Az éjszaka a Cullen házban aznap különösen mozgalmasra sikeredett mindenkinek.

Eleazar Carlisle-lal beszélgette át ezt az esti időszakaszt, felelevenítve a múltat, illetve összehasonlították a régi életüket, mikor még Volturikként éltek, a mostanival. Mindketten egyetértettek abban, hogy semmilyen módon nem lehetne őket arra rávenni, hogy újból a Volturi szolgálataiba álljanak.

Esme Carmen és Kate segítségével még az éjszaka folyamán értesítették az összes vendéget, akiket Edward felírt a listára. Örömüket csak tetézni tudta a tény, hogy mindegyik meghívott örömmel jön az esküvőre; repesve várják azt a pillanatot, mikor végre megismerhetik azt a személyt, akinek sikerült elnyernie Edward szívét.

Alice és Rosalie eleinte Bella mennyasszonyi ruháján gondolkodtak, hogy a lány számára miféle ruha lenne a legmegfelelőbb. Jó pár rajzot, illetve vázlatot is készítettek, ám Alice javaslatára nem keresték fel még az est folyamán Bellát. Így inkább mindketten saját párjukat kutatták fel, hogy egy kis időre kettesben lehessenek szerelmükkel.

Edward és Bella pedig egy különösen mozgalmas éjszakát töltöttek el.

Miután a délután hátralevő  részét összebújva a nappali kanapéján töltötték, jóval sötétedés után egyetlen szó elhangzása nélkül mentek fel közös szobájukba, ahol már teljesen biztonságosan adhatták át magukat saját érzelmeiknek és vágyaiknak.

Mindazonáltal Bella nem feledkezett el Alice-nak tett ígéretéről sem. Tisztában volt vele, hogy egy esküvői ruha megvarrása nem könnyű feladat, azonban ő  életében először kifogástalanul, tökéletesen akart megjelenni aznap. Nem maga miatt: sokkal inkább Edward miatt. Neki akarta elnyerni tetszését, és teljességgel figyelmen kívül hagyta azt a tényt, miszerint Edwardnak bárhogy tetszik.

Hajnali öt órától kezdve egy teljes órán át, Edward meztelen testét karolva próbálta megtervezni magában az esküvői ruhájának kilétét. Több ötlete is támadt, de mielőtt döntésre juthatott volna, szerelme simogatására mindig eszébe jutott, hogy Edward a csipkét említette meg, mikor kérdőre vonta őt a ruha kiléte felől. Emiatt pedig már legalább harminc félét vetett el - mindet azért, mert nem találta azokat Edwardhoz méltónak. 

Újabb óra telt el, ők ketten mégse moccantak egy milliméternyit sem. Ugyanúgy egymásba voltak tekeredve lábaik, mint azelőtt, illetve ugyanúgy ölelték egymást, mint mikor elhelyezkedtek. Vámpír lévén akár az örökké valóságig is képesek lettek volna így maradni.

– Min gondolkozol immár majdnem két órája, szerelmem? – vonta halkan kérdőre Edward Bellát, végigsimítva a lány homlokán.

Bella hümmögött egyet, de semmi féle értelmes válasszal nem szolgált. Elmélyülten gondolkozott, próbálta összekombinálni az általa kedvelt stílust Edward korabeli csipkefélékkel.

Edward már épp újra feltette volna kérdését, mikor a lány hirtelen kiszakadt szerelme öleléséből; kipattant az ágyból, egyenest a szekrény felé iramodva.

Edward döbbenten nézett szerelme után, aki hihetetlen gyorsasággal kapkodott magára olyan ruhákat, amelyek ez idáig nem igazán voltak jellemzőek rá, illetve inkább voltak alváshoz való göncök, mint egy hétköznapi viselethez illő darabok.

– Bella? Megkérdezhetem, mit csinálsz? – ült fel Edward gyanakodva az ágyban, figyelve, amint Bella egy pillantást vet magára a tükörben, hogy azután visszaszáguldjon hozzá, egy csókot nyomva ajkaira.

– Megkérdezheted, de nem fogsz teljes értékű választ kapni. Most viszont minél hamarabb fel kell keresnem Alice-t, nehogy elfelejtsem ezt!

Edward szája széle apró  mosolyra húzódott.

– A vámpíroknak tökéletes a memóriájuk, mivel minden megmarad benne. Emiatt kár így rohannod.

Bella idegesen legyintett.

– Én akkor is minél előbb el szeretném neki mondani. Úgyhogy, ha most megbocsátasz…  – mondta, és már fordult is volna az ajtó irányába, ám Edward elkapta a karját, mire sürgetően visszanézett rá.

– Mit titkolsz előlem?

– Nyugodj meg, nem fog fájni – mosolyodott el Bella.

– Elkísérlek Alice-hoz – állt fel az ágyból Edward.

Bella egy fél pillanatra ijedten nézett rá.

– Ne, nem kell! – motyogta.

Edward már felvette a nadrágját, és épp az ingjéért nyúlt volna, mikor megdermedt a mozdulat közben.

Bella lesütötte szemeit zavarában. Edward viszont csak felmordult, és gyorsan magára kapta felsőjét.

A lány értetlenül helyezte vissza tekintetét szerelmére, aki dühében elszakította ingjét, így most azt a földre dobta, miközben elindult keresni egy másikat.

– Edward… ha… ennyire irritál… illetve dühít… akkor… – motyogta szaggatottan Bella.

Edward egy szempillantás múlva már előtte volt, kezében egy inggel.

– Nem az miatt vagyok ideges – szűrte fogai közt.

– Hanem? – kérdezte felvont szemöldökkel Bella, értetlenül pislogva.

Edward azonban csak azután válaszolt, miután egy újabb morgás elhagyta száját.

– A közelben van Tanya. Pár percen belül itt lesz.

– Oh – Bella csak ennyit bírt kinyögni.

Edward már épp vette volna fel ingjét, bosszús arcot vágva, mikor a lány két keze közé fogta a fiú egyik kezét.

– Légy nyugodtabb, Edward, kérlek! – nézett mélyen a szemébe.

A fiú megadóan felsóhajtott, majd szó nélkül Bella felé nyújtotta ingjét, lehajtva fejét.

A lány elvette tőle, és apró mosollyal a szája szélén bújtatta bele a fiút. Már  épp a gombjait akarta volna begombolni, mikor Edward lefogva a kezeit, magához rántotta őt.

Mosolyogva nyitotta ki szemeit, belenézve a lány cinkos fénnyel csillogó szemeibe.

– Szeretlek, Bellám.

Az említett halkan felkuncogott, és az ing gallérját megfogva magához rántotta a fiút, hogy ajkaik pár pillanatra újból találkozhassanak.

– Felkeresem Alice-t – mosolygott Bella, mikor már képes volt a beszédre.

– Én pedig lemegyek a többiekhez addig.

– Rendben – vigyorodott el.

Edward előtt suhant ki a szobából, ám alig tett meg pár lépést, máris Emmettbe ütközött. Meg kellett kapaszkodnia a fiúban, máskülönben a földön kötött volna ki.

– Hé, kislány! Csak lassan a testtel – kuncogott Emmett.

– Jó reggelt, Emmett – mosolygott Edward, míg Bella csak biccentett.

– Hmm… eddig nem akartam feljönni, mert Alice szerint nem igazán lett volna értelme, de kételkedem abban, hogy most több értelmet nyerne az, amiért felküldtek.

– Mire gondolsz? – kérdezte homlokráncolva Bella.

Emmett szélesen vigyorogva válaszolt neki.

– Az öltözéketek nem igazán passzol egymáshoz.

Bella végignézett Edwardon, majd magán, mire kissé döbbenten konstatálta, hogy Emmettnek most nagyon is igaza van. Míg a fiún egy szokásos sötét nadrág  és egy hosszú ujjú ing volt, addig saját magán egy falatnyi nadrág, fehér toppal. Érezte, hogy arca bizseregni kezd; hiszen ő még bele is nézett futtába a tükörbe! Azonban azt már magában eldöntötte, hogy legközelebb nem abba fog belenézni, hiszen az csupán a nyakáig mutatja tükörképét…

– Megyek, felveszek valamit… – motyogta zavartan, lehajtott fejjel.

Visszaindult a szobájuk felé,  ám Edward karjaiba ütközött. A fiú megragadta őt a csípőjénél, és visszakormányozta őt maga elé.

Emmett halkan kuncogott párosukon.

– Maradj így, kérlek – villantott rá Edward Bellára egy féloldalas mosolyt.

Bella kábultan nézett vissza a fiúra.

– Nem ér elkápráztatni…  – mormolta halkan, mire Edward arcán széles vigyor ragyogott fel.

– Bocsánat, hogy megzavarlak titeket – jött a köhécselés Emmett felől, mire mindketten felé kapták fejüket – Most, hogy már ezt is tisztáztuk, hogy Bella hiányosabban öltözött fel a szokásosabbnál… Jól van, jól van! – emelte fel kezeit maga elé Emmett, mikor Edward halkan mordult egyet.

– Tehát megjött Tanya, és mindenképp látni akar téged, Edward. Addig nem hajlandó semmit sem elárulni – hadarta el a fiú.

Edward kissé döbbenten állt bátyja előtt, míg Bella gondolkozó arcot vágott.

– Megyünk máris – bólintott Edward.

– Nagyszerű! – felelt Emmett, majd visszament a nappaliba.

Bella ismételten Edward felé fordult, hogy a fiú szemeibe nézhessen, mialatt felteszi az őt most leginkább foglalkoztató kérdést.

– Mit akar tőled Tanya?

– Nem tudom, kedvesem. Menjünk le, és akkor kiderül. Hallottad Emmettet…

Bella szó nélkül bólintott, azonban nem moccant egy centit sem.

Edward megfogta Bella mindkét kezét, és odahajolt a füléhez, hogy aztán suttogva megszólalhasson.

– Ne félj, megvédelek!

Adott egy lepkeszárny finom csókot ajkaira, majd elindult, maga után húzva a lányt.

Már a lépcsőn mentek lefelé, mikor Bella kutató pillantása célba ért: megpillantotta Tanyát, amint az a Denali klán előtt álldogál idegesen, egyik lábáról a másikra ugrálva.

Különös – futott át Bella agyán. – Valami miatt biztos nagyon ideges lehet, ha ilyesfajta emberi szokásokat csinál.

Bella kihúzta kezét Edward kezéből, mikor már a többiek előtt álltak. Utólag jött csak rá, hogy nem kellett volna…

– Edward! – sikította Tanya.

Majd mintha valami üldözné  őt, ami elől minél hamarabb biztonságba kell jutnia, úgy vágott át a helyiségen, egyenest Edward nyakába ugorva. Karjaival szorosan, erőteljesen átkulcsolta a fiú nyakát, testével pedig olyannyira hozzápréselődött annak testéhez, amennyire csak tudott. Nem törődött a nappaliba beállt kínos csenddel, sem az összes jelenlévő megdöbbent és megrökönyödött tekintetével sem.

Edward lefagyva állt pár másodpercig; lesújtó és egyben mélységesen megdöbbentő is volt ez a jelenet számára. Már épp eltolta volna magától a nőt, mikor az még szorosabbra vette az ölelést - amit a fiú nem viszonzott -, hogy a fülébe suttoghasson.

– Annyira örülök neked, Edward! Úgy félek, de most már érzem, hogy biztonságban vagyok!

Hiába suttogott Tanya, mindenki kristálytisztán hallotta a nő minden egyes szavát.

Bella jobb kezével megkapaszkodott a lépcső korlátjába, mire az reccsenő hangokat adott ki. Egész testében zihálni kezdett; úgy érezte, az eddig visszafojtott érzelmei most fognak kitörni rajta. A majdnem féléven át tartó higgadtabb, kezelhetőbb, újszülöttekre egyáltalán nem jellemző nyugalma egyik pillanatról apadt vészesen alacsony szintre.

Jasper Emmettel együtt abban a pillanatban a lány mellé álltak, amint a lépcső korlátjának kisebb darabja hatalmas hangzavarral adva meg magát, porrá morzsolódott Bella ujjai közt. Jasper képességének minden erejét bevetette, hogy lenyugtassa a lányt, és most nem fukarkodott a fizikai kontaktussal sem: habozás nélkül ölelte át Bellát, miközben Emmett próbálta lefeszegetni annak ujjait a korlát megmaradt részéről.

– Nyugalom, Bella, csillapodj! – mondogatta neki Alice.

– Alice, menj innen! – ordította Jasper, miközben próbálta lefogni a karjai közül kitörni készülő Bellát.

– Eressz el, Jasper, nem hallod?! Eressz el! – ütögette mindkét öklével a fiú mellkasát Bella.

Edward közben kiszabadult Tanya szorítása alól, majd egy dühös, semmi jót nem ígérő  pillantás kíséretében szerelme lecsillapításában segédkezett.

Ugyanabban a pillanatban Carlisle és Eleazar egy „emberként” ragadták meg Tanyát, és vonszolták ki az erdőbe, lehetőleg minél messzebb a háztól.

– Bella, Bella, nyugodj meg! Itt vagyok, hallod? Bella!

Edward kétségbeesetten próbált szemkontaktust alkalmazni a lánnyal, azonban Bella makacsul le sem vette pillantását a bejárati ajtóról, amin át kivitték Tanyát.

– Engedj oda, Jasper! – utasította keményen bátyját Edward.

– Ha elengedem, nem bírod visszatartani!

– Engedj oda!

Jaspernek ugyan nem tetszett az ötlet, ebben az esetben mégis megfogadta Edward tanácsát. Elengedte Bellát, majd hátrébb lépett, figyelve arra, hogy ha netán a lány szökni próbálna, elkaphassa.

Edward rögtön az ölébe kapta Bellát, fél kézzel tartva őt, míg másik kezével az arcát simogatta. Közel hajolt arcához, egészen annyira, amennyire csak tudott abban az esetben.

– Megőrültél, Edward?! Bella erősebb nálad! Kész életveszély ilyen közel lenned hozzá! – ripakodott rá Jasper.

Edwardot viszont nem érdekelte testvére mondanivalója, csakis szerelmére koncentrált. Azonban egy megjegyzést így is elejtett neki.

– Inkább fókuszálj rá minél erőteljesebben!

Bella zihálása kissé  megcsappant, azonban az a vad tűz a szemeiben még mindig ott égett.

– Bella, kérlek, próbálj megnyugodni! Itt vagyok veled, nem kell mitől tartanod.

Látszólag nem használt semmit, azonban Bella felemelte bal karját, hogy aztán belecsimpaszkodhasson Edward ingjébe, közelebb húzva őt magához.

– Edward, nem lesz ez így jó… – kezdte volna Emmett, ám Jasper és Alice egyszerre intették le.

Így inkább Emmett csendben figyelte tovább az eseményeket, készenlétben állva, hogy ha kell, lefoghassa Bellát.

– Segíts! – nyöszörögte Bella.

Mellkasa úgy hullámzott, mintha az előbb éppen a maratont futotta volna le. Zihálása kicsit sem csappant, ellentétben szemeivel, amik egy pillanatra mintha világosabbak lettek volna, csakhogy rögtön utána ismét elsötétüljenek.

Edward lázasan simogatta Bella haját, lerogyva vele a lépcsőre.

– Itt vagyok, szerelmem! Hogyan tudnék most neked segíteni? – kérdezte kétségbeesett tekintettel.

Alice Jasper tilalma ellenére párosuk mellé szökkent, leguggolva barátnőjéhez.

– Alice! Menj távolabb! – kiáltott rá féltéssel hangjában Jasper.

– Bella, olvass a gondolataimban! – utasította a lányt Alice, miután sikeresen szemkontaktust alkalmazott vele.

– Alice! – lépett mellé Jasper.

Megfogta felesége karját, hogy felállíthassa, azonban Bella halkan megszólalt.

– Kérlek!

Edward továbbra is magához szorítva tartotta őt, miközben egy percre sem leállva simogatta arcát, haját.

Bella arcán látszott, hogy koncentrál valamire. Ám zihálása továbbra sem csitult.

– Gyerünk, Bella! – sürgette őt Alice.

Jasper tekintete folyamatosan, vadul cikázott Alice és Bella között, figyelve mindkettejükre, kutatva arra a legkisebb jelre, ami megmutatja neki, mikor kell közbeavatkoznia.

Bella közben Alice kérésére újfent bekapcsolta a gondolatolvasói képességét. Próbálta kizárni a többiek gondolatait, és csakis Alice-éra koncentrálni, azonban annyira zilált állapotban volt, hogy ez sokkal megerőltetőbb volt most neki, mint bármikor máskor.

Bal kezével továbbra is Edward ingét markolta, ám jobbját rászorította homlokára. Összeszorította szemeit, vicsorítva tűrve az elméjébe hirtelen betóduló gondolat-áramlatot. Ajkait halk morgás hagyta el.

– Bella! – nyögött fel féltőn Edward.

Egy féltized másodperc alatt meggyőződött róla, hogy ha elengedi Bellát, akkor a lány nem fog eldőlni vagy leesni. Ezt követően mindkét kezét szerelme arcára tette, közelebb vonva magához.

– Kedvesem, mi a baj? Válaszolj, kérlek! Bella!

– Túl… sok… nehéz… kevesebbet… nem bírom… – szűrte fogai közül össze-vissza hadoválva.

Edward váltott Alice-szal egy értetlen pillantást, ám még mielőtt bármelyikük is hangosan is kérdőre vonhatta volna Bellát, a meglepettségtől megdermedt.

Hirtelen sebességgel fordította vissza fejét szerelméhez, hitetlenkedő pillantással méregetve őt. Döbbenetében még a száját is kissé eltátotta.

Emmett még ebben a helyzetben is halkan kuncogni kezdett a fiú arckifejezését látva.

– Bella…? – kezdte Edward.

Kérdését azonban nem fejezte be, helyette az ölébe kapta Bellát, és lerohanva a lépcsőn, a nappali kellős közepén kezdte el forgatni őt.

Mindenki megütközve, döbbenten figyelte, mit művel.

– Jasper, Edward megőrült? – kérdezte halkan Emmett, odahajolva fivéréhez.

Jasper döbbent arccal figyelte Edward „örömtáncát”, miközben válaszolt neki.

– Nem tudom, Emmett… Nem érzek tőle semmi őrültségre utaló jelet, csupán színtiszta boldogságot és ujjongást…

– Nem kérdés, kezd becsavarodni az öcskös – bólintott átszellemülve Emmett.

Edward nem törődve testvéreivel, továbbra is Bella derekát ölelte magához, miközben őt a magasba emelve forgatta, ragyogó mosollyal ajkain.

Bella kinyitotta szemeit, hogy meggyőződhessen arról, amit már a többiek gondolataiban akarva-akaratlanul látott: hogy Edward tényleg a nappali közepén forog vele körbe-körbe.

Kérdőn, s egyben meglepetten nézett le rá; úgy érezte, mintha az előbbi vad vérszomját egy csapásra kiűzte volna egész lényéből az a látkép, amit Jasperék gondolatain keresztül látott, illetve amit saját szemeivel is megfigyelhetett. Nem utolsó sorban pedig szintén közrejátszott ebben Edward boldogsága, és az a boldogan csillogó szempár, melyet már csak a fülig érő vigyor tud még tökéletesebbé tenni.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm, szerelmem! – nevette Edward.

Esme és Rosalie furcsa pillantást váltottak egymással.

Nekik nem kellett gondolatolvasónak lenniük ahhoz, hogy tudják: akarva akaratlanul is, de egyre gondoltak.

Edward viselkedéséből mindketten egy régi vágyuk jutott eszükbe. Az, mikor gyermekien elképzelték maguk előtt, hogy hogyan jelentik majd be a férjeiknek, hogy gyermeket várnak. Képzeletükben, álmukban ugyanezt látták mindketten. A szeretett férj felkapja, a magasba emeli őket, és a nappaliban körbe-körbe forog velük, határtalan boldogságban úszva, miközben betölti mindkettejük hangos kacagása az egész helyiséget. Nem legutolsó sorban pedig nevetve mondanak nekik köszönömöt.

Bella zavartan pillantott le Edwardra; ő ebből az egészből semmit sem értett, csakúgy, mint a többi szobában tartózkodó egyének valamennyije.

– Annyira szeretlek, édesem! Köszönöm ezt neked! Álmaimban, képzeleteimben sem gondoltam volna, hogy ez ennyire felemelő érzés lesz nekem. Ennyire csodás, földöntúli, mesés… nem is találok rá megfelelő szavakat, hogy le tudjam neked pontosan írni mindazt az érzést, ami most bennem van!

Mielőtt Bella bármit is kérdezhetett volna, Edward újból letette őt a földre. Szemei csak úgy csillogtak a boldogságtól, ragyogtak, féloldalas mosollyal nézve le kedvesére.

Odahajolt annak halántékához, majd egy leheletnyi, lágy csókot nyomott oda, majd a bal oldalt levő  halántékával is ugyanezt művelte.

Bella kezei automatikusan csusszantak a fiú mellkasára, míg Edward karjai az ő derekát ölelték át.

– Megosztod velünk is, mitől lettél ilyen boldog? – kérdezte halkan Bella, feleszmélve abból a kábulatból, ami ellepte őt.

– Ez egyszerű, édesem – támasztotta homlokát a lány homlokához.

Bella kezei közé Edward ingjének egy gombja keveredett, mire türelmetlenül kezdte piszkálni ujjaival.

Edward még szélesebben elvigyorodott.

– Nem gondoltam volna, hogy ezzel ennyire le tudlak nyugtatni. Vagy, hogy annyira türelmetlen leszel, hogy gondolatban azt latolgatod, az ingem gombját vágd hozzám vagy valami nagyobbat – vigyorgott pimaszul.

Bella olyan hirtelen dermedt le, illetve kapta fel a fejét, mint amennyire gyorsan megfagyott a levegő a helyiségben.

Egy pillanatra mindenki elfelejtett levegőt venni; egyedül Edward nyugodt légzése volt hallható.

– Ez… te most… hallod a gondolataimat? – döbbent le Bella, miközben automatikusan felidéződött lelki szemei előtt az a pillanat, mikor Alice elmesélte neki, hogy Edward mennyire boldog lesz, mikor először tud olvasni a gondolataiban.

Az érintett erre hangosan elkuncogta magát.

– Remélem, azért nem árult el több részletet Alice – válaszolt vigyorogva.

Bella hol eltátotta a száját döbbenetében, hol becsukta. Hosszú pillanatig csupán kitágult szemekkel bírt nézni a fiúra.

Emmett élénkült fel leghamarabb.

– Bella, úgy látom, a torkodon forrt a szó. Úgy tátogsz, akár egy hal! – mosolygott.

– De… na, de… micsoda? Vagyis… ez most komoly? Mégis hogyan történhetett? – kérdezte zavarodottan Bella.

Edward odavezette őt az egyik kanapéra, majd leültette rá, és csak ezután adott bármiféle választ is szerelmének.

– Igazából én sem tudom biztosan, csupán sejtéseim vannak, de mind ostobaságnak tűnik.

– Megosztanád velünk is ezeket az ostobaságokat? – kérdezte mosolyogva Alice, miután ő  és Jasper is helyet foglaltak a díványon.

– Semmi akadálya. Nos… ugye Bella eléggé… hmm… zilált állapotban volt, hogy így fejezzem ki magam…

– Szerintem pusztán ki akarta csinálni Tanyát – kotyogott közbe Emmett, Rosalie mellé ülve.

Edward figyelmen kívül hagyta bátyja közbeszólását, úgy folytatta.

– Szerintem olyannyira szétszórt volt, hogy nem bírt teljes mértékben a pajzsára figyelni. Valamint Alice kérésének eleget téve, bekapcsolta ezt a gondolatolvasási képességét is, azonban azzal szerintem egyikünk sem számolt, hogy esetleg nem tenne majd túlságosan jót neki, ha majd’ egy tucat vámpír gondolatai tódulnának a fejébe hirtelen.

– Valóban elég felkészületlenül érintett… ezért is nem értettétek, mit mondok – nézett Bella Edwardra.

– Utólag logikus – bólintott Edward.

Mosolyogva magához húzta Bellát, hogy ajkaival megérinthesse annak sima bőrfelületét a homlokán.

– Vagyis, ha jól értem… akkor ezentúl ti ketten tudtok szavak nélkül kommunikálni? Mármint gondolatban? – kérdezett rá nyíltan Emmett.

– Pontosan – vigyorodott el szélesen Edward.

– És Edward minden gondolatodat képes hallani, Bella – folytatta Emmett.

– Tudom.

– Akkor nagyon figyelj oda, kiről ábrándozol, ha ő is a közeledben van – nevetett fel.

Jasper vele együtt kuncogott, azonban Edward ezt cseppet sem találta humorosnak.

– Ne is figyelj rá! Csak fel akar bosszantani – üzente gondolatban Bella Edwardnak.

Edward a lány arcára nézett, mikor pedig látta, hogy az őt vizsgálja szemeivel, szélesen elvigyorodott.

– Tehát akkor mégse zavar annyira, ha hallom a gondolataidat? – vonta kérdőre gondolatban.

– Nem olyan rossz érzés… még. De ne nagyon szokj hozzá! Ez a sok gondolat, amit el kell viselni… őrjítő! Fogalmam sincs, te hogyan bírod ezt ki…

– Az évek gyakorlata, drágám. Pár év múlva már neked is gond nélkül fog menni, hogy csakis egyetlen személy gondolataira koncentrálj. Hidd el! – kacsintott rá, mire Bella elmosolyodott.

– Hé! – kiáltott fel Emmett, abbahagyva a röhögést. – Miért érzem úgy, hogy ti ketten valami szuper titkos beszélgetést folytattok a másik fejében turkálva?

– Talán mert így van? – kérdezett vissza Bella magától értetődőn.

– Most… komolyan? – döbbent le – Ez…

– Emmett, nem volt semmiféle szuper titkos beszélgetés. Egyszerűen meghagytuk neked a pillanatot, hogy élvezhesd, mikor nem szólok vissza neked – vigyorgott rá pimaszul Edward.

Jasper újból felnevetett; nevetéséhez most már azonban Bella is csatlakozott.

– Ez az, gúnyolódjatok csak a legkisebben… – dörmögte halkan, megjátszott sértődöttséggel.

Eme mondatára a nappaliban mindannyian felnevettek.

Emmett kis ideig ugyanúgy morgolódott, azonban a többiek jókedve, nevetése rá is ráragadt, és akaratlanul húzódott egyre szélesebb mosolyra ajka.

– Azt hiszem, én megyek, és feljebb öltözöm – pattant fel hirtelen Bella, elindulva az emelet felé.

– Mehetek veled? – kérdezte gondolatban Edward, kedvese felé fordulva.

– De csak ha megígéred, hogy jó kisfiú leszel! – fordult vissza mosolyogva Bella.

Edward felsietett a lány mellé, egyik karjával átölelve derekát.

–Megígérem! – felelt gondolatban, féloldalas mosolyra húzva ajkait.

Már épp tűntek volna el a lépcsőfordulóban, mikor Emmett halkan, mégis az ő fülüknek is tisztán kivehetően megjegyezte:

– Nagyon unalmas és idegtépő lesz, ha ők ketten most már örökre így fognak kommunikálni.

Edward és Bella kuncogva csukták be maguk mögött szobájuk ajtaját.

Utóbbi rögtön a szekrényhez sietett, míg Edward lazán nekidőlt az ajtófélfának, figyelve, ahogy a lány öltözködik.

– Kérdezhetek valamit?

– Akár kettőt is! – jött a válasz Bellától.

– Rendben – mosolyodott el Edward – Reggel azzal az ürüggyel keltél fel az ágyból, hogy feltétlen beszélni akarsz Alice-szal négyszemközt.

– Igen.

– Azonban én nem emlékszem rá, hogy beszéltél volna vele ilyen módon.

Bella immár felöltözve lépett a fiú mellé, vidám mosollyal ajkán kulcsolva össze ujjaikat.

– Ez talán azért van így, mert elég volt elhatároznom magam, és Alice már tudta is, miről van szó. Vagyis beszéltem vele, de nem egészen olyan formában, mint ahogy először terveztem…

Edward összevonta szemöldökét.

– És miért nem tudtál volna már az első alkalommal ilyen módon a tudtára adni a mondandód lényegét?

– Mert jobb szerettem volna személyesen elmondani neki. Azonban Tanya bekavart ebben… – sütötte le szemeit.

– Hé… – nyúlt Edward Bella álla alá, hogy megemelhesse azt. – Nézz rám, kedvesem, kérlek. Nem te tehetsz róla, hogy ennyire hevesen reagáltál. Tanyának emlékeznie kellett volna az előző esetre, mikor hasonlót művelt. Másrészt pedig nekem is jobban kellett volna figyelnem. Azt hiszed, ha előre láttam volna az ő gondolataiban, vagy akár Alice egy látomásában, hagyom, hogy mindez megtörténjen? – kérdezte suttogva.

– Ne hibáztasd magad, kérlek. Nincs rá okod, valamint értelme sincs…

– Nem ez volt a kérdés, Bella – rázta meg fejét.

Bella sóhajtott egy aprót.

– Gondolom, akkor valahogy kicselezted volna Tanyát.

– Pontosan – bólintott. – Így is kínoz a tudat, hogy miattam ismét át kellett élned ilyesfajta szenvedést…

– Ne! – sikította suttogva, kikerekedett szemekkel Bella. – Megmondtam, hogy nincs értelme annak, hogy magadat hibáztasd. Nem is tudod, mennyit segített a jelenléted. Hogy tudtam, hogy ott vagy velem, nekem, mellettem… Mindennél többet ért, hogy a te karjaidban voltam. Ha csak pár pillanattal is többet lettem volna Jasper „ölelésében”, előbb-utóbb kitörtem volna. És azt hiszem, inkább előbb, mint utóbb.

– Jaspertől nem írtál volna olyan könnyen megszökni – csóválta meg fejét.

– Nem hiszem, hogy nehezebb lett volna, mint bárki más…

– Pedig tévedsz. Igaz… te még nem ismered Jasper történetét, így nem is tudhatod, hogy milyen körülmények közt élte vámpírságának első korszakát.

– Miért? Mi történt vele? – kérdezte kíváncsian Bella.

Edward félszegen elmosolyodott.

– Azt hiszem, ezt nem tőlem kellene megkérdezned. Különben sem hiszem, hogy jó ötlet lenne-e megosztani ezt veled is…

– Miért?

– Mert neki korántsem olyan körülmények voltak megadatva, mint bármelyikünknek is.

– Ismerem már a te, Esme, Alice, Rosalie, Emmett, Carlisle történetét… mindenkiét, kivéve Jasperét. Róla semmit sem tudok. Ez bosszantó.

– Értsd meg, Bella, kérlek. Ne most vond kérdőre Jaspert a múltjával kapcsolatban. Nem biztos, hogy jót tenne neki. Majd az esküvő után… – simogatta meg arcát.

Bella lehunyta szemeit, miközben egy nagyot szippantott a levegőből. Orrát egy kevésbé ismerős illat töltötte be, mire újból kinyitotta szemeit, Edwardra fókuszálva.

– Visszahozták Tanyát?

– Arra is emlékszel, hogy elvitték? – döbbent meg Edward.

– Igen.

– Egyébként igen.

– Akkor menjünk le!

– Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan. – Itt is maradhatunk. Nem kötelező jelen lennünk a nappaliban.

– Kérlek!

– Ahogy akarod – bólintott Edward, majd fél kézzel magához ölelte a lányt, miközben kivezette a szobából, le a nappaliba.

– Csakhogy tudd, Bella. Tanya mikor meglátott téged abban a top és short összeállításban, merően féltékeny lett rád – kuncogott.

– Valóban? – döbbent meg Bella.

– Nem szép dolog ennyire lenézned magadat, édesem. Még ennyi idő után sem vagy tisztában saját magaddal. Nem látod jól magadat.

Időközben leértek a nappaliba, így Bella már sem gondolatban, sem hangosan nem reagált Edward „szavaira”. Tekintetét rögtön Tanyára szegezte, miközben szerelme oldalán lesétált a lépcsőn.

Edwarddal a lehető legtávolabbi helyre Tanyától ültek le.

– Jobban vagy, Bella? – fordult Bella felé Carlisle.

– Igen, köszönöm.

– Remek.

– Most, hogy mindenki jelen van… megosztod velünk, miért is jöttél ide? – kérdezte Kate.

Tanya csupán bólintott, lesütve tekintetét.

– Nos? – sürgette őt Emmett.

Azonban csak annyit ért el vele, hogy a nő ismét felemelte pillantását. Szólásra nyitotta száját, viszont hang nem jött ki a torkán.

– Talán kegyeskednél végre elárulni, mit is keresel itt pontosan? – kérdezte dühösen Rosalie.

– Rose! – nézett rá Esme szigorúan.

– Bocsánat – biccentett felé a lány.

Tanya újból lehajtotta a fejét, a földet fixírozva. Kezeit összekulcsolta a háta mögött, hogy aztán végül egy sóhaj kíséretében ismét felnézzen.

– Én… Nekem muszáj volt idejönnöm. Egyszerűen nem bírtam tovább ott lenni…

– Ezt már hallottuk – mordult fel halkan Alice.

A pöttöm lánynak cseppet sem volt ínyére a dolog, hogy nem láthatta Tanya szándékát; hogy mi vezérelhette benne, hogy ismételten felkeresse a Culleneket.

– Irinát merre hagytad? – kérdezett közbe Carmen.

– Irina bátor. Ő ott maradt Denaliban. Azt mondta, egy ilyen kis dolog miatt nem fog megijedni.

Edward Alice-szal együtt az égnek emelte tekintetét, azonban nem közülük szólalt meg egyikük, hanem Rosalie-nak fogyott el a türelme.

– Most már elég legyen itt a kerülgetésből! Azonnal mond meg világosan, miért jöttél, vagy inkább fordulj meg, és menj is vissza!

Tanya ijedt ábrázattal nézett a szőkeségre.

– Én azért jöttem, mert megölték Laurentet.