Hajnal lehetett de még mindig nem aludtam. Dühös voltam, bár nem tudtam, hogy pontosan kire és az indokkal sem voltam
teljese tisztában.
- Renesmee, kicsim! - halottam meg anya hangját a hátam mögül. Észre sem vettem, hogy megjöttek.
- Anya! - öleltem át szorosan. Mindent elfelejtettem abban a pillanatban amikor megláttam. - Annyira hiányoztál.
- Te is... Te is. - Tartott még mindig szorosan. Apa lépett be az ajtón csomagokkal a kezében.
Kezét felém nyújtotta, mire én mohón elkaptam és határozottan magamhoz húztam.
- Hiányoztál. - mondta gyengéden. Gondolatban válaszoltam neki.
- Te is nagyon. Szeretlek. - bújtam márvány melkasához.
- Ohh én is. El se tudod képzelni mennyire. - nyomta hideg ajkait a homlokomra.
- Minden rendben? Miért nem alszol? - kérdezte anya és a kanapéra húzott. Eszembe jutott miért nem tudtam aludni.
Min gondolkodtam. Egy fintor jelent meg az arcomon. Ekkor eszembe jutott, hogy apa már a közelembe van. Hirtelen
rákaptam a tekintetem. Szemei üvegesek voltak, úgy meredt rám. Ezt anya is észre vette.
- Mi az? - váltogatta tekintetét köztem és apa között.
- Semmi. Egyszerűen nem tudtam aludni. - Hajtottam vállára a fejem.
- Hmm... Próbálj meg. Menny fel a szobádba mindjárt utánad megyünk csak behozzuk a többi csomagot. - kézen fogták
egymást és kimentek.
Gyorsan felszaladtam az emeletre megnézni, hogy itt van-e még Jabok. Nagyon reménykedtem, hogy már elment. Nem akartam
magyarázkodni, hogy miért aludtunk egy szobában.
Meg könnyebbülten huppantam le az ágyra.
- Nessie.- Térdelt elém apa és államnál fogva felemelte a fejem.- Ma már ne beszélj anyáddal a dolgokról. Túl
fáradt vagy. Aludj.
A dolgok szót elég furán mondta. De igaza volt. Ma már nem menne. Ledőltem az ágyra, becsuktam a szemem, ráütöttem
az ágyra. Tudta, hogy mit akarok és máris magam mellett éreztem feküdni. Dúdolni kezdett. Az én altató dalom amit még
kiskoromban írt. Nem hallottam mikor jött be anya csak annyit éreztem,hogy a másik oldalamhoz bújik miután rendesen
betakart nehogy fázzak hideg testétől. A gondolataimban egy valamit láttam: A teliholdat egy vonyító farkas mögött.

Mikor reggel kinyitottam a szemem egyből meg is bántam. A nap sugarai épp az arcomra céloztak. Kezemet annyira rányomtam
a szememre, hogy már pirosat láttam. Egy sóhaj tört ki belőlem, miközben felültem az agyban és beletúrtam a hajamba.
Tudtam mi vár rám ma, ennek következménye képpen máris borzasztóan hiányoltam a régi nyugalmas életem, amiben se titkok,
se fájdalom, düh, féltékenység, félelem nem volt. Csak is szeretet és barátság. Most úgy éreztem, hogy jobb lenne ha
minden a régiben lenne. Jakob és én a legjobb barátok. Nem veszekszünk, csak boldogok vagyunk. De mégis, amikor a
csókjaira gondolok eláraszt a mámor és nem tudok mást érezni csak szerelmet és még több szerelmet.
Lassan kimért léptekkel mentem le a konyhába. Bella épp Charlival telefonált, értesítette, hogy megérkeztek.
- Jó reggelt! - tette le a telefont és fordult felém. Biccentettem és nagyot kortyoltam a frissen facsart narancsléből.
- Jakob? Minden nap együtt voltatok?
- Nem. Néha őrjáratoznia kellett. - vontam vállat.
- És Nahuel? Ő jól van? Jól tetted, hogy elküldted. Sose elég biztonságos ha egy új vámpír tart felénk.
- Ja főleg ha nem vega. - bólogattam.- Figyelj anya beszélnünk kell...-De ekkor kopogtak. Arca aggodalmas lett.
- Rendben. - hangjába mintha kis fájdalom lett volna. - Csak kinyitom.
- Én pedig addig felöltözök.- Mutattam a hátam mögé. Felszaladtam kivettem a szekrényből egy farmert és egy egyszerű
pólót. Miután a fürdőszobába felöltöztem megmostam az arcom. A gondolataim elkalandoztak. Bella La Pushon egy kis
házikó előtt ül és a jegyűrűjét nézegeti. Jacob a vállánál átkarolja és ragyogó boldog mosolyával jutalmazza
feleségét. Kicsivel később gyerekkacajt hallok. A hang irányába nézek. Egy kislány futkározik körbe körbe a kertben.
 Sötét bőre, hosszú fekete haja, és csokoládébarna szemei vannak. Megpillant engem, egyenesen a szemembe néz.
Anyja arcvonalát, apja vakító mosolyát örökölte.
Ekkor visszatérek a jelenbe. Megpillantom magam a tükörben és visszahőkölök. Apró könnycsepp csordul le arcomon.
Az ajtó felé pillantok. Tudom ki kopogott az előbb. Most mind a ketten lent vannak a földszinten. Most nem mehetek le.
Most nem bírnám elviselni ha együtt látnám őket még ha már nem is úgy éreznek egymás iránt.
Megint eszembe jutott az előbbi jelenet. Erősen beletúrok a hajamba mintha így kitéphetném ezt a rémálomba illő képet.
- Nessie? - hallom meg Jack hangját az ajtó túloldaláról. Nem szólalok meg mire ő erősebben kopog.
- Én...Én...Mindjárt megyek. - nyögtem. De ahelyett, hogy az ajtó felé mentem volna kinyitottam az ablakot és egy
határozott ugrással egy fán landoltam. Leugrottam és futásnak eredtem az erdő sűrűje felé.