Helena és én elmentünk a könyvtárba, ahol azonnal nekiláttunk a keresésnek. Olyan férfiakat kerestünk, akik 1900 és 1910 között születtek. Ez volt az első lépés. Mindketten szorgalmasan túrtuk fel az iratokat, kutattunk, hogy minél gyorsabban megtaláljuk Helena apját. S minél hamarabb találjuk meg, annál hamarabb fogok meghalni. Furcsa volt belegondolni abba, hogy hamarosan halott leszek. Attól féltem, hogy talán nem lesz elég merszem odamenni Volterrába. De muszáj megtennem. Nincs más választásom.
- Találtál valamit? - szakította félbe a gondolataimat Helena.
- Igen. Összesen 1200 férfi született ezekben az években. Szép kis szám... - motyogtam az orrom alatt.
- Ez még nem is olyan sok! Ennél sokkal többre számítottam! - vigyorgott rám, majd hozzátette - az én részemen 2002-t találtam!
Megforgattam a szemeimet, s nekiláttam, hogy kinézet szerint kiválogassam a férfiakat. Külön tettem a barna, fekete, szőke és vörös hajúakat. Helena is ugyanezt tette, csak a saját kupacával.
- Ez el fog tartani egy darabig! - bosszankodott.
Nem is figyeltem már rá, hisz mióta csak betettük a lábunkat ide, azóta folyamatosan nyavalygott. A figyelmemet felkeltette, hogy a férfiak között alig volt bronzos hajú. Ez kicsit zavaró volt.
- Ezt nézd! Találtam egyet! - kiáltott fel boldogan Helena, és felém nyújtott egy fényképet.
Rámosolyogtam, és kivettem a kezéből a papírt, hogy megnézzem, ki az a férfi. Mikor megpillantottam, elállt a szívverésem egy pillanatra. A képről apa mosolyogott vissza rám, még emberként. Zöld szeme boldogan csillogott. Olvasni kezdtem a kép alatt lévő szöveget.
- Edward Masen... - suttogtam magam elé megsemmisülten.
Remegni kezdett a kezem, a kép kihullott belőle, egyenesen a padlóra. Messziről hallottam, hogy Helena hozzám beszél, de csak ostoba fecsegésnek hatott az, amit mondott.
- Nessie, figyelsz te egyáltalán rám? - kérdezte - Nessie?! Hahóóó!
Kezét meglengette az orrom előtt. Válaszolni akartam neki, de nem ki hang a torkomon. Csak a padlón heverő képet bámultam, szinte vonzotta a tekintetemet. Egyetlen gondolat kavargott a fejemben. Féltem, még csak rá gondolni is, de kimondani végképp nem mertem.
- Nem hinném, hogy ő lenne az! - válaszoltam neki végül nagyon komoly hangon.
- Miért? Bronzos haj... a szem nem egyezik, de valószínűleg azért nem, mert ezen a képen még ember. Miért nem lehetne ő az? Tizenhét éves korában halt meg, azt írja! - magyarázta nekem.
Sebesen megráztam a fejemet, s a képet kitéptem a kezéből.
- Mi bajod van Nessie? Add ide! - nyújtotta a kezét, de mivel nem akartam neki visszaadni, felállt, hogy saját maga vegye el tőlem.
- Nem! Ő nem az apád, értsd már meg! Ereszd el! - kiabáltam neki dühösen.
Nem akartam, hogy ránézzen a képre, nem akartam, hogy olyan képtelenségeket gondoljon, hogy ő... hogy az én apám az ő apja. Az lehetetlen! Vagy mégsem? Talán igaz? Van bármi esély is arra, hogy féltestvérek legyünk?
- Mi van, tán ismered ezt a férfit? - kérdezte bosszúsan, kudarcot vallott a papír visszaszerzési akcióval.
- Igen. Ő egy... nagyon jó ismerősöm - motyogtam.
Nem akartam neki elmondani, hogy ő az apám. Akkor csak még jobban össze kutyulná a dolgokat.
- Tényleg? Ez tök jó, akkor meglátogathatjuk! - vigyorgott rám lelkesen.
- Nem hinném, hogy örülne neki! Figyelj, én ismerem őt, és biztos vagyok benne, hogy nem ő a te apád! - feleltem erős éllel a hangomban.
Helena felhúzta mindkét szemöldökét, úgy nézett rám, mint egy idiótára.
- Ki ez? - kérdezte végül.
- Most Edward Cullen a neve. Forks-ban él, de hagyjuk ezt! - mondtam kissé idegesen.
A képet összehajtottam, és belegyömöszöltem a zsebembe. Itt biztos helyen lesz.
- Olyan fura vagy Nessie... - jelentette ki határozottan Helena.
Nem válaszoltam neki semmit erre, hisz mit kellett volna mondanom? Csak az járt a fejemben, hogy mi van ha igaz? Mi van ha ő Helena apja? Újabb titok van lelepleződőben? Mit kellene most tennem? Vissza nem mehetek! Talán egyszerűen csak el kellene felejtenem ezt az egészet. De nem bírtam. A gondolat befészkelte magát a fejembe.
- Az nem lehet... - suttogtam magam elé.
Helena furcsán nézett rám, de rám hagyta a dolgot, és folytatta a keresést. Apán kívül csak két bronzos hajú férfit találtunk. Egy Mark és egy Peter nevezetűt. Ahogy megnéztem őket, egyik sem hasonlított igazán Helenára, de apa sem.
- És most mihez kezdünk? Hogy találjuk meg őket? Lehet, hogy nem is vámpírok. Lehet, hogy meghaltak. Lehet, hogy az apám nincs is a képek között. Nekem a legszimpibb Edward Cullen! - vigyorgott rám, mint a vadalma.
Bosszús pillantást vetettem feléje, kezdett már egy kicsit idegesíteni.
- Mondtam már, hogy ő nem lehet az apád! - ismételtem el újra.
- Oké, oké értem én! Csillapodj! De azért meglátogathatom nem? - kérdezte féloldalas mosollyal.
Önkéntelenül is apára gondoltam. Apa szokott így mosolyogni.
- Nem! - kiáltottam fel hirtelen - figyelj rám Helena, ő az én apám! Az enyém! Renesmee Cullen a teljes nevem, érted?!
Helena döbbenten bámult rám, majd könnyezni kezdett. Felsóhajtottam. Talán egy kicsit elvetettem a sulykot.
- Szóval, nem akarod, hogy a féltestvéred legyek, igaz? - kérdezte remegő hangon - szégyellenél engem!
Lehajtottam a fejemet. Most mit kellene neki mondanom? Igen, valóban nem akarom, hogy a testvérem legyen, de nem azért, amiért ő gondolja. Hanem azért, mert nem akarom tönkretenni apa és anya házasságát. Anya kiakadna, ha kiderülne, hogy Helena apa lánya.
- Figyelj, te ezt nem érted! - válaszoltam neki.
- Akkor magyarázd el! Képes vagyok felfogni! - bosszankodott, s most valóban sírt.
Annyira megsajnáltam, hogy majdnem odamentem, hogy megöleljem, de aztán úgy döntöttem, hogy talán nem lenne olyan jó ötlet.
- Nem lehet... túl bonyolult... túl nehéz... - dadogtam, éreztem, ahogy a szívem sokkal gyorsabban ver a kelleténél.
A fejem iszonyúan elkezdett fájni, s mintha egy kicsit szédültem volna. De én soha nem szoktam szédülni! Soha nem szokott fájni a fejem.
- Inkább megmutatom! - ajánlkoztam fel inkább, s kezemet az arcához érintettem.
Megmutattam neki az össze emlékemet, a gondolataimat. Nem volt erőm elmesélni mindezt, így sokkal könnyebb volt.
- Értem. De nem lenne jobb, ha elmennénk, és megkérdeznénk a biztonság kedvéért? Te is tudni akarod nem? - kérlelt engem.
- Nem akarom... - motyogtam az orrom alatt.
- De, akarod. Most mutattad meg a gondolataid. Kíváncsi vagy rá! - vádolt meg.
- De nem a szüleim boldogsága árán! - szóltam rá szigorúan - és én most szökésben vagyok otthonról, nem mehetek csak úgy vissza!
- Majd újra elszöksz! Kérlek! - most már komolyan könyörgött.
Elgondolkodtam. Végül is, tényleg jobb lenne tudni. És újra elmehetek otthonról. Senki nem állítani meg. Tudnom kell az igazat, és ennek az egyetlen módja az, ha beszélek apával.
- Rendben van. Menjünk - Helena boldogan a nyakamba ugrott.
Nagyon ideges voltam, mikor fél órával később már a bérelt Porsche autóban száguldottunk az úton. Hamarosan odaérünk, s én még nem készültem fel lelkileg semmire. Azt sem tudom, mit fogok mondani, vagy kérdezni. Helena látszólag teljesen nyugodt, talán magában már a közös jövőnket tervezgeti. Biztos nagyon örülne neki, ha én lennék a testvére, tudom.
- Nem leszel mérges, ha igaz lesz? - kérdezte félénken.
- De... az leszek - válaszoltam halálosan komolyan.
Minek kellene hazudnom neki? Nem szólt többet hozzám az úton, és én sem beszéltem. Csak ültünk csendben egymás mellett. Mikor beparkoltam a ház elé, már valósággal remegtem az idegességtől. Nagyon feszült voltam. Mindketten kiszálltunk az autóból, és elindultunk az ajtó felé. Bekopogtattam, nem akartam csak úgy berontani.
- Nessie! - kiáltott fel Alice, mikor meglátott engem az ajtóban állni.
Boldogan megölelt, megpuszilta arcom két oldalát. Csak úgy sütött róla az öröm. Aztán szem ügyre vette Helenat. Udvariasan bemutatkozott neki, de úgy nézett rá, mintha egy szörnyet látna. Talán látta, hogy ez fog történni? Talán azt is tudja, hogy miért vagyunk most itt? El tudom képzelni.
- Gyertek be! Nessie, már nagyon vártuk, hogy mikor jössz haza! - mosolygott rám kedvesen.
Szóval számítottak rá, hogy visszajövök. Mindenki a nappaliban ült, s ahogy beléptem minden szem rám szegeződött. Majd egyszerre fordultak Helena felé.
- Nessie! - hallottam meg a hátam mögött a legkedvesebb hangot számomra.
Jake állt mögöttem, mosolyogva tárta ki a karjait. Gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam, most nem számított semmi, csak az, hogy itt van.
- Jaj Jake, tudod mennyire hiányoztál? - kérdeztem tőle, de választ nem vártam rá.
Ha már hamarosan újra elmegyek, akkor legalább hagy élvezzem ki, hogy most vele lehetek.
- Akkor miért nem vetted fel a telefont? Nagyon aggódtam érted! - suttogta, simogatni kezdte a hátamat.
- Most nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy ezt megbeszéljük! - mutattam a fejemmel Helena felé.
Jake követte a pillantásomat.
- Ki ez? - kérdezte halkan.
- Hosszú lenne elmondani - ráztam meg a fejemet - mindent meg fogsz tudni! És megbeszéljük azt a másik dolgot is ezután, ígérem!
Jake egy hosszú pillanatig csak engem nézett, majd beleegyezően bólintott.
- Szeretlek! - suttogta, miközben magához ölelt.
A szívem hevesebben kezdett el verni, az a jól ismert melegség pedig elárasztotta a testemet. Kibontakoztam az öleléséből, és odamentem Helena mellé. Jake a másik oldalamra állt, feltűnt, hogy nem akar elmozdulni a közelemből. A pillantásommal megkerestem anyát, aki fájdalmas arc kifejezéssel nézett rám. Bűntudatom volt, hogy most megint fájdalmat fogok neki okozni, pedig megígértem, hogy nem teszek ilyet többé.
- Renesmee, elmondanád, hogy ki ő? - kérdezte apa, és elindult felém.
Helena szélesen elmosolyodott, egy amolyan ,, te vagy az apám" pillantással mérte végig apámat.
- Lenne egy kérdésem. Nagyon fontos lenne, ha őszintén válaszolnál rá! - feleltem, mire ő komolyan bólintott.
Felsóhajtottam, és azon voltam, hogy belekezdjük, de Helena megelőzött.
- Te vagy az apám? - kérdezte.
A szobában döbbent csend lett. Mindenki Helenát nézte. Apának tátva maradt a szája, annyira meglepődött ezen a kérdésen.
- Jobb lenne, ha megbeszélnénk ezt... - törtem meg zavartan a csendet, Helenát magam után húzva a kanapéra ültem.
- Nos... akkor elmesélek mindent az elejétől! - kezdtem bele.