10. rész

Amikor felébredtem egy díszes, kövekből épített szobában találtam magam.

Felültem.

Egy baldachinos ágyban feküdtem. Még mindig a báli ruhám volt rajtam. A hajam össze volt kócolva, és a szemeimből potyogtak a könnyek.

- Hol lehetek? – kérdeztem magamtól  bágyadtan.  – Istenem kegyelmezz meg nekem! – szóltam, és a pallatra emeltem a tekintetem.

- Itt az idő Didyme! – hallottam egy ismerős hangot, és a szoba bal oldali sarkába pillantottam.

Marcus már ott várt rám. Vörös szemeiben  vágyat és éhséget láttam.

- Kérlek! Inkább végezz velem, csak ne tegyél vámpírrá!

- Nem! Átváltoztatlak! Jobb ha beletörődsz, hogy amikor újból magadhoz térsz, már az örökkévalóság vár rád, és persze én. Ígérem, hogy méltó férjed leszek!

- Ne! Kérlek! Ne! – sírtam, de a következő pillanatban már rám is vetette magát, és éles fogait a csuklómba mélyesztette.

Hatalmas lángok csaptak fel a testemben és rángatózni kezdtem. Miközben üvöltöttem a fájdalomtól, azt kívántam, hogy a vámpír gondolja meg magát és mégis végezzen velem.

Három teljes napig fetrengtem a folyékony tűz martalékában, még végül lassan elcsendesedtem, és vámpírként tértem magamhoz.

- Köszöntelek! – mondta Marcus, és megcsókolt.

- Mégis megtetted. – szóltam keserűen, és a torkomhoz kaptam ami kapart és fájt.

- Most már örökké együtt leszünk! – szólt, majd újra megcsókolt.

- A feleséged leszek, de csak kényszerből. – mondtam -  Tudd meg, hogy gyűlöllek és gyűlölni is foglak amíg a világ a világ!  Én örökké Victort fogom szeretni!

- Az emberi érzések idővel kivesznek belőled. Tudom, hogy megfogsz kedvelni, és majd belémszeretsz.  – mondta teljes meggyőződéssel, és egy hatalmas gyémántgyűrűt húzott az ujjamra.

Összeházasodtunk, és megtörtént a beavatási ceremóniám. Most már én is a Volturi tagja lettem.

Emberi véren éltem, és ártatlanok százaival végeztem.

Az évek elteltével a szomorúságom, és a Marcus iránti gyűlöletem egyre jobban halmozódott. Egy idő után már magamat is megutáltam, hiszen beláttam, hogy szörnyeteg lettem.

Pokoli idők voltak.

Három évet bírtam így ki.

Amikor megtudtam, hogy a szüleim belehaltak a bánatba, valamint, hogy Victor visszament Angliába, méghozzá azzal a tudattal, hogy én hagytam el, ( A Volturi egyik tagja, hamis emlékeket ültetett az elméjébe) a lelkem,  - ha létezett még egyáltalán,-  teljesen felmondta a szolgálatot.

Egyik este eldöntöttem, hogy kilopódzom  a földalatti kastélyból, és  felkeresek egy nomád vámpírklánt. Reméltem, hogy ha közölöm velük hogy én  a Volturi tagja vagyok,   akkor azonnal másképpen fognak velem  bánni,  ( nem úgy, mint egy hétköznapi hideggel) és a szavukat adják, hogy akármit is kérek tőlük, ők teljesíteni fogják azt.

Én pedig csak egyetlen dolgot  akartam kérni, hogy végezzenek velem.

Habár tisztában voltam vele, hogy ezzel valószínűleg az ő halálukat is okozom,

 ( hiszen Marcus biztosan megbosszulja, majd a halálomat) úgy véltem, hogy legalább ezzel is segítettem az embereken.

-  Legalább pár vérszomjas vámpírral kevesebb lesz a világon! – gondoltam magamban elégedetten, amikor  elindultam a felfelé vezető lifthez. 

Ekkor tétova léptek zaját hallottam meg a hátam mögött. Megfordultam, és Alec kisfiús arcával találtam szemben magam.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle ijedten.

- Ezt én is kérdezhetném. – mondta, és gyanakodva nézett rám.

- Az lehet. De kettőnk közül, Te vagy az,  aki beszámolóval tartozik a tetteiről, és nem én! – pirítottam rá.

Vámpír létem óta, most volt az első alakalom, hogy kihasználtam a nem kért rangomat és tekintélyemet.

A fiú egyetértően bólintott, meghajolt, majd így szólt:

- Igazad van. Bocsáss meg!

- Rendben. Menj vissza a többiekhez! – utasítottam, és beszálltam a liftbe.

Ő nem mozdult.

- Alec! Menj! – szóltam emeltebb hangon.

- Viszlát! Örökre! – köszönt el, majd elindult visszafelé a hosszú folyosón.

Már éppen elindítottam volna a ,,Fel” gombot, amikor hallottam, hogy ezt mondta:

- Sajnálom, hogy öngyilkosságra készülsz! Egy ilyen erővel, ami megadatott neked, én biztosan nem szaladnék fejvesztve a halálba!

A kezem megtorpant a gombon, és csak álltam ott a liftben, mint egy ütődött.

Alec kihasználta a hirtelen támadt gyengeségemet és visszafordult, majd tovább magyarázott.

- Nekem olyan erő jutott amivel csak kínozhatok! Sőt. Nézz körbe, itt szinte mindenkinek ilyen ereje van! De neked… - úgy láttam, hogy felcsillantak a szemei – Az a képességed, hogy jobbá teheted mások életét. Befolyásolni tudod a boldogságérzetüket!  Ezt nem sok vámpír mondhatja el magáról!

- Hallod te egyáltalán, hogy mit beszélsz? – kérdeztem, és ha tudtam volna biztosan sírok -  Embereket ölök! Hiába van ilyen tehetségem, ha nem tudom kamatoztatni!

A fiú elgondolkodva nézett rám és egyetértően bólintott.

- Igazad lehet. Menj is, ölesd meg magad, hogy sose tudd meg kiken segíthettél volna!

- De hát én nem tudok segíteni senkin! Még magamon sem!

- Nekem nem kell magyarázkodnod! Ha eltökélted magad, akkor tedd meg! De ha kétségeid vannak, próbálj új életet kezdeni. Vámpírként is tehetsz jót! Azt hiszem ismered Carlisle Cullen történetét.

Elgondolkoztam.

 A Volturinál  töltött  idők során csak és kizárólag akkor figyeltem  fel egy beszélgetésre, ha annak ez a híres Cullen, az állati véren élő férfi volt a témája.

- Ő mert változtatni! Talán te is megpróbálhatnád. – mondta Alec.

A kezeim még mindig a gomb előtt matattak.

- Nos?  - kérdezte, és kinyújtotta felém a kezeit.

- Legyen. – mondtam, majd kiléptem a liftből, és megfogtam az apró tenyerét.  – Köszönöm. – szóltam hálásan.

- Remélem sikerül. Én mindenben támogatlak.  – mondta mosolyogva.

Most már sokkal bátrabban néztem szembe az örökkévalósággal.

- Lehet, hogy elbukok, de akkor még mindig megölethetem magam.  –  gondoltam, és boldog voltam, mert tudtam, hogy most már van választásom.

Újra én dönthettem a saját sorsomról!

Most már érdekelt, hogy mit is tartogat számomra a jövő……

Vége