Az erdőben jártam. Elég messze lehettem háztól, hisz azóta, mióta eljöttem onnan, már besötétedett. A Hold és a csillagok feljöttek az égre, ezüstös fényükkel világították meg a tájat. Milyen szép ilyenkor minden. Ha nem lettem volna lelkileg teljesen összetörve, még örültem is volna annak, hogy telihold van. De most, nem volt hangulatom bármi csodálásához. Eléggé elfáradtam már, úgy éreztem, hogy jól esne egy kis alvás, de nem akartam lehunyni a szemem. Minek aludjak, minek pihenjem ki magam, mikor hamarosan úgy is meghalok? A repülőtér még elég messze van, de egyszer csak odaérek. Pénzt hoztam magammal a repülő jegyre, ami elvisz Olaszországba. Onnan az utam egyenesen Volterrába vezet, halálom színhelyéhez. Mindent pontosan elterveztem. A többiek már biztosan keresnek engem, a levelet is megtalálhatták már. Vajon hiányzom nekik? Megpróbálnak megmenteni? Sejtik, hogy merre tartok? Megálltam, s lepihentem az egyik fa tövében. Mégis muszáj lesz egy kicsit aludnom, ébernek kell lennem utam során. Lehunytam a szemeimet, s azonnal elaludtam.
Madarak csicsergésére ébredtem fel. A nap melegen sütött, nem fújt a szél. Kellemes idő volt, s a táj hirtelen olyan gyönyörűnek tűnt. Mintha nyár lenne, pedig valójában ősz van. Felkeltem, megmosakodtam a közeli tóban, majd újra útnak indultam, de valaki a vállamnál fogva megállított.
- Te meg ki vagy? - hallottam meg a hátam mögött a hangot.
Ijedten felsikítottam, és gyorsan elugrottam. Támadó állásba álltam, hogy ha kell akkor rá tudjak támadni, de ő csak állt ott teljesen nyugodtan.
- Nem igazán harcolhattál még. Nagyon kezdő pózban álltál be! - nevetett fel, s közben engem nézett.
Megnyugodtam egy kicsit, úgy láttam, hogy valószínűleg nem akar engem bántani.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem tőle teljesen közömbösen.
- Semmit. Csak érdekelt ki vagy. Rég nem találkoztam fajtám belivel - mosolyodott el.
Most már kétség sem fér hozzá, hogy nem ellenség. Csak egy vámpír, aki talán ugyanúgy össze van törve, mint én.
- Értem. Én Renesmee vagyok, de mindenki csak Nessie-nek hív - mutatkoztam be, kezemet nyújtottam neki.
- Mint a Loch Ness-i szörny? - kérdezte vigyorogva.
- Aha - vontam meg a vállamat.
Megfogta a kezemet, s megrázta azt. Barátságosan mosolygott rám, majd észbe kapott.
- Bocsi, én meg elfelejtek a végén bemutatkozni! Helena vagyok - mondta, és közben szélesen mosolygott.
Úgy tűnik, nem sok gondja van, ha ennyire van ereje mosolyogni. Csak nehogy úgy maradjon az arca.
- Figyelj, nagyon örülök, hogy megismertelek, de nekem muszáj mennem! - mondtam, és megpróbáltam kikerülni, de ő elállta az utam.
- Még alig beszéltünk! Kérlek, ne menj! Olyan egyedül voltam már, hiányzott egy kis társaság! - kérlelt.
- Nem hinném, hogy most olyan jó társaság lennék. Nem vagyok éppen a legjobb passzban - ellenkeztem, kezeimet magam elé tartva.
- Szerelmi bánat? - kérdezte együttérző hangon.
- Valami olyasmi... - suttogtam, és a földet kezdtem el bámulni.
Összeszorult a szívem, ahogy Jake-re gondoltam. Nem akartam rá gondolni, de valahogy nem tudtam kiverni a fejemből.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezte, kezét a vállamra téve.
- Nem - ráztam meg a fejem, kitöröltem a könnyeket a szememből, még mielőtt lefolytak volna az arcomon.
- Hát jó... merre tartasz? Talán mehetnénk együtt! - lelkesedett fel.
Felsóhajtottam, csak remélni tudtam, hogy nem oda megy mint én. Nem vágytam most senki társaságára sem.
- Volterrába megyek. Öngyilkos akarok lenni - jelentettem ki teljesen nyugodtan.
Helena arcáról most először lefagyott a mosoly. Döbbenten nézett rám, majd kitört belőle a nevetés.
- Te tiszta hülye vagy! Csak nem amiatt a fiú miatt? Tudod egy srác nem ér ám meg ennyit! De én biztos vagyok benne, hogy nem mered megtenni! Ismerem ám a te fajtádat! - vigyorgott rám önelégülten.
Felhúztam a szemöldököm, értetlenül néztem rá.
- Nem tudom miről beszélsz, de nem is érdekelsz. Ideje mennem! - toltam el az utamból.
- Várj! - kiáltott utánam.
Hátrafordultam, és akkor észrevettem, hogy nagyon szomorúan néz rám.
- Én az apámat keresem - jelentette ki nagyon halkan, de én értettem minden egyes szót.
- Nem ismertem soha, de mamám most mesélt róla, és azt mondta most is él valahol. Én félvér vagyok. Anya ember volt, apa pedig vámpír. Anyám belehalt a szülésbe, engem pedig a nagymamám nevelt fel. Most meg akarom találni az apámat. A nagymamám haldoklik, és nekem rajta kívül nincs senkim. Nem akarok egyedül maradni! - mesélte el nekem.
Együttérzően néztem rá, majd közelebb léptem hozzá, és magamhoz öleltem.
- Segítek neked, rendben van! - mondtam ki, még mielőtt átgondoltam volna.
Ahogy elmesélte ezt az egészet, megváltozott róla a véleményem. Segíteni szerettem volna neki. Azt akartam, hogy végre valaki hálás legyen nekem.
- Nem muszáj. Ha menned kell, akkor menj! - ellenkezett gyorsan, de én a fejemet ráztam.
- Van elég időm! - mosolyogtam rá - segítek, ne ellenkezz!
Rám mosolygott, szemei boldogan csillogtak. Leültünk egy fa tövébe, s én is elmeséltem neki mindent az életemről, azt is, hogy miért is jöttem most el otthonról. Végig nagyon figyelmesen hallgatott, nem szólt közbe.
- Ez nagyon szomorú történet... - suttogta.
- Igen, de... túl kell rajta lennem! - mosolyt erőltettem az arcomra, de nagyon nehezen ment.
- Ne legyél öngyilkos, Nessie! Nem lenne jó! Az semmit sem old meg! - szólalt meg hirtelen.
Ránéztem, s láttam, teljesen komolyan beszél.
- Nincs más választásom! - ellenkeztem - nem bírom elviselni Jake hiányát! Nagyon fáj, hogy nem akar velem lenni, és nem bírnám ki azt, hogy nem láthatom többé!
Megnyugtatólag megsimította a hátamat. Nagyon jólesett, hogy megért engem. Olyan volt, mintha évek óta barátnők lettünk volna.
- Egyszer én is nagyon ki voltam borulva egy fiú miatt, de aztán rájöttem, hogy nem érdemes siránkozni! A mostani barátom amiatt hagyott el, mert túlságosan érdekelt, hogy ki az igazi apám, és úgy érezte, nem szentelek a kapcsolatunknak elég figyelmet. Talán igaza volt... - nagyon elszomorodott.
Volt egy olyan érzésem, hogy még mindig szereti azt a bizonyos fiút.
- Ő most hol van? - kérdeztem tőle kedvesen, de óvatosan, nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Nem tudom. Rég nem láttam - vonta meg a vállát nem törődöm módon, de a hangja megremegett.
A telefonom csörgése térített magamhoz gondolataimból. Ijedten ugrottam fel. A készüléket gyorsan előhalásztam a zsebemből, és átkoztam magamat azért, hogy miért nem hagytam otthon, minek hoztam el? Megnéztem a kijelzőn, hogy ki hív. A szívem felgyorsult, amint megláttam Jake nevét. Remegni kezdett a kezem, nem tudtam, hogy mit csináljak. Felvegyem? Nem vehetem fel! Nem beszélhetek vele! Úgy csak még rosszabb lenne. Erőt vettem magamon, s megnyomtam az elutasít gombot, majd a telefont jó messzire elhajítottam.
- Nessie, mi a baj? Ő volt az? - kérdezgette kedvesen Helena.
Bólintottam, közben mereven bámultam magam elé.
- Jól vagy? - kérdezte újra.
- Igen, köszi! Semmi bajom, csak egy kicsit felzaklatott, ennyi az egész! - mosolyogtam rá.
Bólintott, és illedelmesen odébb állt. Tudta, hogy magamra akarok egy kicsit maradni. Helena az egyik fának támaszkodott. Eszembe jutott, hogy még meg sem néztem nagyon, hogy hogy néz ki. Pedig általában először mindig a külső alapján döntöttem el, hogy kit kedvelek és kit nem. Helenanak ugyanolyan hófehér bőre volt mint minden vámpírnak. Haja vörös volt, és kissé göndör. Szeme aranybarna. Ahogy jobban megnéztem, mintha egy kicsit hasonlított volna rám. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Vicces lenne, ha kiderülne, rokonok vagyunk. Bár az lehetetlen. A mobilom hirtelen újra csörögni kezdett. Lehunytam a szemeimet és próbáltam nem is figyelni a csörgésre. A csengő hangom apa egyik zongora száma volt, melyet nekem és csak nekem írt. Ez is csak fájdalmat okozott.
- Csönd legyen már! Hallgass el! - kiabáltam a mobilom felé, mintha hallgatna rám.
Fejemet a két kezem közé fogtam, füleimet lefogtam, hogy ne hallgassam a csörgést.
- Nessie, ha felvennéd, akkor talán... - kezdett bele Helena de leintettem.
- Nem akarom felvenni! - ellenkeztem.
Megfogtam a telefont, és teljes erőből az egyik fához vágtam. Azonnal elhallgatott. Széttörve esett le a földre.
- Nem fognak többé zaklatni! - tettem dühösen csípőre a kezemet.
- Gyere, szerintem ideje lenne kideríteni, ki is az apád! - szóltam Helenahoz, és elindultam.
Ő is jött utánam. Útközben nem beszéltünk egymással. Mindkettőnknek volt egy célja. Egy cél, melyet teljesíteni kell.
- Ha ennek vége, elmész? - kérdezte tőlem.
Feléje fordultam és haboztam.
- Ha ennek vége, akkor meghalok... - suttogtam, és meg sem várva mit válaszol, tovább indultam.
Nem igazán tudtuk merre megyünk vagy mit keresünk, csak az ösztöneinkre hagyatkoztunk.
- Tudsz valamit az apádról? - kérdeztem.
Valaminek kell lennie, amin elindulhatnánk.
- Csak azt, hogy valamikor az 1900-as évek körül született. Mama szerint bronz hajú volt, sápadt, arany szemű és roppant illedelmes. Körülbelül 18 évesnek nézett ki, vagy 17 - magyarázta.
Akkor kábé egy olyan férfit kell keresnünk, mint az én apám. Ezt persze neki nem mondtam el. Semmi értelme nem lett volna.
- Oké, ez is több mint a semmi! - mosolyogtam rá.
- Hol kezdjük a keresést?
- A legjobb hely a könyvtár - nevettem fel hangosan.
- A könyvtár? Miért az? - kérdezte felhúzva az orrát.
- Mert ott tárolnak olyan adatokat, melyek tartalmazzák, hogy hány férfi született 1900 és 1910 között! - magyaráztam el neki.
- De rengeteg lehet belőlük! - ellenkezett.
- Lehet, de képeket is tárolnak róluk! És nekünk egy bronzos hajó férfi kell! - mosolyodtam el.
Végre megértette, és hálásan bólintott.
- Akkor irány a könyvtár! - vigyorgott, és útnak indult.
Én követtem.