9. rész

A vámpírok most már meg sem próbáltak úgy tenni, mintha nem lepleztem volna le őket. Amikor elkiáltottam magam, az emberek sikoltozva rohantak kifelé, sőt volt aki az ablakokon át távozott.

Az egyik magas, deltás férfi, és egy hosszú, vörös hajú nő ,, apám barátjának” parancsára elállták az összes kijáratot,  az a félelmetes kislány  pedig,  akivel már egyszer találkoztam, és a rá nagyon hasonlító, vele egyidős fiú védekező pózba álltak a három vörös palástos előtt.

Apa és anya döbbenten figyelték őket, Victor pedig újra előrántotta a kardját, majd velem együtt a falig hátrált és így szólt:

- Ne félj! Ha kell az életem árán is, de megvédelek!

Ekkor a kislány gyűlölködve nézett az apámra, aki menekülni készült. Amikor a tekintetük találkozott apa felkiáltott és vonaglani kezdett.

- Áhh! Neeee! – ordította kétségbeesetten.

- Könyörgöm ne! Kegyelmezzenek az apámnak! – szóltam hangosan és mit sem törődve Victor szorító ölelésével odarohantam hozzá,  és felsegítettem.

Az a férfi aki már legeslegelőször feltünt az összes közül, most  rászólt a lányra:

- Jane! Fegyelmezd meg magad! 

Apa kínjai azonnal megszűntek, és  miközben felsegítettem zihálva megkérdezte a vámpíroktól:

- Miért jöttetek?

Egy pillanatig néma csend volt, aztán a sötéthajú, idegen rávágta:

- A lányodért!

A kezeit felém nyújtotta, és én úgy érzetem, hogy menten elájulok.

Hallottam, hogy anyám a háttérben sírni kezdett, majd elájult.

Hátrafordultam, hogy megnézzem nem ütötte – e meg magát, de láttam, hogy Victor még éppen időben kapta el. Lefektette a kanapára és kardját az ajtóban álló hatalmas termetű férfira emelte.

- Takarodj innen!  - ordította a képébe, majd minden előjel nélkül a  férfi hasába szúrta az éles pengét.

Felsikoltottam és becsuktam a szemeimet.

Amikor nevetést hallottam úgy döntöttem, hogy mégis ki kell nyitnom. Erőt vettem magamon és Victor felé néztem.

- Félix, hallgattasd el! – mondta Aro a nagydarabnak, aki leütötte Victort.

Ám előtte még kikapta a kezéből a kardot.  A vasból kovácsolt pengét apró darabokra törte, közben pedig nagyot hahotázott.

- Ostoba! – dörrent rá Jane az elterülő szerelmemre, aki eszméletlenül esett neki az egyik díszes szekreternek.

- Victor! – kiáltottam kétségbeesetten és felálltam, majd odaakartam futni hozzá, de egy jéghideg kéz elkapott és visszarángatott.

- Végre a karjaim közt tarthatlak! – súgta a fülembe a feketehajú, és megcsókolta a nyakamat.

- Marcus!  Csak óvatosan!  - szólt rá Aro a fogvatatómra.

- Mindent a maga idejében. – mondta a harmadik, őszes hajú.

- Már alig bírok várni! Haladjunk! – szólalt meg dühösen Marcus és nagyokat lélegzett.

- Az én lányomat nem változtatjátok át! – mondta az apám és fenyegetően felemelte a kezét Aro felé.

Jane és az ősz hajú hangosan felnevettek.

- Mintha bármit is tehetnél ellene! – kiáltotta Marcus és újra megpuszilta a nyakamat.

- Könyörgöm ne bántsanak! Kérem! – szólaltam meg remegő hangon és éreztem, hogy a vér feltódul a fejembe.

- Hmm. Micsoda illat. Ellenállhatatlan! – dorombolta Marcus és kirázott a hideg.

Most már tudtam, hogy mit is akarnak. Értem jöttek, ezt megmondták, méghozzá azért, hogy olyanná tegyenek, mint amilyenek ők is voltak. Halhatatlanok. Örökké fiatalok és kegyetlenek.

- Nem adom át a lányomat! Csak a holttestemen keresztül! – jelentette be az apám, és közelebb lépett Aróhoz.

- Vigyázz mit kívánsz öreg! Még a végén teljesítem a kívánságodat - szólalt meg Jane, és a hangjából kiérződött, hogy amilyen kicsi, olyan könyörtelen.

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy miként lehet valaki ilyen ádáz.

- Apa! Hagyd!  - kértem – Akkor inkább én, mint ti, vagy netán Victor!  - mondtam ijedten.

- Szereted azt a átkozottat?! – kérdezte Marcus, és most maga felé fordított, így kényszerítve, hogy a vörös szemeibe nézzek.

Nem szóltam semmit.

Undorodva eltoltam magamtól.

Rángatni kezdett.

- Azt kérdeztem, hogy szereted?! Halljam?! – üvöltötte az arcomba.

- Igen. Az életemnél is jobban! – szóltam szenvedélyesen.

Marcus még dühösebben nézett rám, és Aro felé fordult:

- Most mi lesz?

Aro feltette a kezét és időt kért. Úgy tűnt, nagyon gondolkodik. Reménykedni kezdtem. Talán ő megkegyelmez. Az összes jelenlévő közül ő tűnt a legemberségesebbnek, már ha egy vámpírt lehet ilyen jelzővel illetni.

- Daniel – szólalt meg végül és az összes szem az apámra szegeződött – Remélem nem gondoltad, hogy elfelejtjük a nekünk tett ígéretet?!

Az apám most zavartan nézett rám, majd így szólt:

- Reménykedtem benne!

- Ez botor dolog volt tőled! Vámpírok vagyunk. Az emlékezetünk végtelen! Mi sosem felejtünk! Főleg nem ilyen fontos dologban!  - válaszolta Aro.

- Miről van szó?  - kérdeztem kíváncsian – Apa, nem értek semmit.

- Kedves Didyme, úgy sajnálom, hogy egy ilyen okos és fiatal hölgy, mint amilyen te vagy, ennyi ideig tudatlanságban és megtévesztésben élt! Ejnye, ejnye! – mondta Aro, és a fejét csóválta.

- Ne tedd! Ne mondd el neki! – kérte az apám. Persze hiába.

Aro most felém fordult és így szólt:

- Tudod – e, hogy ki volt a nagyapád?

- Igen. Alexander Cole. – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Nem. Tévedés.  – válaszolta Aro.

- Mi? Ezt nem értem?  - kérdeztem egyre hisztérikusabban.

- A te nagyapád, egy  * Solimena nevű neves és híres festő volt. A barátunk. Az egyetlen ember akik tudta és tisztában volt vele, hogy én és a fivéreim kik is vagyunk valójában.  A nagymamád, akiről a nevedet kaptad, titkos szerelmi viszonyt folyatott vele. Akkoriban még a családunk, a Volturi, kezdetleges formájában létezett, így a szabályaink sem voltak még igazán eldöntve. Így hát amikor értesültünk róla, hogy a nagyanyád megtudta a titkunkat (holott Solimena megígérte, hogy soha senkinek nem fog elárulni minket ) megöltük!

Aro szemei rám villantak, és én nyomban sírni kezdtem.

- Kegyetlen gyilkosok!  - kiáltottam rájuk.

- Sajnálom. Azóta már százszor megbántam, hogy megölettem szegényt. Remélem, hogy egyszer megbocsátasz nekem?!

- Soha! – szóltam dühösen.

- Viszont a történetnek itt még koránt sincs vége.  – folytatta Aro, ügyet sem vetve a kijelentésemre, hogy én gyűlölöm őt –  Mint utólag kiderült, a  nagyapád sajnos igen gyáva és önző ember volt. Az életéért könyörgött amikor vele is végezni akartunk. Alkut ajánlott. Azt mondta, hogy ha itt és most nem öljük meg, akkor felajánlja valamelyik  jövőbeni utódját a családunknak. Legyen az bármilyen cél. Táplálék vagy éppen házasság!

- Apa. Ez igaz? – kérdeztem, és a remegő férfire néztem, aki éveken át hazudott nekem.

- Sajnos az. Én is csak tizennyolc évesen tudtam meg, hogy ki is az igazi apám. A nagyanyád írt nekem egy levelet a halála előtt melyben közölte, hogy ez a Solimena a vérszerinti apám. Csak egyszer találkoztam vele. – mondta gyűlölködve az apám -  Felkerestem és a segítségét kértem a boldogulásomban. Ő durván elutasított, de előtte még közölte, hogy ha valaha is gyerekem születik készüljek fel rá, hogy egy napon vámpírok jöhetnek el majd érte, és akkor nekem zokszó nélkül át kell  majd adnom nekik!

Először nem hittem el neki, de amikor kutattam a nagymamád halála után, és halottam a városban folyó, minden évben megrendezendő Szent Marcus napról összeállt a kép.

A Szent Marcus ünnepség kiejtésekor az engem szorongató vámpírra meredtem.

- Te vagy az a legendabeli Marcus? – kérdeztem döbbenten.

- Okos kislány. – mondta mosolyogva – Egy – két helyen átszíneztük a történetet, de a lényeg ugyanaz. Egy hős vagyok!  - szólt nagyképűen.

- Szerintem meg egy beképzelt, semmirekellő gyilkos vagy!  - szóltam dühöngve.

A férfi most mérgesen nézett rám, majd hirtelen megpofozott.

Fájdalmamban felkiáltottam.

- Majd ha a feleségem leszel megtudod, hogy hol a helyed! – morogta, és a fogait csattintgatta felém.

- Jobb lenne ha igyekeznénk! Úgy látom, hogy a fivérünk már nem uralma az érzéseinek! – szólt aggodalmasan Aro az ősz hajú férfi felé.

- Én is úgy látom. De igaza volt. – válaszolta a másik.

Jane,  Félix és a másik nő elégedetten szemlélték, hogy az uruk felpofozott.

Csupán egyvalaki nem szólt eddig egy szót sem, és nézte szomorúan az eseményeket. A Jane-hez hasonlító fiú. Az ő szemeiben igazi sajnálatot láttam.

- Nem vihetitek el a lányomat! Kérlek. Esedezem, hogy hagyjátok békén. Nem ártott ő a légynek sem! Annyira ártatlan teremtés.

- Hallgass! Elvisszük és kész! Ő lesz a feleségem! – jelentette be Marcus, és hirtelen a hátára kapott, majd elindult velem az erkély felé.

- Neee! – kiáltotta kétségbeesetten és kapálózni kezdtem a hátán.

- Kislányom! – kiáltotta az apám, és utánunk akart jönni, de Jane és Félix elállták az útját.

- Törődj bele Daniel. A lányod a miénk!  - hallottam Aro hangját aztán elájultam.

Soha többé nem láttam  őket. Sem az apámat, sem az anyámat, sem Victort.

* Solimena, a Twilight 16. fejezetében is szerepel. Edward említi Bellának, amikor Carlisle múltjáról mesél neki.