Már gyerekkoromban megtanultam, hogy csak magamra számíthatok. Apám iszákos volt és
kegyetlen, rendszeresen vert engem és a húgomat. Anyám elköltözött, bár hetente láttuk, mindig
elhozta a legújabb szeretőjét is. A húgom egy gonosz, nagyravágyó kis dög volt, megérdemelte,
amit kapott. Azt azért nem mondanám, hogy én egy jólelkű bárányka vagyok. Óh, nem. Ezt senki
nem mondhatná rólam. A nevem Heidi. Vámpír vagyok, méghozzá a leghatalmasabb vámpír
család, a Volturi tagja.

Először is elmesélem, hogy hogyan lettem vámpír. Miden a húgom, Victoria hibája.

Ő változtatott át. A kis hülye szerelmes lett abba  a Jamesbe, aki természetesen „egy kis időre” ott hagyta…de visszament ám hozzá, persze. De annyi időre épp el volt, amíg át tudott változtatni a kis piszok. Aztán meg gonoszul az orromra kötötte, hogy vámpír lettem. Aztán meg jól otthagyott! De szerencsére senki nem tudná megmondani, hogy testvérek vagyunk. Neki hosszú göndör, vörös haja van, nekem pedig hosszú egyenes fekete. Az arcunk, sőt a szemünk színe se hasonlít…Két évvel volt fiatalabb nálam, de egyidősnek nézünk ki. Kb. 25-nek. De lényeg a lényeg, teljesen összetörtem arra a hírre, hogy vámpír vagyok. Nem elég az az iszonyú fájdalom, amit át kellett, élnem. Komolyan mondom, szinte lepergett előttem szánalmas kis életem. És utána, miután a húgom elmondta, mivé lettem, egyedül hagyott. Teljesen egyedül, mondhatni kiszolgáltatottan. Elhatároztam, hogy megölöm magam. Kipróbáltam először is a „karót-a-szívbe” módszert, de nem jött be. Még csak egy hülye karcolás sem esett rajtam. A fokhagyma büdös volt, elmondhatatlanul büdös, de nem tett bennem semmi kárt. Max. a szaglásomat tette tönkre. Utána kimentem a napfényre a kertünkben. Elképesztően meglepődtem. Ahelyett, hogy elhamvadtam volna, a bőröm úgy ragyogott, akár a gyémánt. Ekkor a szél fenséges illatokat hozott felém, és elkezdett égni a torkom. Majd megláttam anyámat és apámat, akik épp csókolóztak. Remek, ezek kellettek már csak ide. Szinte gondolkodás nélkül rájuk vetettem magam. Amikor kiszívtam mindkettejük testéből az összes vért, akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy na, ezektől is megszabadultam. De azt tudtam, hogy el kell menekülnöm otthonról. New Jersey-ben laktunk, tiszta kisvárosi idill vond kívülről az életünk. De én mindenképp ki akartam törni belőle, utazgatni akartam, bejárni a világot…de hiszen ezt is fogom tenni, hiszen időm, mint a tenger! Csak valahogy ki kell jutnom a városból, úgy, hogy ne keltsek feltűnést. Gyorsan mentem, én magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan. De nem látott meg senki, szerencsére. Van ott néhány csúnya, sötét sikátor, és ott még gyorsan (itt hivatkoznék arra, hogy bár tíz perc sem telt el, megint szomjas lettem) pár emberéletet. Fogtam magam, elmentem a repülőtérre, felszálltam az első járatra, ami kivisz ebből a porfészekből. Történetesen Indiába ment. Remek, gondoltam magamban, India úgyis a második legnépesebb ország a Földön, talán itt lesz kiontandó emberélet valamelyik kasztban…

Amíg repültünk, nem vettem levegőt. Szinte éreztem, ahogy az emberek megbámulnak.

Indiában, konkrétan Bombay-ben megint ittam. Egy fél év múlva tovább mentem Bangkokba, onnan Tokióba, majd Hongkongba. Itt felszálltam egy Londonba tartó  járatra, és ott is eltöltöttem pár hónapot. Ez már három évvel az átváltozásom után volt, és egész jól kitapasztaltam, hogy mi hogyan működik a vámpíroknál. Londonból Párizsba, onnan pedig Berlinbe mentem. Ezalatt pedig megint eltelt egy év. További egy évet töltöttem Svájcban, ítt már annyi időt tudtam emberi lények között tölteni, hogy ne támadjak rájuk, csak akkor, hogyha táplálkozom. De egyszercsak kaptam egy báli meghívót…  

*   *   * 

Azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel a bálra. Választásom egy fenyőzöld estélyire esett. Sellő-szabású, pánt nélküli ruha volt, jól illett a hajamhoz, és vörös szememhez.

Az odaúton azon töprengtem, hogy ki hívhatott meg. Nem nagyon voltam barátkozós, eléggé csendes voltam emberek között. A férfiak amúgy is csodálta, a nők inkább irigyeltek. De senki sem állt szóba velem. Lehet, hogy egyszerre vonzottam és taszítottam őket. Az meg a dolog másik része, hogy senki a szomszédaim közül nem kapott meghívót. De még az utcából sem. Ami pedig egy kis 1000 lelket számláló hegyi falucskában elég nagydolognak minősül. Van kábé vagy öt utca…de itt nem akarok senkit sem bántani. Inkább elmegyek a hegymászók után…azokra vadászom csak, akik eltévedtek…így nem olyan feltűnő. De néha bemegyek egy-egy városba is. De senki nem veszi észre. Csak a hajléktalanokra mozdulok rá. Na nem mintha szánnám a többieket (hisz nincsenek túl jó tapasztalataim az emberek természetéről). Ó nem, dehogy is. Csak nem akarom felhívni rá a közvélemény figyelmét. Ennyi az egész. Nem hibbantam meg teljesen.

Amíg ennek a gondolatmenetnek kábé a végére értem, megérkeztem. Benn kellemes idő  volt. Viszonylag. Hiszen a hegyekben mindig hull a hó. Bár nekem lehet, hogy túl meleg volt benn. Amint a fogadószobába léptem, rögtön felmértem, hogy a társaság öntelt sznobokból állt. Lassan odasétáltam a puncsostálhoz, és úgy tettem, mintha elmélyülten figyelnék valamire. Aztán egyszercsak megéreztem, hogy valaki figyeli minden mozdulatomat. Amikor körülnéztem, rá kellett jönnöm, hogy nem valaki, hanem valakik figyelnek. Két –úgymond- sötét alak. Csak azt szúrtam ki, hogy vérvörös szemük van. Finoman elmosolyodtam magamban. Ők lehetnek az újonnan ideköltözött újgazdag testvérpár. Valami Félix és Demetri. Azt azért el kellett ismernem magamban, hogy jól néztek ki. Csakhogy rövidesen észrevették, hogy rájöttem, hogy figyelnek, így az egyikük (az, amelyik jobban nézett ki), megindult felém, majd a másik is követte.

-Helló, te bizonyára Heidi vagy…-elgondolkodtam magamban, hogy ezt vajon honnan tudhatja- az én nevem Demetri. Ő pedig a testvérem Félix-mutatott rá  társára.

-Igen, én vagyok. Amúgy helló. 

-Szeretnénk megkérni rá, hogy megkérni rá, hogy maradj itt a bál után. Van számodra valami mondanivalónk.

Felvontam a szemöldököm, de aztán vállat rántottam, majd beleegyezően bólintottam.

-Rendben, itt maradok.

A bál hátralevő részében azon tanakodtam, vajon mit akarhatnak ezek tőlem. Annyira belemerültem a képtelenebbnél képtelenebb elméletek gyártásában, hogy észre se vettem, hogy szinte már minden meghívott hazament. Még pár részeg fiatal maradt csak.

De aztán ők is diszkrétnek nem mondható módon, de távoztak.

Ekkor Demetri és Félix újra odajött hozzám.

-Szóval Heidi…tegeződjünk, rendben?…Szóval, mint gondolom korábban észrevetted, mi is vámpírok vagyunk, akárcsak te. De mi a leghatalmasabb vámpírcsalád, a Volturi tagjai vagyunk.

Értetlen arckifejezésemet látva Félix elkezdte magyarázni:

-Ők a mi fajtánkban a királyi család. Nem véletlenül. Kiválogatták a legtehetségesebb vámpírokat, és „befogadták” a családba. Demetri például a legjobb nyomkövető. Mindig mindenkit megtalál, és ha kell, megbünteti.

-Megbünteti?-visszhangoztam. Valószínűleg remegett a hangom, mert Demetri felnevetett.

-Csak azokat, aki megszegik a törvényt. Nyugi, te nem követtél el semmit, pont, hogy nagyom ügyesen csináltad!

-Értem. Azaz mégsem. Akkor miért vagytok itt? És mi a törvény?

-Tulajdonképpen ez egész egyszerű. Senkinek nem szabad megtudnia, hogy létezünk.

Bólintottam.

-Ami pedig az ittlétünket illeti, Arotól azt a feladatot kaptuk, hogy keressünk „élelembeszerzőket”  a család számára.

-Miket?

-Élelembeszerzőnek hívjuk azokat, akik mindenfelé elmennek, és embereket csalogatnak a városunkba, hogy lehessen…hogy is fejezzem ki magam?…táplálkoznunk.

-De ha van egy saját városotok, akkor miért kell máshonnan hozatni az ételt? Pontosabban italt?

-Mert erre a három testvér  –Aro, Caius és Marcus- nagyon, de nagyon érzékenyek. Volterrában senkinek nem eshet vámpírok által baja. Mármint az ottlakó emberek közül.

-Értem.

-Akkor eljössz ilyen élelembeszerzőnek Volterrába?-tette fel a nagy kérdést Félix.

-Igen… végül is…  miért is ne? Szívesen.

-Na hát akkor, Demetri hazavisz, összepakoljátok a holmidat, én addig itt pakolok össze. Aztán fel az első Volterrába induló gépre, és otthon, édes otthon.

-Ez mind nagyon szép  és jó, Félix, de nem gondolod, hogy majd el kéne Heidinek mondani, hogy hogyan mennek a dolgok otthon?

-Dehogynem. De erre ráérünk a repülőn is. Most menjetek pakolni! Foglalok három jegyet a következő  gépre. Csak siessetek!-sóhajtott Félix.

-Nyugi van! Maximum futunk egyet!- mondta Demetri, de Félix már tuszkolt is ki bennünket az ajtón.

Demetri tényleg hazavitt, én kirámoltam az összes szekrényemet, elő vettem a bőröndjeimet, majd Demetrihez fordultam:

-Figyelj, nem bánnád, ha én villámgyorsan átöltöznék? Nem akarok kisestélyiben feszíteni, eléggé kényelmetlen.

-Jól van, menj csak. Én addig elkezdem bepakolni a cuccaidat- elszörnyedve nézett a ruháimra.

-Köszi. Tényleg csak egy perc az egész.

Valóban gyorsan átöltöztem, majd rádöbbentem, hogy nekem tulajdonképpen csak ruháim meg újságjaim vannak. Mikor kimentem a fürdőszobából, Demetri már az utolsó ruhákat pakolta, de egy táska még kimaradt. Azt felkaptam, majd belegyömöszöltem az újságokat.

-Ezzel meg is volnánk. A cipőidet is elraktam-mosolygott.

-Jól van, akkor mehetünk. 

*   *   * 
 

A gépen sokat beszélgettem Demetrivel, szinte mindent elmondott a Volturiról, a városról, arról, ahogy Marcus „kiűzte” a vámpírokat Volterrából, hogy mi a dolga a beszerzőknek.

Önmagáról is mesélt, persze én kérdezgettem. Valahogy olyan furán édes volt. Félix is kedves volt velem, de ő inkább átadta magát az abbéli örömnek, hogy otthon lehet „ha ez a gép nem lenne ilyen lassú”. Tulajdonképpen vele is egészen összebarátkoztam.

Amikor leszállt a gép, alkonyodott, így nem kellett bujkálnunk. A napfény nem ártott nekünk. Volterrába „gyalog” mentünk. Maga a város elég sötét és hűvös, lehet, hogy ezt ódon falainak köszönheti. Egy irodaház-szerű épülethez mentünk, a bejáratnál arany bevonatú oszlopok álltak.

-Isten hozott Volterrában, Heidi!

Bementünk, majd egy tárgyalótermen keresztül egy hatalmas szobában találtuk magunkat, olyasféle volt, mint amit a királyok használtak a középkorban trónteremnek. Egy fekete hajú, papírvékony bőrű vámpír sietett elénk.

-Ó, csakhogy itt vagytok! Te lehetsz bizonyára Heidi. Én Aro vagyok-mutatkozott be, majd megfogta a kezem.

-Ó te igazán érdekes, elbűvölő személyiség vagy! Mennyi helyen jártál már!A fivéreim el lesznek ragadtatva tőled! Igazán jó, hogy csatlakozol hozzánk! Pont ilyen vámpírok kellenek nekünk! Szép munka!-fordult a fiúkhoz.

-Caius és Marcus mindjárt jönnek- s valóban, ahogy kimondta, már be is léptek. Még szerencse, hogy Demetri elmondta, hogy melyikük ki.

-Caius, Marcus, bemutatom nektek Heidit! Ő a mi kis családunk újdonsült tagja-lelkendezett Aro. A testvéreit ellenben nem láttam ilyen jókedvűnek. Épp csak körüljártak, és biztosítottak, hogy tényleg ide való vagyok. Aztán Demetri elkísért a szobámba, segített kirakodni a bőröndjeimből, majd elmondta mégegyszer, hogy mit kell tennem.

-Hamar bele fogsz jönni-biztatott.

-Igen, én is úgy gondolom-mosolyodtam el.

-Akkor ezt a hivatalos Volturi-köpenyt még odaadom, aztán…mindegy. Holnap találkozunk, szia!

-Szia!-köszöntem el én is, majd körül néztem. Otthonos kis szobának találtam.

Igen, ez az, amit mindig is akartam. Utazgatni, közben van egy biztos hely, ahova visszamehetek, amit az otthonomnak nevezhetek. És itt van Demetri is, akire örökké számíthatok, és akivel…ki tudja?Még az is lehet, hogy lesz valami…de ez még a jövő zenéje. Az pedig nagyon hosszú idő. És én itt leszek a Volturi tagjaként, addig is.

Így lettem a Volturi tagja.