Bella, mint minden éjjel, ma is beszélt álmában. A hangja még így is meggyötört volt, bár a szavaitól kicsit önelégült lettem, bár ez is csak az önzőségemből fakadt. Bellának ez fájt.

• Jacob, kérlek. Én Edwardot szeretem, az övé vagyok. Téged is szeretlek, de Jacob értsd meg, hogy nem tudok nélküle élni. Ő az életem – motyogta megtört hangon.

Elhatároztam, hogy mikor felébred beszélni fogok vele. Tudni akartam, miért kötődik Jacob Bellához. Úgy éreztem, megérdemlem, hogy e miatt szenvedjek, hisz én voltam a hibás. Ha akkor nem vagyok olyan idióta, most nem kéne ezen aggódnom.

• Jake, kérlek  – Bella hangja elhalt volt.

Zokogni kezdett, a szemeiből  újra folyni kezdtek a könnyek. Kezével maga körül kezdett keresni valamit. Mellette feküdtem, és hirtelen rá talált a kezemre, majd magához húzta azt. Nem rántottam el a kezem. Hogy is tehettem volna? Hisz szüksége volt rám, és ez volt a világ legjobb érzése, hogy szüksége van rám, ahhoz hogy élni tudjon. Emberi mértékkel hihetetlenül kötődött hozzám, és csak ez számított.  Szeretett. Eddigi éltem során senki sem szeretett ennyire, mint Bella. És én sem szerettem úgy, mint ahogy Bellát szeretem.

Bella megfordult, de még mindig fogta a karomat. Meg néztem, van e hely mellette. Láttam, hogy elférek. Egy könnyű mozdulattal át ugrottam Bella fölött, vigyáztam, hogy ne rántsam meg a kezem, amit fogott. Az eső kopogni kezdett az ablakpárkányon, még csak csöpögött.

• Esik az eső – motyogta Bella.  A hangja már a megszokott volt.
• Tudom, Bella – suttogtam. Tudtam, hogy nem fog válaszolni, de úgy éreztem a hangommal is éreztetnem kell, hogy vele vagyok.

Az eső egyre csak esett, még nem villámlást is lehetett hallani. Az órára néztem, ami hajnali öt órát mutatott. A napot eltakarták a felhők, csak derengett a fény. Bella még mindig fogta a kezem. Hirtelen nagyon idegesíteni kezdett a tudat, hogy Charlie nem engedi el sehová. Bellának ebben a kis házban kell lennie egész nap, a tegnapi is csak kivétel volt, amikor meg szegte a szabályokat, miszerint nem hagyhatja el a házat, csak ha iskolába megy. Végig simítottam az arcán. Olyan gyönyörű  volt! És nem hitte el magáról, nem látta tisztán a saját szépségét.

• Gyönyörű – suttogtam nagyon halkan. Újra késztetéstől vezérelve beszéltem alvó szerelmemhez.
• Szeretlek Edward. Ne engedj el – motyogta. Tudtam, hogy nem nekem válaszolt, csak a véletlen játéka volt, hogy éppen akkor szólalt meg
• Soha – ismételtem magam

Nem sok idő elteltével hallottam, hogy Charlie felkel, ásítozik, majd lemegy meg csinálni a reggeli kávéját. Miután megitta feljött a szobájába át öltözni, majd lement. Hallottam a kulcscsörömpölést, majd ahogy beül az autóba, és elhajt. A gondolatai Bellán jártak. Haragudott rám, hisz a lánya miattam szenvedett fél évig. Sokkal okosabb ötletnek találta, ha Bella azzal a rühes korccsal lenne. Magamnak sem vallottam be, de bizonyos szempontokból Bellának is biztonságosabb lenne. Gondolat elterelésként újra Bella arcára néztem. Földöntúli szépsége újra elkábított. Újra közeledni kezdtem a kezemmel az arcához, mikor nyitogatni kezdte a szemeit. Arcáról, és a szeme környékéről már eltűntek a vöröslő karikák.

• Jó reggelt – suttogtam kábultan. Még mindig nem józanodtam ki, arcának szépsége szinte meg vakított, és nem láttam semmit, csak őt. Ebben a pillanatban ez elég volt, nem is kívánhattam volna többet.
• Jó reggelt – mondta Bella ásítva, majd nyújtózkodni kezdett
• Öt perc, és a tiéd vagyok – suttogta a fülemhez hajolva. Mosolyogva bólintottam

Az ágy szélére ültem, úgy vártam Bellát. Magam szórakoztatására számoltam az időt. Nem mintha türelmetlen lettem volna, akár az örökkévalóságig várnék Bellára. Öt perc és tíz másodperc elteltével nyitódott a fürdőszoba ajtaja

• Elkéstél - suttogtam a fülébe mikor elhelyezkedett az ölemben
• Mi? Honnan? – kérdezte ijedten. Próbáltam vissza tartani a torkomból feltörő nevetést.
• Az mondtad öt perc. Késtél kerek tíz másodpercet – mondtam. Nem tudtam tovább elfojtani a nevetést
• Igazán? – kérdezte mosolyogva
• Igen – hagytam abba a nevetést

Ez a kis jelenet elfeledtette velem minden éjszakai, Jacobbal kapcsolatos gondolatomat.

• Szeretlek – mondta.  A hangja teli volt szeretettel és kötődéssel
• Én is téged. Mindennél és mindenkinél jobban – mondtam belecsókolva a váll üregébe. Bella csak mosolygott
• Indulnom kell a többiekért. Fél óra múlva itt vagyok – mondtam. Még meg csókoltam a homlokát, majd ki ugrottam az ablakon.

Tíz perc alatt a házunkhoz értem, a testvéreim már a Volvo mellett vártak.

• Na végre – akadékoskodott Rosalie – Mi tartott ilyen sokáig?
• Rose, mi lenne, ha a saját kocsiddal mennél? – kérdeztem
• Nekem mindegy – vont vállat, majd kézen fogta Emmettet és a piros BMV-je felé kezdte vonszolni. Én is vállat vontam, majd beültem a Volvoba. Alice és Jasper mögém ültek.
• Elmegyünk Belláért, rendben? – kérdeztem. Alice csilingelő hangja az egész kocsit betöltötte
• Hát persze. Különösen jó kedvű vagy ma – jegyezte meg

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam a nővérem észrevételére. Bele tapostam a gázba. Mikor Bellához értünk már az ajtót zárta be. Az eső szüntelenül zuhogott. Intettem Bellának, hogy maradjon, ahol van. Kiszálltam az autóból, levettem a bőrdzsekimet, és mikor oda értem Bellára terítettem.

• Igazán nem kell – kezdte volna mondani, de én elcsitítottam a csókommal
• Köszönöm – csak ennyit mondott, majd miután a kocsi felé nézett elpirult. Zavarban volt, amiért Alice és Jasper láttára csókoltam meg.
• Ne félj – súgtam oda neki, majd ki léptünk az esőre. a bőrdzsekit a fejére húzta.

Kinyitottam neki az utazó  ülés ajtaját. Hálásan rám mosolygott, majd beült az autóba. Meg kerültem az autót, és én is beültem. Nem számított más, csak hogy velem van.