Amióta tudomást szereztem erről a bevésődés dologról, folyton csak azon töröm a fejem, hogy vajon most mit is kellene tennem. Szívem szerint elmondtam volna mindent Jake-nek, de az eszem azt súgta, hogy ez nem éppen helyes döntés lenne. Ki tudja, hogyan reagálna? És mi van akkor, ha Embry elmondja neki, hogy nekem elmondta? Vagy gratulál Jake-nek olyan dologhoz, amihez nem is kellene? Akkor nekem tuti biztos, végem lesz. Ráadásul a mai napon megyek először suliba, és emiatt is fájhatott a fejem. Úgy döntöttem, hogy egyenlőre nem foglalkozom Jake-el, és inkább megpróbálok az iskolára koncentrálni. Már minden elő volt készítve, a könyvek már a táskámban voltak, csak úgy mint a többi szükséges cucc és felszerelés.
- Készen állsz Nessie? - vigyorgott rám az ajtóban állva Alice.
Nem értettem, miért ennyire boldog és felszabadult, de nem tettem szóvá. Hagy legyen legalább ő jókedvű.
- Amennyire lehet... igen, azt hiszem - feleltem neki, de nem fordultam feléje, könnyeimet próbáltam elrejteni előle.
Legnagyobb pechemre éppen ekkor lépett a szobába Jasper, aki azonnal felém tekintett. Leolvastam arcáról az értetlenséget, és láttam rajta, hogy az én hibámból ő is szenved. Az érzéseim, leginkább a szomorúságom és a kétségbeesésem hatalmas erővel hatottak rá.
- Sajnálom Jazz! Talán jobb lenne, ha nem lennél a közelemben addig, amíg ez tart... - hajtottam le bűnbánóan a fejem.
- Inkább az lenne a legjobb, ha elmondanád mi bajod van Nessie! Nem értem, miért vagy ennyire szomorú! - értetlenkedett.
Alice kerekre nyílt szemekkel, dühösen nézett rám. Nagyon zavarhatta, hogy ő nem tudott semmit a gondjaimról.
- Jobb, ha nem tudjátok! - feleltem fejemet rázva - nem akarom, hogy ti is miattam aggódjatok!
- Nessie, így sokkal jobban aggódunk! Bajba keveredtél? Valaki bántott? Mondd el kérlek! Talán tudunk neked segíteni! - kérlelt Alice, de engem nem tudott meghatni.
Megráztam a fejem, és arrébb húzódtam tőle.
- Jobb lesz így mindenkinek, hidd el! Egyedül kell megoldanom mindent, nem kell a segítségetek! - mondtam kisebb éllel a hangomban.
Alice arca fájdalmasan megrándult, majd olyan mérhetetlenül nagy fájdalom ült ki rá, hogy majdnem elsírtam magam. De nem engedhettem. Nem akartam őket is belekeverni, nem akartam, hogy bármit is tegyenek, nem akartam hogy velem együtt szenvedjenek, vagy hogy sajnáljanak engem.
- Nessie, nem mondhatsz ilyet! Mi a családod vagyunk! Összetartunk jóban rosszban! - mondta Jasper dühösen, és közelebb lépett Alice-hez.
Átkarolta szerelme derekát, és nyugtatólag simogatni kezdte a karját.
- Tudom. De most nincs szükségem rátok! - nagyon nagy erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ezt ki tudjam mondani, de nem volt más választásom.
Mi lesz akkor, ha megtudják, hogy szeretem Jake-et? Lehet kitagadnának. Vagy apa bántaná őt. Nem kockáztathattam.
- Gyere Jasper! Ha Nessie ennyire nagyra van magával, hogy azt hiszi, mindent meg tud oldani egyedül, akkor csak tegye! De ne várd el tőlem többször, hogy segítsek! - nézett szikrázó szemekkel a szemembe.
Összeszorult a szívem, miközben figyeltem, hogyan távoznak a szobámból. Mélyeket lélegeztem, közben igyekeztem visszatartani a könnyeim, de azok csak előtörtek. Zokogva borultam le a földre, ököllel vertem a földet. Miért kellett nekem pont Jake-be beleszeretnem? Miért? Ő a legjobb barátom, nem tudom elképzelni, hogy együtt legyek vele akárhogyan is! Lehetetlen!
- Nem! - kiáltottam, és az egyik könyvem kihajítottam az ablakon.
Az ablak szilánkosra tört, a könyv odakint a sárban landolt.
- Hé, Nessie, mi történt veled? - Esme egyébként megnyugtató hangja most fájdalmasan élesnek hatott.
Nem válaszoltam neki, próbáltam nem is tudomást venni róla, de ő nem úgy tűnt, mintha el akarna menni.
- Mi a baj? Mondd el kérlek! - simított végig a hátamon.
Megborzongtam érintésétől, és sebesen kiugrottam az ablakon. Nem is néztem hátra, csak rohantam, nem érdekelt, hogy Esme mit szól mindehhez. Az iskola felé vettem az irányt. Legalább lesz valami amivel elterelhetem a figyelmemet. Hamar odaértem, tudtam merre van, mert már rengetegszer elmentem előtte. Egy nagy tábla hirdette: Forksi Középiskola. Átvágtattam a parkolón, már normális emberi tempóban, mivel rengeteg ember volt rajtam kívül itt. Odabent kellemes meleg fogadott, ami kissé szokatlan volt, otthon ugyanis mindig hűvös volt az egész lakás. Nem mintha fáztam volna, mivel nem vagyok rá képes, egyszerűen csak a meleg akkor is valahogy kellemesebb.
- Jó napot kisasszony, segíthetek valamiben? - szólt hozzám a pultos nő.
Kövér, szemüveges nő volt, rózsás arccal. Barátságosnak tűnt. Odamentem hozzá, és odanyújtottam az irataim.
- Renesmee Cullen vagyok. Nem rég iratkoztam be az iskolába! - mosolyogtam rá elbűvölően.
- Ó, hát te vagy az új lány! Nagyon örvendek! Remélem jól fogod magad érezni itt az iskolában! - kezét nyújtotta, és megrázta az enyémet.
- Azt én is remélem! - motyogtam, és tovább indultam.
A nő odaadta az iskola térképét és az órarendemet, valamint egy cetlit, amit minden egyes tanárral alá kell majd iratnom. Az első órám matematika. Megkerestem a termet, vagyis csak próbáltam megkeresni, de nem igazán tudtam eligazodni a kézzel rajzolt térképen. Inkább a hallásomra támaszkodtam, és nem sokára meg is hallottam egy tanár hangját, amint éppen különböző matematikai képleteket magyaráz az egyik teremből. Arra mentem, és bekopogtattam a terem ajtaján. Egy ősz, kopaszodó férfi nyitott ajtót, kíváncsian nézett rám.
- Elnézést a késésért uram, csak tudja, új vagyok itt, és nem találtam ide! - mosolyogtam rá bocsánatkérően.
Tudtam, hogy sikerült meglágyítanom a szívét, mert elmosolyodott, és zavartan köhécselni kezdett.
- Biztosan te vagy Lessie nem? - mosolygott.
- Nessie, és igen én vagyok! - javítottam ki felhúzott szemöldökkel.
Még hogy Lessie! Nehogy már egy kutyáról becézzen engem. Na nem mintha a Nessie olyan normális név lenne, ezt egyszerűen csak egy szörnyről kaptam.
- Bocsánat! Én Mr. Roberts vagyok. Én leszek a matektanárod! Gyere csak be! - utat engedett, én pedig beléptem a terembe.
Minden szem rám szegeződött. A fiúk leesett állal bámultak, a lányok irigykedve fordultak el. Magamban elnevetettem magam ezen a helyzeten. Annyira bizarr volt az egész.
- Ülj csak le oda az utolsó padva, Christina mellé! - mutatott egy helyre.
A Christinának nevezett barna hajú lány felkapta a fejét az előtte heverő papírlapról, és mereven bámulni kezdett engem. Nem is akarta eltitkolni, hogy engem néz. Lassan elindultam új helyem felé, és levetettem magam rá. Ki húzódtam a pad szélére, és elfordítottam a tekintetem padtársamról. Orromat hirtelen egy nagyon ismerős szag csapta meg. Ijedten fordultam oldalra, és azonnal rájöttem, hogy mit éreztem.
- Szia! Christina vagy, de szólíts csak Chris-nek! - vigyorgott rám - biztosan te is észrevetted, hogy vérfarkas vagyok, és én is tudom, hogy te félvér vagy! Azonnal felismertelek Nessie! Jake olyan sokat mesélt már rólad!
- Jake? Te ismered Jake-et? - értetlenkedtem.
Eddig még soha nem láttam ezt a lányt.
- Hát persze! Régi barátok vagyunk, és már régóta levelezünk egymással! - mosolyodott el.
Fájdalmasan megrándult az arcom, zavart, hogy Jake nekem ezt sose említette. Bár, a bevésődésről sem mondott semmit, úgy hogy már nincs is min csodálkoznom.
- És mit keresel itt? - kérdeztem kissé udvariatlanul.
- Jake hívott meg magához! - mosolygott rám kicsit sem megsértődve.
Nem beszéltünk nagyon többet, csak ültünk szótlanul egymás mellett. Chris sokszor felém pillantott, mint ahogy én is feléje, s lassan megfogalmazódott fejemben egy ötlet.
- Suli után eljöhetnél hozzánk! - súgtam oda neki - lehet, hogy Jake is ott lesz!
Vártam, hogy mit válaszol, de ő csak elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát.
- Oké, ezt megbeszéltük! - nevetett fel halkan.
Gyorsan írtam Jake-nek egy SMS-t, hogy jöjjön el hozzánk, mert valami fontosról kell beszélnünk. Tudtam, hogy mivel kíváncsi úgy is eljön, és én végre kikérdezhetem őt Christináról.
A válasz SMS 10 perc múlva érkezett. Jake azt írta, hogy ott lesz. Ez megnyugtatott. Elmondtam ezt Chris-nek is, aki nagyon boldog volt emiatt. Kezdett zavarni, hogy ennyire örül Jake-nek. Nem tetszett ez az egész.
- Vége van végre! - kiáltotta el magát Chris, amint kicsöngettek az utolsó óráról is.
Nyújtózott egyet, közben megkönnyebbülten sóhajtozott.
- Hát igen, én is kezdtem már unni! - motyogtam hallkan, nem nagyon törődtem vele.
- Indulunk? - kérdezte már türelmetlenül.
- Igen! De maradj nyugton, hülyének néznek! - szóltam rá, mikor boldogan ugrálni kezdett.
- Oksi! - nevette el magát.
Be kellett vallanom, hogy nagyon aranyos lány volt, majdnem olyan, mint amilyen én vagyok Jake közelében. Vagyis, mint amilyen egykor voltam. Elindultunk a parkoló felé, mikor eszembe jutott, hogy nem is kocsival jöttem.
- Van kocsid? Mert én lábon jöttem - kérdeztem, mire előhúzott a zsebéből egy kulcsot.
- Az a szürke ott! - mutatott a távolba - te vezetsz, mert nem tudom merre kell menni!
Bólintottam, és elindultam az autó felé. Mindketten beszéltunk, majd elindítottam a kocsit, és gázt adtam. Nagyon jó autó volt, pont olyan igazi csajos kocsi. Nagyon tetszett nekem. Lehet, hogy Chris is észrevette, mennyire nagy élvezettel vezetem az ő járgányát.
- Mikor érünk oda? Most hozzátok megyünk? - kérdezte úgy 10 perc múlva.
- Igen. Jake odajön hozzánk! - mosolyogtam rá.
Nem tudja, hogy valójában ki akarom vallatni Jake-t vele kapcsolatban. Tudnom kell mindent. Most már nem akarom, hogy titkolózzon előttem a legjobb barátom, vagy a... nem nem mondhatom ki az sz betűs szót, mert nem is biztos, hogy igaz. Inkább abbahagytam a gondolkodást.
- Itt vagyunk! - közöltem, és kiszálltam az autóból.
Jake azonnal elindult felém, nagyon kíváncsi volt.
- Mi folyik itt? Miért hívtál? - kérdezte.
- Hát ezért! - mutattam az éppen a kocsiból kiszálló Chris felé.
Chris ahogy meglátta Jake-t, rohanni kezdett a karjaiba, és visítva megölelte őt.
- Úgy hiányoztál kutyuskám! - nevetett, én pedig azt hittem, ott helyben elhányom magam.