(Seth szemszöge)

Reggel korán kelek fel, nem akarok elkésni már az első napon. A külön fürdőszoba igen praktikus, tekintve, hogy Melanie képes reggelente egy huzamba vagy egy egész órát eltölteni benne. Hogy mit csinál, azt elképzelni sem tudom.

Szerencsére a tankönyveket csak ma kapjuk meg, így legalább odáig nem kell cipelni őket.

- Melanie, gyere már! Elkésünk! – kopogtatok az ajtaján.

- Seth, csak a költőknek engedem meg, hogy túlozzanak! – kiált vissza.

Mosolyogva megcsóválom a fejemet, de végtére is igaza van. Lemegyek a lépcsőn, és gyorsan csinálok pár szendvicset Melanie-nak, meg magamnak. Épp, amikor a csomagolásnál tartok, lejön.

- Óó, köszönöm, aranyos vagy – hálálkodik, majd egy puszit nyom az arcomra – mehetünk?

- Pont te kérdezed? – morgom, majd körbe nézek – hol van apa?

- Itt vagyok, máris jövök! – kiállt fentről, majd a maga testes méretével leszáguld – ugye még nem vagytok késésben?

Megrázzuk a fejünket, mire leakasztja a kocsi kulcsot, és elveszi az esernyőjét az ajtó mellett álló komódról. Gyorsan magamra húzom az esőkabát kapucniját, és kilépek a szabadba. Hideg van. A kocsihoz futunk, és sietősen beszállunk. Bent megrázom a fejemet, mire Melanie gyorsan elhúzódik a vízcseppek elől.

- Ma jön haza a Lily? – kérdezi Melanie, látszólag csöppet se rajongva az ötletért.

Apa boldogan bólint.

- Újra itthon, bizony. Panaszkodik, nem szereti a kórházi légkört… szegénykém, nehéz lehet neki.

- Pont annyira, mint anyának volt! – kiáltok idegesen.

Elméletileg csak magamban szándékozom kimondani, de aztán kicsúszik. Melanie riadt pillantást vet rám, mindig is utálta az ilyen kirohanásaimat. Apa csak lehajtja a fejét, de nem szól semmit.

Az út további része szótlanul telik el. Amikor odaérünk, apa gyorsan megpuszilja Melanie-t, majd szerencsés napot kíván. Én szinte rá se nézek.

Első utunk a Tanulmányi Irodába vezet, ahol is egy bizonyos Ms.Cope nevű nő átadja az órarendünket, és elmondd pár információt. A tankkönyveket szerencsére csak délután kapjuk meg. Elköszönünk, majd szinte befutunk az iskolába. Az épület belől átlagos… tantermek, plakátok, szekrények. Amilyennek lennie kell. Már épp akarok elköszönni, amikor meglátom, hogy Melanie úgy néz… szomorúan, idegesen, tanácstalanul.

Egy aprót sóhajtok, de nem a türelmetlenségem jeleként. Ha Melanie így néz, akkor valami nagy baja van, és ez emészti őt. Az álla alá nyúlok, és gyengéden felemelem az arcát, hogy rám nézzen. Nem törődök azzal, hogy a fél iskola minket néz.

- Oké, Melanie, mi a baj? Ki vele!

Könnyezni kezdd.

- Seth – csuklik el a hangja – én ezt nem bírom!

(Melanie szemszöge)

Ebben a pillanatban érzem úgy, hogy szétszakadok. Minden szörnyű. Seth, aki senkivel, és semmivel nem tud megbékélni. Apa, aki már-már teljesen Lily, és a babája bűvkörébe kerül, és végül én, aki nem találom a helyemet a világban. 

- Nem értem – suttogja Seth.

- Nekem egyszerűen túl sok az ellentétből… sok, hogy mindig ügyelnem kell rá, hogyha ott vagy, még csak rá se nézzek Lily-re. És én se szeretem, de nem tudom ilyen mérhetetlen utálatban eltölteni az életemet! Utálom, hogy meghalt anya, és hogy ez neked mennyire fáj! Én… én – dadogom, majd Seth hirtelen magához ölel.

Ütemesen dörzsölgeti a vállamat.

- Melanie, eszedbe ne jusson amiatt szomorkodni, mert én szomorkodok! Hidd el, hogy lesz ez még jobb is! Tudod! Új élet! – vigyorog rám, és emiatt önkéntelenül én is elmosolyodok.

- Na, gyere – int a fejével – mi lesz az első órád?

- Öhm – gyorsan előveszem az órarendet, majd az arcomra egy grimasz ül ki – matek.

Seth hangosan felnevet.

- Elkísérlek a teremhez – ajánlja fel, és pillantások százai kereszttüzébe elindulunk.

Hirtelen meglátom azt a fiút… akit a kórháznál is láttam. Két csodaszép lány társaságában megy, az egyik látszólag fiatalabb náluk. Mindhárman szembe jönnek velünk, szinte az egész iskola őket figyeli. Egy nagyot nyelek, és próbálok a járásra koncentrálni, de úgy tűnik nem sok sikerrel. Egyenesen beleütközök egy előttem álldogáló lányba.

- Ó, Jézusom, nagyon sajnálom! – hadarom gyorsan, de csak rám mosolyog.

- Nyugi, semmi baj! A nevem Allison! – nyújtja felém a kezét.

- Én Melanie vagyok, ő a bátyám, Seth – mutatkozok be, miközben kezet rázunk.

Seth-el is leróják a tiszteletkört.

- Újak vagytok, igaz? Apropó, nagyon megható volt az a jelenet! – dicsér vigyorogva.

Erre nem válaszolunk.

- Szóval kérdezzetek csak nyugodtan! A statisztika azt mutatja, hogy a legfontosabb először a Cullen családot jól átbeszélni – nevet – de titeket persze lehet, hogy nem ők érdekelnek.

- Cullen család? – ráncolom a homlokomat.

- Az előbb ti is igen feltűnően bámultátok őket! – mutat rá Allison.

- Ja, hogy ők! – mondom jelentőségteljesen.

Allison felnevet.

- Hát igen! Szóval, hol kezdjem?

Seth gyengéden megérinti a vállunkat.

- Sajnálom lányok, ez nem az én területem, de örülök, hogy megismertelek! Öhm, Melanie, majd megvárlak suli után! Sziasztok! – köszön mosolyogva, majd elmegy.

Hirtelen el fog a rettegés, egyedül érzem magamat. Összehúzom magamat, és próbálok nem törődni a rám szegeződő pillantásokkal. Ködösen hallom, ahogy Allison kitárgyalja a bizonyos Cullen-éket, de nem igazán tudok odafigyelni. Annyit megjegyzek, hogy összesen heten vannak, és egymással járnak, de többet nem. A csengő megszólal, mire Allison felsikkant.

- Megyek, mert elkések! Jó matekot! – köszön kedvesen, majd futni kezdd.

Láthatatlanul beoldalgok a terembe, és leülök egy üres padba. A matektanár felszólít, hogy mutatkozzak be. Máris utálom.

(Nessie szemszöge)

Kifejezetten szimpatikus nekem ez a Melanie. Az arcáról hihetetlenül sok érzelem árulkodik. Egész nap tudnám figyelni. Bár nem volt sok kedve kimenni, de az osztály előtt határozott, és nem izgul. Elbűvölve figyelem, és hirtelen elkapja a pillantásomat. Csodálkozik, mint mindenki. Gyorsan beszámol a családjáról, a hangsúlyán érezni lehet, hogy nincs oda az apja új feleségéért, de a bátyját tiszteli. Miközben a helyére megy, hosszan rám néz. Azon kapom magam, hogy rámosolygok. Ó, mit fogok még ezért kapni apától! Az óra többi része unalmasan telik, és mikor kicsöngetnek, anyáék már a terem előtt várnak. Apa anya arcát fürkészve vigyorog rá, miközben ő sértődötten grimaszol, és próbál elhúzódni apától, de szorosan fogja a derekát.

- Mi történt? – kérdezem zavartan.

- Emlékszel a kis fogadásunkra, miszerint megbeszéltük anyáddal, hogy ő pajzsot küld az emberekre, és így nem fogom tudni a válaszokat? – emlékeztet halkan apa

Bólintok.

- Vesztett – vigyorog, és megcsókolja anya homlokát.

- Oké Edward, befejezheted! – morogja anya.

Apával nevetünk, majd elindulunk.

- Renesmee drágám, miféle érzelmeket táplálsz Melanie iránt? – kérdezi komolyan apa.

Csöndesen felnevetek.

- Nyugi Edward, úgy tudom az emberek téged is lenyűgöznek! – szemtől-szembe nem hívhatom apának, a többiek amúgy is azt hiszik, hogy anya a nővérem.

- Okosan, renden? Ez veszélyes dolog! – figyelmeztet, de a hangja már csöppet sem szigorú.

Bólintok.

- Ne félj… de izé, Edward…

- Hm?

- Ne-nem tudod ki véletlenül a bátyja?

Apa meghökken, de válaszol.

- Ott van fekete pulcsiban, felénk jön éppen. – motyogja halkan.

Odanézek. Az első, amit észreveszek, hogy nagyon hasonlít Melanie-ra.

Megbököm anya vállát, mire kíváncsian felém fordul. Pajkosan elmosolyodik, tudja, hogy mit szeretnék. A következő pillanatban apa felháborodottan néz anyára.

- Bella, fejezd be!

- Miért, nem küldhetek a húgom elméjének egy csöpp védelmet? Most legyél ügyes! – kacérkodik anya.

Én eközben bevallom magamnak, hogy Seth kifejezetten vonzó. A homlokát kócosan fedi a barna haja, a szemei nyíltak, és őszinték… na meg persze kékek, amit imádok. A termete vékony, magas, és izmos, de nem azaz Emett fajta… A járása ruganyos, és mintha meggondolt művészi mozdulat lenne.

- Nessie, most! – kiált anya, én meg leszakadok Seth gyönyörködéséről. 

Amúgy is nehéz neki végig koncentrálnia, de úgy végképp, hogy apa közben zavarja.

- Most végre visszakaptál egy kicsit! – közli anya mosolyogva, és visszatér a jókedve.

- Na, jó, nekem mennem kell, ezt intézzétek azért el! – vigyorgok, és otthagyom őket.