Hatvan, hosszú, iszonyúan kínzó  év után jöttünk csak vissza ebbe a városba. Forks, itt kezdődött az életem, és itt is vetettem véget neki. Elmentem, nem jöttem vissza. Hatvan év! Csak Bella életének biztonsága érdekében nem tértem vissza hozzá. És még én távol voltam, Bella csak öregedett. Ezt a sorsot akartam neki mindig is, de most iszonyúan kínoz az akkori döntésem. Hatvan éve nem láttam az arcát, azt a fényt a szemeiben. Ha lehunyom a szemem csak Őt látom. Az arcán látszik, hogy a szavaim lerombolták az egész életét, hogy elhitte, amit akkor mondtam neki. Hogy elhitte, hogy nem szeretem.  Így láttam utoljára életem értelmét. Mekkora eget rengető hazugság volt! Hogy ne szeretném a legszeretetreméltóbb lényt a világon? Hogy tudta el hinni? Onnantól, hogy hátat fordítottam neki az életem romokban hevert. Sokáig vártam a halált, de nem jött. Áltattam magam, hogy mindkettőnknek jobb így. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy hihettem ezt? Életem legnagyobb hibáját követtem el azon a szeptemberi napon. A legrosszabb, hogy a törésre a szemeiben, a kihaltságra, ahogy kihunyt a fénye, ahogyan abban a pillanatban eltűnt minden, színtisztán emlékszem.  Minden! Abban a pillanatban halt meg az a vidám, de olykor makacs Bella, akibe beleszerettem. És én, amekkora szörnyeteg vagyok képes voltam ilyen állapotban otthagyni. Még hallottam a lépteit, ahogyan utánam indul, de én elszaladtam. Próbáltam szabadulni a kínok elől, amik az óta is folyamatosan kínoznak. Bármennyire is fáj, megérdemlem. Én voltam az az idióta, aki otthagyta, én voltam az, aki összetörte a szívét és tönkretette az egész életét. Ha akkor nem döntök olyan elhamarkodottan, ha több eszem lett volna, most is biztonságban tudhatnám szeretett Bellámat. Ha ez kicsit is boldogabb lennék, ha még egyszer meg érinthetném, ha még egyszer láthatnám, már az is megváltást jelentene. Csokoládébarna szemei most is csillognának, pusztán azért, mert mellette vagyok. Az egyetlen ok, ami miatt visszajöttem, hogy Alice látta: Bella elfáradt. Most is Őt kerestem. Egy utolsó nyomoréknak éreztem magam az elmúlt hatvan év minden egyes napján. Kerestem ész nélkül kutattam, míg nem szemem meg akadt az életet jelentő néven. Közelebb léptem.

Isabella Marie Swan

(1987-2065)

Itt nyugszom én e hant alatt,

halálomért ne sírj,

csak gondolj arra, mi belőlem megmaradt.

Emlékezz rám, és ha lelked él,

és tényleg remél találkozunk még.  

A kőbe vésett szavakat fájt olvasnom, mintha csak nekem íródtak volna. Térdeim összecsuklottak, kezeim remegtek. Soha nem történt még velem ilyen ezelőtt. Ujjaimat végig húztam a néven. Emlékek áradtak a tudatomba, de mind fájt, és  égetett. Belülről emésztett az összes kép, mely beszivárgott az elmémbe. A hideg sírkőbe vésett név könyörtelen volt, felhasította hallott szívemet, melynek szinte szúrtak a szilánkjai.  Olyan érzésem volt, mint akit savba mártanak. Újra a névre néztem. Hirtelen előtört belőlem a zokogás. Könnyek nélkül, térden állva sírtam szerelmem sírja előtt.

• Tőlem nem búcsúztál el – suttogtam megtörten, még mindig zokogva.

Próbáltam azt a boldog Bellát magam elé képzelni, aki a születésnapja előtt volt, de egyre csak azt a végtelenül megtört, és szenvedő arcot láttam. Nem tudtam ezt már kezelni.

• Sajnálom Edward, nekem is nagyon hiányzik – Alice hangjára a hátam mögül nem válaszoltam. Csak zokogtam tovább, egyre csak próbálkozva
• Edward, nem teheted ezt – suttogta a húgom megtörten. Leguggolt mellém, mikor ránézett a sírkőre hangtalanul térdelt le. Most sem válaszoltam. Nem tudtam tovább szenvedni, nem tudtam egy olyan világban élni, amiben Bella nem létezik
• Kérlek – suttogott Alice. Hallottam a hangján, hogy ő is sír – nem teheted ezt

Felálltam, és a sírkőre néztem, miközben Alice-hez beszéltem.

• Nem tudok nélküle élni, értsd meg. Sajnálom. Mond meg a többieknek, hogy ne haragudjanak rám, hogy köszönöm, amit értem tettek, és hogy nagyon szeretem őket – és neked is köszönöm – mondtam még utoljára meg ölelve Alicet
• Edward, ne – kérlelt, de én már messze jártam

Bemenekültem a csendes, ködös erdőbe. Lépteim zaja volt csak hallható. Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy minél előbb véget vessek a kínjaimnak. Amikor végre még három napig tartó szenvedés után Volterra falai előtt voltam még gyorsabban futottam be oda. Pontosan dél volt, amikor letéptem magamról az inget a tér közepén. Csukott szemmel vártam a halált. Éreztem, ahogy a Volturi katonák lefognak, majd hurcolni kezdtek valahová. Nem érdekelt hová, csak legyen már vége! A szemem nem nyitottam ki. Nem éreztem semmit, csak hirtelen vakító fény gyúlt a szeme előtt. Most már kinyitottam, és megláttam azt, amit hiába próbáltam elfelejteni  hatvan éven keresztül. Bella volt, fiatalon, és boldogan, kipirult arccal. A szemében láttam a fényt, mely az örök boldogságot jelentette.