8. rész

- Az erkély felől fogjuk megközelíteni a házat! – jelentette be Aro, mint valami óriási stratéga.

- Miért nem megyünk egyenesen a bejárati ajtón? – kérdeztem bosszankodva.

- Talán azért, mert nem szeretnénk feltűnést kelteni! Ne feledd, hogy Volterrában vagyunk! Itt nem halhatnak meg emberek vámpírok miatt! Ezt már évekkel ezelőtt megfogadtuk!

- Úgy is észre fognak venni! Ennyi ,, ember” – a kezemmel idézőjeleket írtam a levegőbe – azért feltűnő lesz abban a kis házban.

- A Cole ház nem is olyan kicsi. Igaz a mi palotánkhoz képest egy egérlyuk, de emberi szemmel mérve óriási. – mondta Caius, és elhúzta a száját.

- Ezek meg minek jönnek? – kérdeztem, és a testőrségre mutattam.

Ott volt, Renata, Jane, Alec és Félix is.

- A biztonság kedvéért! Sosem lehet tudni, hogy milyen leleményes ember lapul meg a tömegben! Talán tisztában van a vámpírok elpusztításának módjával, és akkor jobb ha velünk vannak a testőreink. – mondta Aro, és megsimogatta Jane fejét.

A lány elégedetten mosolyogott rá.

- Szóval ha netán lelepleződnénk mégis megöletnéd az embereket? Ha volterraiak, ha nem? – szóltam csípősen.

Aro nem szólt semmit, így ezt vehettem igennek is.

Alec szemrehányóan nézett rám.

Tudtam, hogy miért.

Az utolsó beszélgetésünk óta egyáltalán nem beszéltem vele, sőt kerültem.

A fiú abban reménykedett, hogy sikerült a lelkemre beszélnie, és netán meggondoltam magam Didyme átváltoztatásában. Tévedett. Túlságosan is önző voltam, mintsem, hogy elengedtem volna.

Így hát amikor nyolc órát ütött a fenti toronyóra fogtuk magunkat, és elindultunk a Cole család rezidenciájához.

Aro és Jane mentek elől, utánuk szorosan Renata és Félix, majd Caius és Alec, végül pedig én.

- Szóval mégsem gondoltad meg magad? – kérdezte Alec, és a fejét rázta.

- Nem! És nem is fogom, szóval felesleges jártatnod a szádat! – szóltam rá ellenségesen.

Ő most is, mint általában mindig beletörődve bólintott.

Amikor elértük a házat láttuk, hogy pontosan jókor érkeztünk.

Odakint földbe szúrt fáklyák égtek. A házból pedig, lágy andalító muzsika szólt.

Egy nő lányneveket sorolt.

- Ahogy megbeszéltük! – intett Aro, majd felugrott az erkélyre.

Én és a többiek követtük.

Jane és Alec ment előre.

Aztán mi következtünk a két fivéremmel.

Amint beértünk rögtön megcsapott az emberek bódító illata. Nagyot nyeltem, és méreg ízét éreztem a számban. Láttam, hogy a többiek is elővették a legnagyobb önuralmukat.

- Nem bántunk senkit! – suttogta Aro.

- Tudom. – bólintottam, és a tekintetemmel Didymét kerestem.

Végül megtaláltam. Pont akkor amikor az ő nevét harsogta egy vénasszony.

A düh és a féltékenység kavargott bennem.

Szerelmem, egy ostoba embert kartolt. Azt aki már a múltkor is vele volt. Akivel csókolózott. Akit szeretett! Akit meg fogok ölni! – gondoltam, és vicsorogni kezdtem.

- Nyugalom, Marcus! – szólt Aro, és megfogta a vállamat.

- Nem ölheted meg! Megtiltom! – szólt rám és megrázott.

Ekkor Didyme elkiáltotta magát.

- Vámpírok!

Az emberek sikoltozni kezdtek, és ösztönösen felénk fordultak. Voltak akik még kimenekültek a házból, mások az erkélyen át ugrottak ki, és futottak el a kert felé.

- Félix! Renata! – kiáltotta Aro, és a két testőr már akcióba is lendült.

Elsuhantak mellettem, majd  elállták az összes kijáratot.

Alec és Jane lehúzták a csuklyáikat,  majd védekező pózba álltak előttünk.

- Hová – hová Daniel?   - kérdezte Aro az egyik férfitől.

- Szóval ő Didyme apja. – gondoltam magamban.

- Aro? Te itt? De örülök, hogy látlak. – hazudta a gyáva féreg.

Jane felhorkantott, és a szemeit máris Daniel Cole szemeibe fúrta.

- Áhh! Neeee!  - kiáltotta a férfi, és térdre rogyott előttünk.

- Könyörgöm ne! Kegyelmezzenek az apámnak! – kiáltotta Didyme, és odarohant a fetrengő apjához.

- Jane! Fegyelmezd meg magad! – kiáltottam a lányra, majd  hátrarántottam.

- Miért jöttetek? – kérdezte Daniel.

- A lányodért! – szóltam nemes egyszerűséggel, és kinyújtottam a kezeimet Didyme felé.