Minden egyes pillanatára…

1432-t írtunk akkoriban, mikor húsz éves múltam. Emberi életemből nem emlékszek szinte már semmire sem. Néha, ha nagyon erősen koncentrálok, beugrik egy-egy emlékkép, de semmi egyéb. És az emlékképekről is csak nagyon ritkán tudom, mikor történt, vagy épp kiről szólnak. Bezzeg vámpírlétem minden egyes pillanatára kitűnően emlékszem!

Egy olaszországi aprócska faluban laktam, egyedül. A szüleim korán haltak meg. Ennyit tudok csak róluk, másra nem is emlékszem. Arra sem, hogy mikor haltak meg.

Akkoriban mindenfele mende-mondák jártak vad és vérengző vámpírokról, akiket onnan lehetett felismerni, hogy hófehér volt a bőrük, íriszük vörös színben ragyogott, és egytől-egyig gyönyörűek voltak. Vonzóak az emberek számára. Én, a többiekkel ellentétben sosem hittem a természetfeletti létezésében. Folyamatosan lenéztem azokat, akik viszont szentül hitték, hogy igenis létezik. Ezek az emberek egyenesen rettegtek attól, hogy egy nap áldozatul esnek azoknak a vámpíroknak, akik állítólag még Olaszországban, a falunk melletti településben, Volterrában is megtalálhatóak voltak. Csak sajnálkozni és nevetni tudtam rajtuk…

Egyik nap azonban hatalmas hangzavarra, zsivajra lettem figyelmes. Hallottam, amint a falu széléről jön, így afelé vettem utamat. Hatalmas tömeg várt rám, mikor elértem a zsibongás forrását. Mivel magas voltam, hatalmas termettel és széles vállakkal, így gyorsan utat tudtam törni magamnak, miközben el-elcsíptem egy-egy szót, melyek szerint egy idegen, gyönyörű nő látogatott hozzánk a faluba, hogy magával vihesse a kíváncsi embereket Volterrába, egy kis kalandos útra.

Nekem is, ahogy a többi embernek is, tetszett az ötlet, én is vele akartam menni. Vágyam az úttal kapcsolatban csak felerősödött, mikor megpillantottam, ki is lenne a Volterrába vezető utam során a vezér.

Az idegen nő kivételesen, felejthetetlenül szép volt. Nem bírtam levenni róla a szemem, egyfolytában az ő testét mustráltam, holott tudtam, ez sértő lehet az ő számára. Pompás alakja volt, dús, hosszú, hullámosan omló gesztenyebarna haj keretezte arcát. De ami a legmeglepőbb volt benne, ami még jobban megfogott benne, az az ibolyaszínű szeme volt. Nagyon furcsán nézett ki… mégis vonzott. Nem csak a tekintetemet vonzotta, hanem minden egyes porcikám őrá áhítozott. Vele akartam menni. Vele akár a világ végére is elmentem volna, csak hadd lehessek a közelében, hadd gyönyörködhessek benne továbbra is.

Legnagyobb megelégedésemre ő is érdeklődéssel a szemeiben méricskélt engem. Mikor tekintetünk találkozott, elmosolyodtam, amit ő egy sugárzó mosollyal viszonzott. Még szebbé varázsolta őt ez a mosoly…

Nem emlékeztem az útra, hogy merre megyünk, csak az ismeretlen nőt figyeltem egész végig. Fogva tartotta a tekintetem, nem bírtam levenni róla a szemeimet. Csak néztem, és néztem, ahogy lágyan ringatózik a csípője minden egyes kecses mozdulatára, ahogy mellkasa fel s le mozog, mikor levegőt vesz. Azt pedig csak tompán érzékeltem, hogy többen megszólnak, amiért ennyire faragatlan vagyok és így megbámulom őt. Az egyik ilyen sokadik megszólalás után láttam, hogy a nő mindentudóan elvigyorodik. Tehát tisztában volt a saját értékeivel…

Arra sem bírok visszaemlékezni, hogy hogyan, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy a levegő  hűvössé válik, mire végre levettem róla a szemem, és körbenéztem. Egy szűk, kőpadlós előtérben voltunk, ebből egy világosabb, barlangszerű terem nyílt, tökéletesen kerek, mintha egy jókora vártorony lenne… mint ahogy valószínűleg az is volt. Keskeny ablaknyílások vetettek kétemeletnyi magasságból négyszögletes, ragyogó fényfoltokat a kőpadlóra. Mesterséges fényforrás nem volt, mint ahogyan bútor sem, csak egy sor súlyos, fából készült trónszerű szék, szabálytalanul elhelyezve a kőfal köríve mentén. A kör közepén, egy enyhe bemélyedésben csatornanyílás nyílt.

Rajtunk kívül még legalább tíz, csuklyás alak volt a helyiségben. A nő, aki eddig vezetett bennünket, most előrelépdelt, és megállt az egyikük mellett, miközben valamit halkan súgott annak fülébe, aztán felénk fordult. Tekintetünk egybe olvadt, engem figyelt. Nem, nem is figyelt… rám meredt. Tetőtől talpig végigmért, mint ahogyan én tettem azt vele még akkor, mikor megláttam, és az út során is folyamatosan.

Aztán az események hirtelen nagyon gyorsan felpörögtek. Azon kaptam magam, hogy körülöttem mindenki sikoltozik, jajveszékel, valamint, hogy az összes csuklyás alak feje az emberek nyakánál van. Akkor döbbenten rá, hogy az összes mende-monda, amely a faluban keringett a vérengző vámpírokról mind igaz, mikor az egyik csuklyás felém fordult. Ledermedve vártam, mikor lesz részem nekem is a halálomban, miközben oldalra sandítottam, a gyönyörű nő irányába. Ő azonban már nem állt ott, helyette az egyik ismerősöm nyakán át szívta ki a vérét. Sose hittem volna róla, hogy ő is egy közülük… hogy vámpír.

Visszafordultam a csuklyás alakhoz, aki akkor már levette a fejét takaró leplet. Fekete haja merően kihangsúlyozta hófehér, sápadt arcát és vörös szemeit. Mindemellett azt is észrevettem, hogy férfi.

Tompán jutott el az agyamig, amint valaki lefogja a karjaimat, száját a nyakamhoz tapasztja, fejemet hátrahúzza, és beleharap a nyakamba. Fájt. Ordítani tudtam volna, de férfi becsületem nem engedte ezt, így némán, összeszorított szájjal tűrtem. Azonban amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan lett is vége. A fájdalomtól összeestem, és zihálni kezdtem. Viszont az igazi pokol még csak akkor kezdődött el nekem… három napig égtem szörnyű kínok között. Olyan volt, mintha tüzes vassal égetnék, kínoznák testem, mintha porcikámnak minden parányi része lángra akarna gyúlni, mialatt az ereimben forró lávaként izzott a fájdalom. A testemet mardosó fájdalom miatt nem éreztem az idő múlását. Magamban azért rimánkodtam, hogy minél hamarabb véget érjen a szenvedésem.

Miután vége lett a kínoknak, és felébredtem, egy teljesen más világot láttam. Minden annyira aprólékos és éles volt a szememnek, hogy szinte beleszédültem. Az a rövid fekete hajú férfi magyarázott el nekem mindent. Elmondta, hogy egy lettem közülük, vámpír. Azt is elmondta, hogy egy bizonyos Aro változtatott át, aki még két testvérével, Marcusszal és Caiusszal uralkodnak a vámpírok felett, mint egyfajta királyi család. Nem engedik, hogy a titkuk kitudódjon, vagy, ha mégis megtörténne, azonnali hatállyal kivégeztetik az illetékes vámpírt.

Mostanra egy tagja  lettem a Volturi dicső és nemes családjának. Ha valami fontos dolog történik, engem küldenek, Dimitrijjel és Jane-nel. Ez idő alatt arra is rájöttem, hogy az az ismeretlen, gyönyörű nő Heidi Volturi volt, míg a rövid, fekete hajú férfi Eleazar Volturi. Mindenkit szép lassan megismertem, ahogy ők is engem.

Sose bánkódtam azon, hogy vámpírrá változtattak. Ezzel olyasfajta hatalmat és erőt adtak a kezeim közé, amiről  valaha is csak álmodni mertem. Vámpírlétem minden pillanatát élveztem. Szerettem hallani az emberek rémült sikolyait, amik minden valószínűséggel utoljára hagyják el az ajkaikat. Élveztem gyilkolni. Élveztem azt is, ahogy az emberi vér zamatos nedűje végigfolyik a torkomon, csillapítva szomjúságomat, mely állandó tényezőként volt jelen.

Ez az én történetem. Így lettem én a Volturi tagja.