A nevem Jane Volturi. Egy olaszországi kis falucskában születtem 1402-ben ikertestvéremmel, Alec-kel együtt. Emberként az életünk borzalmas volt, az szüleink korán meghaltak, s mi 5 éves korunkban árvaházba kerültünk. Az a hely volt ami földi poklunk, legalábbis nekem biztosan. Az a rengeteg szabály megakadályozott bennünket abban, hogy teljes életet élhessünk úgy, ahogy akarunk.

Soha nem voltam az a tipikus jó kislány, rengeteget panaszkodtak rám az emberek. Engem nem érdekeltek a virágok, a ruhák, a smink, mint a többi korombeli lányt, én inkább amolyan magányos lélek voltam, és folyton azon törtem a fejem, hogyan bírnák megszökni arról a förtelmes helyről, ahol ha nem viselkedtél, azonnal megvertek. Alec természetesen mindenben támogatott, mellettem állt, ő volt az egyetlen, akivel szót bírtam érteni.

A többi gyerek félt tőlünk, rettegett, látszott rajtunk, hogy mások vagyunk. Loptunk, ha nem fogadtak nekünk szót a többiek akkor bottal ütöttük őket. Nem riadtunk vissza az erőszaktól, hisz velünk is rengeteg rossz dolgot műveltek, mi csak megbosszultuk ezeket. Tizenkét évesek lehettünk akkor, amikor felfedeztük, hogy különleges képességek birtokosai vagyunk.

Alec ha bárkihez hozzáért, az semmit sem tudott csinálni, se nem látott, se nem hallott, még beszélni sem tudott. Ha én értem hozzá bárkihez, ordítozni, fetrengeni kezdett, azt kiabálva, hogy elég a fájdalomból. Először megijedtünk saját képességeinktől, de rájöttünk, így csak még jobb lehet az életünk. Megszöktünk az árvaházból, és az utcákat jártuk. Nem volt nehéz dolgunk, ha ételt akartunk magunknak szerezni, csak használnunk kellett rajtuk az erőnket. Abban az időben még javában tartottak a boszorkányüldözések. Minket is boszorkányság vádjával akartak elfogni, és máglyán elégetni, ezért menekülnünk kellett. Egyszer viszont nem voltunk elég gyorsak, és elkaptak minket. Már ki is tűzték halálunk időpontját. Mindez 2 évvel azután történt, hogy felfedeztük hatalmunkat.

És akkor talált ránk Aro, aki éppen az országot járta tehetséges vámpírok és emberek után kutatva. Azonnal megakadt a szeme rajtunk, és hát rátett még egy lapáttal az érdeklődésére az, hogy Eleazar, aki vele tartott, megérezte a bennünk rejlő hatalmas erőt. Aronak kellettünk, szüksége volt ránk, mert nagyon erősek voltunk már ilyen fiatalon is. Egy szabály viszont arra késztette, hogy átgondolja ezt a dolgot. Gyerekeket nem lehet átváltoztatni. A halálunk viszont gyorsan közeledett, így cselekednie kellett. Kiállt a tömeg elé, megakadályozva, hogy minket megöljenek.

- Engedjétek, hogy magammal vigyem ezt a két fiatalt, vagy különben nagyon megjárja minden jelenlévő! - kiáltotta olyan hangosan, hogy mindenki meghallotta a közelben.

Hogy nyomatékot adjon szavainak, kimutatta vámpírfogait, s az emberek természetesen menekülni kezdtek.

Aro és Eleazar megmentettek minket, és azonnal Volterrába vittek. Ott elmondták nekünk, hogy vámpírrá fogunk válni mi is, és csatlakozni fogunk a Volturi testőrséghez. Természetesen nem ellenkeztünk, miért is tettük volna, hisz határtalan hatalom került így a kezünkbe. Még aznap belénk mélyesztette hatalmas fogait, s mi három teljes napon át szenvedtünk a méregtől. Aro mindkettőnket átváltoztatott, nem törődve a szabállyal.

Magunkhoz térve rájöttünk, hogy nagyobb a hatalmunk, mint eddig bármikor, és hogy mi vagyunk a legerősebbek a Volturiban.

- Mostantól a nevetek Jane és Alec Volturi lesz - mondta Aro, s mi határtalanul boldogok voltunk.

Alec ereje az volt, hogy eltudta tüntetni mások érzékeit, az ellenfél elvesztette a hallását, látását, szaglását, és minden mást, én pedig azt az erőt kaptam, hogy fájdalmat tudtam okozni, úgymond megkínoztam az embereket, akik csak képzelték, hogy van fájdalom.

Szerettem az erőmet, és a hatalmamat, Aro is szeretett minket, szinte a gyerekeinek tekintett.

Hamar befogadtak, mindenki tisztelettel bánt velünk, hisz erősek voltunk a korunkhoz képest. Hamar megtanultuk kontrolálni az erőnket, és ezentúl mi lettünk a Volturi testőrség legfőbb vezetői.

Nagyon szerettem, hogy vámpír vagyok, nem bántam meg, hogy átváltoztam se én, se a testvérem. Imádtam hallani az emberek rémült sikolyait, szerettem látni, ahogy nem csak ők, hanem még a vámpírok közül is sokan rettegnek tőlem, mert tisztában vannak a hatalmammal. Alec és én rengeteg ember életet ontottunk ki vámpírlétünk során, amelynek minden egyes pillanatára emlékszünk. Több mint 600 éves történt mindez, de mindenre olyan jól emlékszünk, mintha csak tegnap lett volna. Annak nagyon örültem, hogy én vagyok Aro kedvence, egészen addig, amíg Bella meg nem jelent. Nagyon utáltam azt a lányt, és idegesített, hogy nem tudtam rajta használni az erőmet, még akkor sem, amikor ember volt. Gyengének éreztem magam miatta, és soha nem bocsátom meg neki, hogy elvette a helyemet Arónál, hogy ő lett az új kis kedvenc. Lehet, hogy semmi okom az aggodalomra, mert Bella soha nem csatlakozik hozzánk. Na de itt vége is van az én történetemnek. Így lettem én és a testvérem a Volturi tagja.